2004. május elseje más volt, mint a többi. Ekkor csatlakoztunk az Unióhoz. Emlékszem, nagyon vártam ezt az eseményt. A Millenárison volt egy visszaszámláló, azt mutatta, hogy még mennyi idő van hátra a csatlakozásig. Direkt kimentem megörökíteni az alábbi állapotot:
 |
| A csatlakozásig hátra lévő idő |
A nagy eseményt szintén a Millenárison vártuk a két nagylánnyal, Kati otthon maradt az alig egy hónapos Petrával. A rendezvény helyszínén volt fényfestés, műsor, koncert.
 |
| Bori 2004 április 30-án este a Millenárison |
Éjfélkor volt tűzijáték, majd Oláh Ibolya elénekelte a
Hazám című dalt:
Abban a pillanatban úgy éreztem magam, mint amikor 1989. október 23-án Szűrös Mátyás kikiáltotta a Magyar Köztársaságot. Mindenképpen úgy gondoltam, hogy történelmi esemény részesei vagyunk.
Másnap a lányokkal jártuk a várost, felkerestük az ünnepi helyszíneket.
 |
| A feldíszített Erzsébet-híd |
 |
| Nemzeti színekben a Lánchíd |
 |
| Gólyalábas a Ligetben |
Elidőztünk az Időkeréknél is. A balsorsú Időkerékről
egy korábbi posztomban már írtam. Medgyessy Péter miniszterelnök a csatlakozás pillanatában itt ütött rá a gongra, a kerék EU-tagságunk szimbólumává vált. Nagyjából úgy múlt el az EU-tagság iránt érzett EU-fória, ahogyan az Időkerék is egy használaton kívüli, senkinek sem kellő műtárgy lett.
 |
| Lányaim az időkeréknél 2004. május 1-én |
Medgyessy - akire nyugodtan ráakaszthatjuk a Nagy Osztogató jelzőt - a csatlakozásra meghirdette a múzeumi közgyűjtemények látogatásának ingyenességét, amit aztán pár év múlva vissza kellett vonni, mert olyan jelentős múzeumok kerültek a tönk szélére, mint a Nemzeti Galéria vagy a szentendrei szabadtéri múzeum. Medgyessy költekezése nem volt teljesen alaptalan. Joggal lehetett feltételezni, hogy az EU-tagsággal hazánkba áramló hatalmas működő tőke soha nem látott mértékű gazdasági fejlődést indít majd el, mely bőven fedezi az állam költekezését. Kicsit úgy viselkedtünk, mint az az ember, aki jelentős kölcsönt vesz fel egy nagyobb örökség reményében, de a gazdag nagybácsinak sehogyan sem akaródzik meghalni.
Vitathatatlan, hogy az EU-tagságunkért cserébe jelentős pénz áramlott az országba, állítólag minden magyar állampolgárra csaknem félmillió forint jutott. Ez azonban a vártnál lényegesen kisebb mértékben fordítódott termelő beruházásokra, sokkal inkább infrastrukturális fejlesztésekre ment el. Számos településen lettek új utak, csatornázás, új díszburkolat a főtéren, szökőkút, új városháza. Az EU-támogatáshoz általában önrészt is kellett fizetni, ezt a legtöbb település kölcsönből finanszírozta, mely az önkormányzatok soha nem látott mértékű eladósodásához vezetett. Ezt az adósságállományt konszolidálta (vagyis terítette szét a teljes lakosságra) a kormány az elmúlt években.
Persze ebből a csatlakozás pillanatában mit sem éreztünk. Az egy hónapos Petráról méltán gondolhattuk, hogy igazi európai polgár lett, fél éves korában büszkén léptük át vele az osztrák határt (amely persze akkor még nem volt schengeni határ, mégis a határellenőrzés már sokkal lazább volt, mint azelőtt). Azóta Ausztrián kívül számos más európai országban jártam csak személyi igazolvánnyal: Horvátország, Olaszország, Szlovénia, Szlovákia, Románia, Görögország, Svájc, Hollandia. Jelenleg nincs is érvényes útlevelem.
Csalódottságom ellenére sem lettem EU-szkeptikus, büszke vagyok európai polgárságomra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése