A kényúr, a kamarás és a hóhér

Egy messzi-messzi keleti birodalom fényességes ura, a hatalmas kán igen szerette a kivégzéseket. Szinte nem telt el nap, hogy palotája udvarán ne lett volna kivégzés: fővesztés, akasztás, karóbahúzás, kerékbetörés, olykor-olykor elevenen való megnyúzás is. Egy-egy féktelen udvari tivornya során tucatjával végezték ki Őfényessége alattvalóit, akár rászolgáltak a büntetésre, akár nem.

A hatalmas kán úgy gondolta, ez a legjobb mód a békétlenségre, lázongásra hajlamos nép fékentartására, megrendszabályozására. A birodalom alattvalói rettegtek uralkodójuk gyilkos hóbortjától. Annál jobban örültek azonban a hóhérok, kiket a magasztos uralkodó kiemelkedő kegyben részesített, és egy-egy jobban sikerült kivégzés után gazdagon megjutalmazott.

Volt ennek a kánnak egy kamarása, ki a vérengzést nem annyira kedvelte, annál jobban az aranyat és a kincseket. A kamarás dolga nem csupán a kincsestár őrzése volt, de ő válogatta ki a kivégzésekhez legalkalmasabb hóhérokat is. De ravasz ember volt, így csak azokat a hóhérokat alkalmazta, akik javadalmazásából neki is csurrant-cseppent valamicske. Így történt, hogy végül a fényességes kán udvarában szinte minden kivégzést egyetlen hóhér, BaGiu-La végezhetett, mert vele tudott a kamarás a "jut is, marad is" elv alapján legelőnyösebben üzletet kötni.

BaGiu-La alig győzte a munkát, újabb és újabb hóhérsegédeket kellett alkalmaznia, de a magasztos kántól kapott jutalmak még úgy is a birodalom egyik leggazdagabb polgárává tették, hogy annak jelentős része a kamarás zsebébe vándorolt. Gazdagodott a hóhér, gazdagodott a kamarás, kivégzésekben gyönyörködött a kényúr, csak épp a birodalom népe élt rettegésben és nyomorban. BaGiu-La folyókon úszó vagy sziklákon lebegő palotáinak se szeri, se száma nem volt, hatlovas, aranyozott hintókkal járta a vidéket, és biztos volt benne, hogy ez az arany élet örökké tart majd.

Történt egyszer, hogy egy udvari tivornya alkalmával Őmagasztosságát éppen saját unokaöccse döfte hátba, mert már nem nézhette a birodalom népének szenvedését. Trónra lépve aztán meghirdette, hogy nem lesz több akasztás, lefejezés, karóbahúzás a birodalomban, mert a birodalom népét nem szabad rettegésben tartani és nyomorba taszítani, épp ellenkezőleg, fel kell emelni, mert a boldog, bizakodó alattvalók a birodalom igazi támaszai. Az udvari mulatságokkal egybekötött vérfürdőknek mostantól örökre vége, és a birodalmi kamara erre fordított pénzét inkább iskolák, ispotályok építésére kell fordítani.

Kétségbe esett BaGiu-La udvari hóhér, és mozdítható vagyonával megrakott társzekereivel megindult a birodalom határa felé. Csakhogy az új kán fegyveresei szemfülesebbek voltak, és a töméntelen mennyiségű aranyat és drágakövet a birodalmi kincseskamarába szállították. Ekkor az egykori birodalmi hóhér merész elhatározásra jutott.

Felkereste az egyik leghíresebb birodalmi krónikást, és megtört szívvel, könnyeket hullatva vallotta meg neki, hogy ő csak a munkáját végezte, melyet sok erőfeszítéssel és befektetéssel sikerült tökélyre fejlesztenie. Neki nem volt lehetősége a hatalmas kán ítéleteit felülbírálni, de ezennel felajánlja hóhérszerszámait és hóhérsegédeit a birodalom számára.

A krónikás megkérdezte tőle, hogy a kegyelemért könyörgő halálra ítéltek sírámai, a megkínzottak jajszavai nem keltettek-e benne erkölcsi felháborodást, de BaGiu-La csak azt tudta ismételni elcsukló hangon, hogy ő csak a munkáját végezte a lehető legmagasabb szakmai színvonalon. Még azt is hozzátette, hogy számára a birodalom a legfontosabb, hiszen ez a hazája, dehogy jutna eszébe azt elhagyni.

Az egykori hóhér most számtalan palotájának valamelyikében vár sorsára. Hogy mi lett a kamarással, arról semmit sem tudunk, egy ideje nem hallani hírt felőle.

Szerintetek mi legyen a sorsuk?