Miért félünk annyira a multikultitól?

A válasz egyszerű: félünk saját kultúránk elvesztésétől. Számos horrorfilm szól arról, hogy az idegenek nem megölnek minket, hanem saját képükre formálnak, ami rosszabb a halálnál is. A horrort csak fokozza, hogy az átformált emberek alig különböznek tőlünk, ezért mindenki gyanús, sőt, az a gyanús, aki nem gyanús.
Mindez a norvég Breivik gonosztette kapcsán jutott eszembe, aki az idegen kultúra terjedése elleni legjobb módszernek mintegy 80 saját honfitársának hidegvérű legyilkolását látta. De tényleg, miért is félünk a multikultitól?
Egykori hagyományaink elvesztésének legfőbb oka az életmód-változás. Vajon egy mai gyerek mit ért ebből a dalból:

"Szánt a babám, csireg-csörög sejhaj a járom...
Száraz a föld, a hármas eke nem állja..."

Mi az a járom, mi az a hármas eke?
Az Amerikában élő amish közösség (konzervatív keresztény gyülekezet) nem használ elektromosságot, lovaskocsin járnak, állatokkal művelik a földjüket, mert jól tudják, hogy az életmód-változással fel kéne adniuk hagyományaik egy részét is. Ez a konfliktus is megjelenik számos műben, pl a Hegedűs a háztetőn c. filmben.
A mai fiatalok szubkultúrája szerte Európában amerikai gyökerű: a zene, a filmek, számos átvett szokás, pl. Valentin-nap vagy halloween. Az átkosban még megpróbáltak ennek gátat szabni, az iskolában tilos volt a farmer és a hosszú haj, az Ifjúsági Parkba csak nyakkendőben engedték be a fiúkat. Ma már komikusnak tűnik.
De ha megnézzük a történelmet, azok voltak igazán sikeres és virágzó országok, akik sikerrel fogadtak be más kultúrákat, más vallásokat. Erdély azért lehetett tündérkert a XVII. században, mert a Bethlen Gábor-féle vallási türelem révén magyarok, székelyek (a magyarok és székelyek azonos nyelvű, de eltérő kultúrájú népek), szászok, románok élhettek együtt, és gyakorolhatták római katolikus, lutheránus, kálvinista, unitárius, ortodox és zsidó vallásukat. Sokak szerint Magyarország tudományokban és művészetekben elért sikereinek fő oka, hogy a nemzetiségek és vallások együttélésével az emberek befogadóbbak, mint az egy nemzetiséggel és egyetlen vallással rendelkező országok.
Bár az USA olvasztótégelyében számos hagyomány és szokás tűnt el, az Egyesült Államokat alkotó emberek sokféle kultúrája járult hozzá Amerika sikereihez, melyet az ország büszkén is vall. "E pluribus unum" - egy a sokból, ez áll minden amerikai pénzérmén és bankjegyen. És hogy hogyan működik (vagy kéne, hogy működjön) Amerikában a az idegen kultúrák befogadása, arra szép példa a Bazi nagy görög lagzi c. film. Mindenkinek ajánlom, aki még nem látta.
Hadd szóljak még Anthony di Mello jezsuita szerzetesről, aki Calcuttában volt missziós szolgálaton. Döbbenten látta, hogy számos híve ugyanúgy eljár a hindi szertartásokra is, mint azelőtt. Amikor kérdőre vonta őket, azt mondták, hogy számukra a kereszténység egy szép vallás, úgy érzik, többek lettek tőle, de nem értik, hogy ezért miért kellene feladniuk régi vallásukat, hiszen mindkettő Isten dicsőségét hirdeti. Azóta di Mello atya számtalan megjelent könyvében, melyekben lelki tanácsokat ad, egyaránt használ keresztény, hindi, buddhista, muszlim és zsidó példázatokat.
Ha igazán meg akarjuk őrizni saját kultúránkat, az első lépés, hogy megismerjük. De a más kultúrák megismerése csak gazdagít bennünket.

Itália, te napfényes!

Másodszor voltunk családi nyaraláson Olaszországban. Először 6 évvel ezelőtt a Garda tónál töltöttünk egy hetet, Petra már több mint egy éves volt akkor. Igaz, 1991-ben voltam Katival Rómában, de akkor még Bori is csak magzati létben leledzett. És 33 évvel ezelőtt, első nyugati utam során jártam Milánóban és Velencében (Firenze egy vasutassztrájk miatt nem jött össze).
Kati eredetileg Toscana-t szerette volna, hogy a tengerparti fürdőzésen  kívül bejárhassuk Pisa-t, Firenzét, de későn kezdtük el szervezni: két héttel a tervezett út előtt már csak Közép-Adrián volt szabad apartman, Isola Albarellán, egy nyaralószigeten Velencétől 70 km-re délre. Íme nyaralásunk kronológiája:

Július 16., szombat
Fél hétkor indulunk (az eredetileg tervezett 6 óra helyett), Mariboron, Ljubljanán, Trieszten és Velencén keresztül kb. fél négyre érünk a szigetre. Háromszobás apartmanunk van, közvetlen előtte betonozott partszakasz. A szigetet bejárjuk egy ingyenes kisvonattal, fagyizunk, fürdünk.

Július 17., vasárnap
Reggeli után bicikliket bérelünk egy hétre: nekem és a nagylányoknak szép sárga váltó nélküli retró bicikliket, Petrának egy 16-os gyerekbiciklit, Katinak pedig egy triciklit, amin jól lehet a strandcuccokat meg a közértben vásárolt dolgokat szállítani. Némi eltévedés után kitekertünk a strandra. Homokos part, van szabad rész, ahol felállíthatjuk saját napernyőnket. Kagylógyűjtés, homokvár-építés, Boriból és Petrából homoksellőt varázsolunk. Kora délután tekerünk haza, este wellcome-drink és bűvészelőadás vár ránk.

Július 18., hétfő
Irány Ravenna, a Nyugat-Római Birodalom utolsó fővárosa. A kocsit egy fizetős garázsban hagyjuk és gyalog nézzük meg a város nevezetességeit. Először az ariánusok keresztelő kápolnájának mozaik-mennyezetét csodáljuk meg, áhítattal járunk a Szent Vitális bazilika 1500 éves kövein és gyönyörködünk a meseszép mozaikokban (a bazilikától néhány száz méterre ebédelünk), bemegyünk Galla Placidia mauzóleumába, megszemléljük az ortodox keresztelő kápolnát, melynek mennyezetét - nahát, milyen érdekes - ugyanolyan mozaik díszíti, mint az ariánusokét (Krisztus meztelenül áll a Jordánban, körülötte az apostolok). Lerójuk kegyeletünket Dante sírjánál, mellette bemegyünk a ferencesek bazilikájába is. Emellett még arra is jut időnk, hogy üzletekben nézelődjünk, Bori kap egy csiga alakú táskát. Este érünk haza, fürdés a szálláshelyünknél lévő betonozott strandon.

Július 19., kedd
Punnyadás a homokos tengerparton, kipróbáljuk a szintén ingyen használható úszómedencéket, vásárlás a helyi közértben, fagyizás. Este meg akartuk nézni az Oroszlánkirály musicalt, de azt sajnos elmosta az eső.

Július 20., szerda
Hajóval Velencébe! A háborgó tenger miatt végül a hajó nem a szigetről, hanem Chioggia-ból, egy földnyelv védelmében megy a lagúnák városába. Nagy élmény volt a tenger felől megpillantani Velencét. Egész nap a várost jártuk, egy gombostűt nem lehetett leejteni a sok turista miatt. A dózse-palotába és a Szent Márk-templomba meg se próbáltunk bejutni, helyette egy nagy kört tettünk: Szent Márk tér - Szent Lucia tér - Rialto-híd - Szent Szilveszter tér - Szent Tamás tér - Szent Barnabás tér - Accademia-képtár - Szent István tér - és vissza a Szent Márkra. Az Accademia-képtárban megcsodáljuk a Tiepolo, Tintoretto, Bellini, Veronese festményeit, a Szent István téren fagyizunk, koktélozunk. Beszerezzük az összes szuvenírt. A hajónak mindössze öt perce van, hogy felszedjen minket, vissza Chioggia-ba majd busszal haza.
Velencében legalább tízszer annyi turista volt, mint 33 évvel ezelőtt, ez a büszke város mégis méltósággal viseli ezt a rohamot, nem züllik le sima turista-látványossággá, őrzi kulturális és kereskedelmi nagyságát. Ezrével faggatják a gondolásokat, hogy "szól-e még a míó", a Canale Grande-n és a kis riókon elképesztő vízi forgalom van, de a város állja a megpróbáltatásokat. Le a kalappal!

Július 21., csütörtök
Beautózunk Padovába. Itt is egy belvárosi fizetős parkolóban hagyjuk az autót. Az Erimitani-templomban megnézzük Petrarca sírját, Mantagna freskóit, közöttük az egyetlen ismert Janus Pannonius ábrázolással. A mellette lévő múzeumban középkori festményeket és faragványokat látunk, hogy utána szemünk elé tárulhassanak Giotto színes freskókba öntött végítélet-látomásai a Scrovegni-kápolnában. Árkádos házsorok mellett gyalogolunk a Szentek utcáján, egy igazi olasz étteremben ebédelünk meg, míg végül eljutunk a Szent Antal bazilikához, Padova fő nevezetességéhez. Mint "protestáns ivadék" elborzadok a bálványimádás ilyen magas fokán, de belátom, sokaknak reményt és hitet ad, hogy megérinthetik Szent Antal sírját. A bazilikától nem messze van Európa legrégebbi botanikus kertje, melyben Goethe (nem a tarajos, hanem a Johann-Wolfgang) is szeretett pihenni. Elhaladva az egyetem mellett, ahol most éppen vidám diákfelvonulás volt, eszünkbe jutott, hogy itt az Aranybulla évében alapítottak univerzitást. Az Igazságügyi Palota előtt bűbájos piac található, az Óratoronyban pedig már a XV. században is csillagóra volt.
Visszatérve a szigetre esti programunk a Harisnyás Pippi musical lett volna, de ezt megint elmosta az a fránya eső.

Július 22., péntek
Megint tengerparti program kora délutánig. Este szomorúan válunk meg a bicikliktől, még részt veszünk egy divatbemutatón, aztán irány az ágyikó, mert reggel korán kelünk.

Július 23., szombat
Fél kilenc tájékán sikerül elindulnunk, Velence magasságában szakadni kezd az eső. Fél egy tájékán letérünk a Trieszt-Ljubljana autópályáról, hogy megnézzük a Postojnai Cseppkőbarlangot és a Predjama-i várat. Előbbi Közép-Európa legnagyobb cseppkőbarlangja, melyet a Pivka folyó vájt ki. Barlangvasút repít a hegy gyomrába, de már az is gyönyörű cseppkő-képződmények között robog. A barlangban nyelvek szerint rendeződnek a turisták, mi német nyelvű barlangi vezető mellé szegődtünk. Hatalmas termekben, csodálatos szikla-alakzatok között mentünk kb. 1,5 km-t, hogy aztán ismét a barlangvasút vigyen ki minket a szabadba.
A Predjama-i vár szintén egy nagy barlang szájába épült, a vár a barlangban folytatódik tovább. Panoptikum-szerűen berendezett termeket lehet végiglátogatni. Egyedülálló élmény.
Időnként rákezdő, majd alábbhagyó esőben kb. fél 11-re érünk haza.

Szlovén autópálya-matrica

Kétféle szlovén autópálya-matrica van: 7 napos és egy hónapos.
Namármost a turnusok az olasz és horvát üdülőhelyeken általában 8 naposak (pl. szombattól szombatig). Jó ötlet lehet a a két egyhetes matrica, de ez pont annyiba kerül, mint az egy hónapos. Egyébként pofátlanul drágák: a 7 napos kb. 4300 Ft, a havi pedig 8600. Szlovéniának van vagy 450 km-nyi autópályája.
A matrica nem adott rendszámra szól, viszont jól ragad. De leleményes a mi népünk: párszor végigdörzsöljük a pólónkon, és máris nem ragad annyira, hogy az utazás után ne lehetne leszedni és átadni egy havernak. Megy is a hirdetés a neten rendesen.: Szlovén pályamatricát adok-veszek!
Megnyugtató, hogy vannak még hülye országok. József Attila után szabadon: aki hülye, az a leghülyébb...

Forró hétvége

Tavaly a csapadékrekordok dőltek, idén a melegrekordok. Bori a Balatonon "soundolva" próbálta átvészelni a forró hétvégét. Orsi pénteken jött meg Izraelből, neki ez a klíma enyhülést hozott. Azért a szombatot és a vasárnapot igyekeztünk vízközelben tölteni.
Szombaton síelős after-party volt Gyöngyössolymoson: az a társaság jött össze, akikkel együtt síeltünk. Az étkezéssel töltött időn kívül minden percünket a medencében töltöttük, különösen Petrát volt nehéz kicsalogatni a vízből. Délelőtt, amíg még nem volt túl meleg, két betervezett geoládát is megkerestünk, amiből aztán három lett, mert egy úgynevezett mozgó láda is az utunkba akadt.
Vasárnap kihasználtuk, hogy van még Agárd (de meddig), leszaladtunk a volt VEIKI-üdülőbe. Itt is alig dugtuk ki a fejünket a tóból. Ettünk sült halat, ittunk citromos sört, szóval jól éltünk. És főleg, szereztünk egy kis előzetes színt a jövő heti olaszországi nyaralásunkhoz.

Final count-down

Gagarin történelmi űrrepülésének 20 évfordulóján indult az űrbe először űrrepülőgép, a Columbia, hogy aztán nem sokkal az 50 évforduló után egy másik jármű, az Atlantis repülésével érjen véget az amerikai űrkutatás újrafelhasználható űrsiklókkal végrehajtott repüléseinek sorozata (összesen 135 repülés).
Már a '70-es évek második felében megkezdték a kísérleteket az  első példánnyal, az Enterprise-zal, mely az űrben sohasem járt, de valamennyien emlékezünk rá, hogyan vitték fel egy Jumbo hátán, hogy 10000 m magasan szabadon engedve siklási-közelítési próbákat hajtsanak végre vele. Ahogyan az Entrerprise-ra, a másik három megmaradt űrsiklóra (Atlantis, Discovery, Endeavour) is az a sors vár, hogy múzeumok kiállítási tárgyaiként amerikai gyerekek fantáziáját megmozgatva emlékeztessenek az űrkutatás ezen mozgalmas 30 évére. Sajnos két gép, a Challenger és a Columbia odalettek (előbbi 25 éve felszálláskor, utóbbi 8 éve leszálláskor robbant fel).
Az újrafelhasználható űrrepülő-gépek melletti legfőbb érv az volt, hogy olcsóbbá teszi az űrrepüléseket. Nos, ezt sohasem sikerült igazolni. Az oroszok is megépítették a maguk űrrepülő-gépét, a Buránt, mely mindössze egyszer, 1988-ban járt az űrben, személyzet nélkül, távirányítással. Testvére, a Ptyícska megépült ugyan, de a glasznoszty elsöpörte az "űrverseny minden áron" doktrínáját, így maradtak a sokkal olcsóbb Szojúz-űrhajók mellett.
Az amerikaiak az elvesztett Challengert még pótolták (az Endeavour-ral), de később már nem építettek hasonló járművet.
Erről a történetről egy másik végső visszaszámlálás jutott eszembe: a VEIKI által fejlesztett VTE (Villamos Terhelés Elosztó) berendezés kikapcsolása a Dunamenti Erőműben. Amikor 1978-ban még egyetemistaként üzemlátogatáson voltunk az erőműben, büszkén mutatták nekünk azt a berendezést, mely intelligens módon osztja szét a teljesítményt a 6 nagy generátor között, még egy számítógép, egy EMG666-os magyar gyártmányú gép is felügyelheti a folyamatot. Akkor még nem tudtam, hogy a berendezést későbbi munkaadó cégem fejlesztette ki: lényegében logikai áramkörökből egy komplett számítógépet fejlesztettek ki. Fő konstruktőrje aztán az NSZK-ban folytatta tovább a SIEMENS-nél, mi meg reménykedtünk, hogy a VTE nem fog meghibásodni. Erre az eseményre, végül is 1990-ben került sor, akkor még kínkeservesen sikerült megjavítani, de eldöntötték, hogy újabb berendezéssel váltják ki, melyet szintén mi fejlesztettünk.
Az új cVTE (a "c" a computer rövidítése) 20 évig szolgált, bár ahhoz a fejszéhez hasonlított, aminek a fejét kétszer, a nyelét háromszor cserélik ki, mégis ugyanaz. Ennél a berendezésnél használtunk először hálózaton összekötött PC-ket, egy UNIX-szerű valódi real-time operációs rendszert, terepi buszon elosztott adatgyűjtő hálózatot. Ennek a főkonstruktőre is nyugdíjas már. Most egy korszerű "gyári" DCS rendszerrel váltották ki, sajnos ezt már nem mi fejlesztettük, pedig szerettük volna :(
Mikor néztem az Atlantis utolsó indítását, úgy éreztem magam, mint a drótos-tót, aki a Lánchídon sétálva büszkén mondja: Lám, mire vagyunk képesek, mi iparosok

El nem készült házak Pesten és Budán

A hétvégén a megújult Gesztenyés-kertben jártunk Petrával. Jó érzés volt látni a felújított MOM Művelődési Házat (egykor Szakasits Árpád nevét viselte), az új biopiacot, a Larus éttermet és kávézót és a játszóteret. Eszembe jutott ugyanakkor, hogy a gazdasági válság - és egyéb tényezők - hogyan hatott évek óta épülő vagy alig elkezdett, de félbehagyott budapesti épületekre.

Kezdjük egy régi épülettel, a Pesti Vigadóval. Az épület a II. világháborúban annyira megrongálódott, hogy sokáig fontolgatták, hogy teljesen lebontják. Aztán 1980-ban mégis megnyitották. Előadóterme legendásan rossz akusztikájú volt, mégis a Kovács József operetténekes által vezetett Interoperett feltett szándéka volt, hogy a Vigadó-beli újévi operett-gálák ugyanolyan népszerűek lesznek, mint a bécsi újévi koncert. Nos, ez nem sikerült, és az épületet is bezárták 2004-ben, hogy felújítsák. Évről-évre halasztódott az átadása, jelenleg 2012 látszik valószinűnek.

Budapest egyedülálló látványossága lenne a CET, az egykori Közraktárak helyén, a régi épületeket részben felhasználva épülő üvegbálna. Állítólag még Geszti Péter is ötletadóként működött ebben a PPP-konstrukcióban épülő kulturális központban. Már tavaly át kellett volna adni, tulajdonképpen készen is van, de a késedelem miatt a főváros lehívta a kötbért, ezzel ellehetetlenítette, a projektet, szegény bálna partra vetett halként fekszik a Duna partján.
A Sportkorház új épülettömbje igazi trójai faló. Úgy kezdték el építeni, hogy tudták, nem lesz pénz a befejezésre. 2002 óta szerkezetkészen áll, az Orbán-kormány megígérte a befejezését, de mostanában sok minden másra sem jut pénz, főleg az egészségügyben.

A Rácz Fürdő mellett volt a 2000-es évek elején Budapest egyik legfelkapottabb romkocsmája, a Rácz-kert. 2003-ban aztán megkezdődött a felújítás, szokásos magyar történettel, vita a Kulturális Örökségvédelmi Hivatallal, engedély nélküli építés és visszabontás, pályázati pénzek elsikkasztása. A fürdő és szállodakomplexum már tavaly óta kész, mivel azonban ötcsillagosként kívánnak üzemelni, egyelőre nincs rá üzemeltető. Mindenesetre jellemző, hogy csak idegennyelvű honlapja van.

A Villa Budapest 2000-ben kezdett épülni a Hunyadi János út mentén egészen fent a Dísz térnél. Akkor még a Várban laktunk, és azt hittem, a guta üt meg, mert addig csodálatos kilátás nyílt a városra a Dísz tértől, melyet teljesen eltakart az építkezés. Kiderült, hogy itt egykor is villa állt a Hatvany család tulajdonában, és a telekre sohasem jegyeztek be építési tilalmat. Az építtető az eredeti formában ígérte felépíteni az egykori villát, aztán egyszer csak üvegfalakat kezdett elhelyezni, melyet a Budapesti Tervtanács azonnal megtiltott. Végül 2007-ben az eredeti alakjában felépült, de mind a mai napig nem nyílt meg, pedig művészeti galériáknak adna helyet.

Budapest leglátványosabb félkész háza kétségtelenül az egykori rózsadombi SZOT-szálló: egész Pestről jól látható a hegyoldalban éktelenkedő vázszerkezet. 1990-ben még üzemelt, és szóba került, mint esküvői ebédünk helyszíne. Az épület a dicstelen véget ért Globex cégcsoport tulajdonába került. Utána még számos ingatlanfejlesztő nekifutott, de általában lepattantak a Tervtanács szigoráról: a magas testület nem járult hozzá újabb emeletek ráépítéséhez. Most éppen megint áll az építkezés, daru sincs a ház mellett.

Érdemes olyan házakról is beszélni, melyek csak az ünnepélyes alapkő-letételig jutottak el, aztán beütött a córesz. Ilyen a Baross téri foghíjtelekre tervezett Baross Galéria, melyet történetesen Skardelli Gyuri osztálytársam tervezett. Talán a 4-es metró átadására ez is elkészül.