Leszerelés 50 éve

A katonakönyvembe 1975. augusztus 2.-án ütötték be a leszerelési bélyegzőt, ami egy szombati nap, a valóságban már augusztus 1.-én este felszálltunk egy Budapestre tartó éjjeli vonatra, és a szélnek eresztésünkre az angyalföldi József Attila Művelődési Központban került sor. (Talán pont azért szerepelt a 2.-ai dátum, hogy még aznap ingyen utazhassak a BKV járatain).

Persze a leszerelésre már hetek óta készültünk: szintén a katonakönyv tanúsága szerint már július 1-én visszakerültünk a csapattól (én Molnaszecsődről) a debreceni kiképző laktanyánkba, a Bocskaiba, ahol emlékezetem szerint már semmiféle érdemi dolog nem történt velünk, legfeljebb annyi, hogy a tisztesekből (őrvezetőkből és tizedesekből) álló századot már alig lehetett féken tartani.

A molnaszecsődi egykori laktanya kapujánál, 2023

Az egykori Bocskai laktanya épületegyüttese ma

A leszerelésre kellő mennyiségű alkohollal készültünk fel, a július 31.-ről augusztus 1.-re virradó éjszaka be is rúgott a fél század. Akkorra már valamennyien megkaptuk a tiszthelyettesi rendfokozatunkat, de ez nem tartotta vissza Kalmár őrnagyot, a századparancsnokot, hogy vagy egy tucat embert, a századügyeletest és a két napost, valamint a legrészegebbeket tíz napra lecsukasson. Nekik egy kicsit későbbre tolódott a leszerelés, köztük volt egy volt osztálytársam, aki ma már a Táltos utcai Szent Kereszt Templom templomigazgatója.

Sokan azt mondják, hogy számukra a sorkatonaság elvesztegetett hónapokat jelentett. Nos, én soha ennyit nem olvastam, mint abban a 11 hónapban, és sikerült szinten tartani matematikai és fizikai tudásomat is, így az egyetemkezdés számomra zökkenőmentes volt. Olvasmányaim között szerepelt Jorge Semprún A ​nagy utazás című regénye is. Ebben van egy fejtegetés arról, hogy mit érzett a szerző a koncentrációs tábor felszabadulásakor, és hogy vajon megélhető-e a tökéletes pillanat. Valahogy ugyanígy vártuk a kilépést a laktanya kapuján, de igazából semmi különöset nem éreztem. Természetesen mit sem tudtam arról, hogy pont a leszerelésem napján 35 európai ország vezetője aláírta a helsinki záróokmányt, pedig ez fél évtizedre, a Szovjetunió afganisztáni intervenciójáig optimizmussal töltött el bennünket. Ezek az optimista évek pont egyetemi éveimmel estek egybe.

A kötelező sorkatonaság intézménye hazánkban még három évtizedig fennmaradt. Egyes volt szocialista országokban, például Romániában a nőket is besorozták, akárcsak manapság Izraelben. A kötelező sorozás 2004-es kivezetésével 135 éves hagyománynak vetettek véget. Igen, én úgy gondolom, ez valóban beépült a hagyományaink közé, egy férfi életében fontos mozzanat volt a katonai eskü letétele, és számos közösségben azok a fiúk számítottak partiképesnek, potenciális vőlegényjelöltnek a lányok körében, akik leszolgálták katonaidejüket. Ez egyfajta beavatási szertartás volt, amelynek helyébe nem igen lépett semmi. Mostanában újra fokozódik a hadsereg toborzó-tevékenysége, egyenlőre a tényleges állomány mellett önkéntes tartalékosokat toboroznak, és persze szépen visszajött az iskolákban a honvédelmi ismeretek oktatása, természetesen most már fiúknak és lányoknak egyaránt.

Persze a tartalékos állomány nem ér semmit, ha nincs évente néhány nap továbbképzés, ahogyan ez olyan országokban történik, ahol háború esetén komolyan számítanak a tartalék állományra. 

Én 1975-ben a baloldalt látható P-15 típusú rádiólokátor karbantartására lettem kiképezve (2015-ben Zsámbékon, a volt légvédelmi bázison fotóztam). Ezt a típust - bár zseniális szerkezet volt - egy évtizeden belül kivonták a hadrendből, de én soha többet semmiféle tartalékos továbbképzésen nem vettem részt. Nyilvánvaló, hogy ennek így ebben a formában semmi értelme sincsen, egy tartalékos állomány háború esetén csak akkor használható hatékonyan, ha évi rendszeres képzésben részesül. Ezt megteszik olyan állandó fenyegetettségben élő országok, mint Izrael, vagy Európában a katonai szövetséghez nem tartozó Ausztria és Svájc.

Jelenleg 10 NATO-tagállamban van kötelező sorkatonaság. A frissen felvett Finnországban és Svédországban már az általunk aktívan akadályozott felvételük előtt is kötelező sorkatonaság volt. A balti államok az orosz fenyegetettséget érezve vagy meg sem szűntették, vagy újra bevezették a kötelező katonai szolgálatot. Azokban az országokban, ahol rendszeres a tartalékosok gyakorlatoztatása, ott ez egyben erős közösségformáló erő is, bajtársi szövetségek informális hálózata szövi át a társadalmat. Nem azt kérdezik tőled: hol végeztél?, hanem azt: hol szolgáltál? Ha el akarsz intézni valamit, az adott intézményben (kórházban, iskolában, hivatalban) biztosan akad egy bajtárs, aki segít.

Hogy mi lesz Magyarországon, nehéz megmondani. Ha valóban közeledik az Orbán által beharangozott harmadik világháború, akkor előbb-utóbb nálunk is újra visszajön a kötelező sorozás intézménye. De a fegyverkezésünk érezhetően fokozódik, pl. a turistáknak már le kell mondaniuk a tokaji Kopasz-hegy látogatásáról, mert azon a háborús Ukrajna közelsége okán katonai (feltehetően légvédelmi) objektum létesül.

Hegyek között Dél-Tirolban - 2. rész

 Folytatom megkezdett úti beszámolómat.

Csütörtök - 5. túranap

Erre a napra is esőt jósoltak, valamikor dél körülre, ezért délelőtt szabad program volt. A szállásunk körül tettünk egy kb. 5km-es sétát. Elsétáltunk a Cogolo fölött fekvő kempinghez, ezen átsétálva felkapaszkodtunk 110m-t, majd visszasétáltunk a szállásunkhoz. Útközben láttunk egy kecskenyájat, majd később a hozzá tartozó tejüzemet is, és a hegyoldalban egy 10-15 szarvasból álló rudli is feltűnt.

Délben sem jött meg az eső, így délutánra, akinek kedve volt, a közeli via ferrata pályákon próbálhatta ki magát (Petra lányom is), másoknak meg ott volt a meghirdetett túraterv: "A Tarlenta felvonóval (felmegyünk a Scoiattolo menedékházhoz (1998m), innen a 127-es jelű ösvényen a hegyoldalban elmegyünk Baito dei Mareggi-ig, innen leereszkedünk a völgybe, majd a Noce Bianco partja mellett visszasétálunk a házhoz. Táv 13,5km, szint fel 500m, le 1100m."

Végül is nem pontosan ezen az útvonalon mentünk végig, a patakvölgy helyett a hegyoldalban végig futó és Peioba, a Peio Fonte fölött szintben 200m-rel magasabban fekvő faluba érkező utat választottuk. Útközben ért minket egy kb. háromnegyed órát tartó eső. Megdöbbenve tapasztaltuk, hogy a réteken, legelőkön átvezető turistautakat  kaszálják, hogy egyértelmű legyen, hogy merre kell menni. Peioban sok régi házat láthattunk, még egy főleg csak a helybéliek által látogatott kocsmába is betértünk.

Ezen az estén nem hazait vacsoráztunk, hanem pizzázni mentünk.

Péntek - 6. túranap

Ezen a napon egy nem előre meghirdetett túrán vettünk részt, hanem a Passo Tonale síközpont fölé magasodó Monticello hegységet kerestük fel. Három túralehetőség adódott:

• Van a hegyen egy kb. 6 órás via ferrata útvonal, ehhez már a kora reggel induló lifttel fel kellett menni a hegyre, hogy legyen idő befejezni;
• A 281-es turistaúton - mely egy kietlen völgyön vezet keresztül - meg lehet mászni a hegyet, majd a Paradiso felvonóval visszatérni;
• Ugyanez az útvonal, csak föntről kezdve. Mi ez utóbbit választottuk.

Fenn a hegyen látható a Presena-gleccser, amely a 2000-es évek elejéig még nyári síelésre is adott lehetőséget, de a klímaváltozás miatt már elveszítette nyári hómegtartó képességét. A Monticello oldalában is ádáz csaták zajlottak az első világháborúban, a sáncok és szögesdrót-maradványok még mindig látszanak. A völgy alsó szakaszán a patak mocsaras, tavas területet alakított ki.

Háttérben a gleccser

I. világháborús emlék a hegyen

A völgy felső szakasza

A völgy alsó szakasza

Tavas, mocsaras terület

Este egy túratársunk 24. születésnapját ünnepeltük, és mivel amúgy is búcsúeste volt, betértünk a helybéli bárba is.

Szombat - irány Kufstein

Ahogyan a legtöbben, mi sem egyenesen haza autóztunk, hanem félúton, Kufsteinben kivettünk két apartmant. Kb. 10 órakor indultunk el a Bolzano-Brenner-Innsbruck útvonalon, és kb. fél háromra megérkeztünk egy tündéri osztrák városba, Hall in Tirolba. Ezúttal nemcsak Petra barátnője, hanem annak nővére is velünk tartott, akit másnap vett fel a barátja Kufsteinben, hogy közösen kiránduljanak tovább Ausztriában és Svájcban.

Hall in Tirolban már a 13. században is bányásztak sót, a sótartály a város címerében is szerepel. A 15. századtól ezüsttallért is vertek itt, ráadásul a termelés a korszerű gyártás miatt elérte a napi 4000 darabot is. Kóricáltunk a városban, benéztünk a templomokba, de a múzeumokat (pénzmúzeum, bányászati múzeum) kihagytuk.

Régi pénzverő

Vízimalom

Kastélyudvar

Kb. fél hatra érkeztünk Kufsteinbe, átvettük a vár közvetlen közelében fekvő szállásunkat, majd este hétre egy túratárs-családdal nyolcadmagunkkal megvacsoráztunk a Bräustüberl étteremben, ahol a főpincér magyar volt. Este még sétáltunk a városban. Tudni való, hogy Kufstein nemcsak a váráról híres, hanem ebben a városban alkották meg az első varrógépet is.

Varrógép-múzeum Madespergerről,
a varrógép feltalálójáról elnevezve

Kávépörkölő

Vasárnap - Kufstein, majd utazás haza

Vasárnap reggel reggelivadászatra indultunk. Közvetlenül a szállásunk mellett volt egy konténer-önkiszolgáló: az ember betér, a polcokról leveszi, ami kell, vonalkódleolvasóval leolvassa majd kártyával fizet. Nincs személyzet, de minden be van kamerázva. Nyitva volt ugyan, de a rendszer le volt fagyva, úgyhogy szomorúan kellett mindent visszapakolnunk a polcokra.

A konténer-önkiszolgáló

Szerencsére a közeli Bäckerei Mitterer nyitva volt, és a pékárú mellé pompás cappuccinót is kaptunk.

10-kor hagytuk el a szállást, melyről kiderült, hogy vendégkártya is járt hozzá, mellyel ingyen látogatható a vár. 10-től délig bejártuk a vár minden kiállítását, letöltöttük a magyarul is tudó idegenvezető appot, és természetesen nem hagytuk ki a nevezetes várbörtönt.

Persze Kazinczyról mindenki tud, de megdöbbentő, hogy még mennyi híres magyar raboskodott itt: Batsányi János, Czuczor Gergely, Leövey Klára, Teleki Blanka, Rózsa Sándor. Czuczor a szabadságharc idején Kossuth lapjában megjelent Riadó című verséért szenvedett rabságot, melynek némely szakasza akár ma is aktuális lehet:

Él még a magyarok istene!

Jaj annak, ki feltámad ellene.

Az Isten is segít, ki bír velünk?

Szabad népek valánk, s azok legyünk.

Szép magyar emlékhely van kialakítva a börtönszinten. A kufsteini várban található a világ egyik legnagyobb orgonája, a Hősök Orgonája, melyen minden délben, nyáridőben este hatkor is játszanak, és hangja hallatszik az egész városban.

Még egy órácskát jártuk Kufstein utcáit, majd egy Subway-ban megebédeltünk, utána nekivágtunk 650km-es utunknak hazafelé. Nyolc után érkeztünk meg.

Hegyek között Dél-Tirolban - 1. rész

Másodízben vettünk részt túraszakosztályunk nyári hegyi túráján, tavaly a Davos környéki hegyeket jártuk be. Idén Dél-Tirolba, az Ortler Alpokba szerveződött a túra. Az Ortler Dél-Tirol legmagasabb hegye a maga 3905m-es magasságával, és az I. világháborúig a Monarchia legmagasabb csúcsa is volt. (Az osztrákoknak maradt a kb. 100m-rel alacsonyabb Grossglockner).

Megint a Google fotótérkép adja a legjobb támpontot arra, hogy a régió mely területein jártunk, de az alábbiakban lesz egy részletesebb leírás. Aki szép fotókat is szeretne látni, ellátogathat a Facebookra feltöltött fotóalbumomra.

Negyedmagunkkal utaztunk autóval, mert Petra egyik barátnője is velünk jött. Végig labilis, esőre hajló időjárásban volt részünk, ezért az előre kiadott túratervtől gyakran eltértünk. Viszont mind a 6 napon sikerült túráznunk!

Szombat - utazás

A szállásunk Peio Fonti nevű településen volt, valamivel több, mint 900 km az út. Reggel fél hétkor indultunk, és az volt a terv, hogy a Budapest-Szombathely-Graz-Villach-Lienz-Bolzano útvonalon megyünk, de szerencsére a Wase közbeszólt, és Villach után Tarvisio-Udine útvonalra terelt, majd még Udine előtt lehozott az autópályáról. Neki volt igaza, mert Bolzano előtt az SS12-es autópályán szombatonként gigadugók alakulnak ki. Így aztán - bár ez tényleg nem verseny - de másodiknak érkeztünk a szállásra kb. este hét körül.

Szállásunk egy apartman-szállóban volt, mely 2-3 gyermekes családok számára ideális apartmanokból áll, vagyis egy nagyobb hálószoba a szülőknek és egy kisebb, 2-3 ágyas szoba a gyerekeknek. Mi egy ilyen apartmanban úgy helyezkedtünk el, hogy mi Katival a hálószobában, három felnőtt női túratárs pedig a gyerekszobában. Furdalt is bennünket a lelkiismeret. Közös helyiség nemigen volt, egy-egy konyhában gyűltünk össze esti beszélgetésekre, játékra.

Vasárnap - 1. túranap

Talán az egyetlen nap, amikor maradéktalanul teljesíteni tudtuk a túratervet, mert szép időnk volt. A hivatalos túraleírás: "A szállástól (1383m) a Noce patak völgyében a Forte Barba di Fiore érintésével fel a di Pian Palu tározóig (1830m), a tározótó körüljárása, majd a hegyoldalban (végig 1900 es 2000m

közötti magasságban), a 124-es es 125-ös jelű utakon vissza a Taviela patakig, végül leereszkedés a szálláshoz. Táv 18km, szint 1100m."

Valóban, az egész hegység tele van első világháborús emlékekkel, erődökkel, sáncokkal. Annyit hozzátennék, hogy a túra végén a Cascata dei Cadini vízeséshez is felkapaszkodtunk.

Forte Barba di Fiore erőd romja

di Pian Palu tározó

Hétfő - 2. túranap

Esővel indult a nap, és egyre tolódott az az időpont, hogy mikor áll el, így csak 3/4 2-kor indultunk el az alábbi túraterv szerint: "Egy rövid autózással elmegyünk a Val de la Mar felső részén található parkolóba. (Cielvestra, 1960m) Innen a Salt dei Gembri vízesés és a Pian Venezia menedékház (2280m) érintésével a 102- es jelű túra úton felmegyünk a Cevedale Guido Larcher menedékházhoz (2608m) Innen vagy a Lungo tó (146-os jelű út), vagy a Nero tó es a Careser víztároló (123-as jelű út) megkerülésével megyünk vissza az autóhoz. 102+146-os változat: 10 km, 950m szint, 102+123-as változat: 14 km, 1050m szint."

Csakhogy a szerpentin felső szakasza le volt zárva, ezért mintegy 250m-nyi szinttel lejjebb kellett leparkolnunk. Mivel az egész napi túrát fél nap alatt kellett megcsinálni ezzel a kényszerű hosszabbítással, szinte egy menetben mentünk fel csaknem 1000m-t emelkedve a Cevedale Guido Larcher menedékházhoz kb. három óra alatt. Ez engem eléggé megviselt, akárcsak a társaság kevésbé edzett részét, ezért a menedékháztól ugyanazon az úton visszaereszkedtünk a parkolóig.

Fent a menedékháznál

A vízesés

Kedd - 3. túranap

Szép nap ígérkezik, és mára van betervezve a Nagy Túra, a 3645m magas Monte Vioz megmászása (persze nem nekünk, öregeknek). A terv: "A Pejo 3000 felvonóval fel a régi Mantova menedékházig (2987m), innen a Mantova al Vioz menedékház (3535m) érintésével fel a Vioz csúcsára (3645m), majd ugyanazon az útvonalon vissza. Táv 7,6km, szint 1100m."

Átszállás 2000-en a 3000-esbe

A Pejo 3000 felvonó a Pejo Fonti Tarlenta kabinos lift 2000m magas felső állomásáról indul, vagyis kapásból emelkedik egy ezrest.

3000m magasan korábban kétszer voltam: egyszer 2010-ben Svájcban, a Kis-Titlisen (3020m), majd 2014-ben a Kitzsteinhornon.

Titlis (2010)

Kitzsteinhorn (2014)

Mantova menedékháznál (2025)

A kőomlásban végződő út

Már a túra legelején volt egy kis bökkenő, mert a hegygerincre egy rézsútos út vitt fel, amit egy kőomlás teljesen betakart, ezért le volt zárva. A társaság egy része (pl Kati és én) visszafordultunk, a kemény mag átverekedte magát a kőomláson.

Petra keményen végig csinálta a túrát, el is jutott a csúcsra:

Petra és a "gyerekek" a Viozon (3645m)

Mi pedig a Val de la mite kietlen völgyön elindulva a Doss dei Gembri menedékházhoz, majd onnan tovább egészen a szállásunkig mintegy 1600m-t ereszkedtünk.

Szerda - 4. túranap

Erre a napra is ígértek esőt, de reggel még szép idő volt. Itt felcseréltük a sorrendet, és az utolsó napra tervezett Saent vízesést néztük meg: "Autóval elmegyünk Piazzolába a Al Fontanin menedékházig (1386m). Innen a patak völgyeben felemelkedünk a Saent vízesésekig, majd tovább M.ga Pra del Saent-ig (1784m). A patak másik oldalán térünk vissza az autókhoz. Táv 8,5km, szint 650m. Aki hosszabbítani akar, annak a M.ga Pra del Saent-től (1784m) a Sent degli alpinisti útvonalon tovabbmegyünk a S. Dorigoni menedékházhoz (2437m). Innen Baito Campisol érintésével terünk vissza a vízesésekhez, majd a patak menten tovább le az autókhoz. Táv 15km, szint 1350m."

Itt is gondok voltak már a legelején: Az Al Fontanin menedékházhoz két út visz, egy a völgyben (sárgával jelzett), egy pedig Piazzola és Somrabbi településeken keresztül a hegyoldalban.

A felső úton érkezők (pl. mi) akadálytalanul eljutottak a Coler parkolóig, de az alsó úton érkezőket (pl. a túravezetőnket) korábbi, 5 km-re lévő parkolókba terelték. A helyzetet bonyolította, hogy nem volt térerő, nem lehetett kommunikálni. Így aztán kicsit fejetlenül, de végig mentünk a rövidebb túraútvonalon a lélegzetelállító vízesésig és vissza.

Beszámolómat hamarosan folytatom...