Nyáry Krisztián könyvét olvasgattam az elmúlt hetekben, a Merész magyarokat. Nyáry az Így szerettek ők című kétkötetes irodalmi bulvárjával lett híres, melyben magyar írók és költők szerelmi titkairól tudhattunk meg részleteket. A merész magyarokról szóló könyv más: tudósok, politikusok, gyáralapítók, jogvédő mozgalmárok életét és tetteit ismerhetjük meg. Bevallom a 30 híres magyar csaknem feléről nem is hallottam még korábban, így Michnay Gyuláról, recski internáltról, Márton Erzsébet 56-os forradalmárról, Revicky Imréről, a munkaszolgálatosokkal emberségesen bánó katonatisztről, Takács Károly félkarú sportlövőről, Karig Sáráról, a Gulágot megjárt embermentőről, Gudbrand Gregersen építőmesterről, Márton Áron erdélyi püspökről, Hummel Kornél 45-ös vértanúról, Varga Katalinról jogvédőről, Pásint Ödön kisebbségmentőről, Bédy-Schwimmer Rózsa szüfrazsettről, Molnár Gábor vak világutazóról, Fadlallah el Hedad Mihályról, a bábolnai ménes felvirágoztatójáról vagy Soos Géza világháborús ellenállóról.
Valószínűleg Nyáry a történettudomány terültén nem mozog olyan otthonosan, mint az irodalomtörténet területén, legalább is ez derül Eörsi László, a nemrég még létezett, de mára már a Veritas Intézet által bedarált 56-os Intézet munkatársának kritikájából. Eörsi azt veti Nyáry szemére, hogy Márton Erzsébet életrajzának megírásakor kizárólag a forradalmár visszaemlékezéseire támaszkodik, egyéb forrásokkal nem hogy nem támaszthatók alá a forradalmárnő kalandos történetei, de számos ponton tételesen cáfolhatók.
Tetszik nekem Nyáry Krisztián nemzetszemlélete. Nyáry válasza igen egyszerű arra a kérdésre, hogy ki a magyar: bárki, aki Magyarországot hazájának vallja, érte áldozatokat hoz. Így került a kötetbe egy norvég, Gudbrand Gregersen építőmester, akinek többek között a budapesti Keleti Pályaudvart köszönhetjük, vagy a szír Fadlallah el Hedad Mihály, aki nélkül a bábolnai lótenyésztés sohasem érhette volna el azokat a sikereket, melyek naggyá tették a bábolnai ménest. Vele kapcsolatban a szerző keserűen meg is jegyzi:
"Az egykori szíriai bevándorló ma is a bábolnai temetőben nyugszik, nem messze az országúttól, amelyen nemrégiben menekült honfitársai vonultak egy jobb életet keresve."
De például Kresz Géza, a mentőszolgálat megalapítója is egy porosz menekült család sarja volt.
A 30 merész magyar között nyolc zsidó származású magyar szerepel: Hajós Alfréd első olimpiai bajnokunk (ki édesapja Dunába fulladása után határozta el, hogy úszó lesz), Steinschneider Lilly, az első magyar pilóta hölgy, Fuchs Jenő kardvívó, kinek karaktere az egyik forrása Szabó István A napfény íze című filmjének, Richter Gedeon, a róla elnevezett gyógyszergyár alapítója, akit a Kalmopyrinért 1944 szilveszterén a Dunába lőttünk, Fischer Mór, a Herendi Porcelán megalapítója, Löw Lipót, a zsidó emancipáció lokomotívja, a szabadságharc rabbija, kinek fiát, Löw Immánuelt, Szeged város díszpolgárát, felsőházi képviselőt 90 évesen tereltük a marhavagonba '44-ben, Bédy-Schwimmer Rózsa, az első magyar feminista és szüfrazsett, és a nagy meglepetés, Vámbéry (Wamberger) Ármin orientalista.
Azért Nyáry Krisztián egy-két merész magyar élettörténetébe becsempészett némi családi bulvárt is, így megtudhattuk, hogy Pásint Ödön kisebbségvédő politikus Bethlen István törvénytelen fia volt. Különösen megható Zichy Antónia, Batthyány Lajos felesége és Zichy Karolina, első miniszterelnökünk sógornője és titkos szeretője története. Tudtátok-e, hogy a félig horvát származású Batthyány csak törve beszélt magyarul, és hogy az osztrákok szeretője mellől, a pesti Károlyi-palotából (Karolina Károlyi György gróf felesége, Károlyi Mihály nagymamája volt) hurcolták el letartóztatásakor. A testvérpár közösen csempészett papírvágó kést a Neugebaudeba, Batthyány börtönébe, a mártír miniszterelnök holttestét együtt lopatták el és rejtették el. A szabadságharc bukása után Antónia Svájcban, Karolina pedig Itáliában tartotta a lelket a magyar emigrációban (Zichy Karolina a könyv szerint még Klappka György szeretője is volt egy rövid ideig). Petőfi Sándor "két tündérvirágnak" nevezte a Zichy-nővéreket.
Igen, pont ilyen sokféleség képes erőssé tenni egy nemzetet, mint amit Nyáry Krisztián könyvében elénk tárt. Éppúgy nemzetünk részét alkotják a Liu-fivérek, gyorskorcsolyázó olimpiai bajnokaink, Kocsis-Cake Olivio országgyűlési képviselő, Charaf Hassan, a BME Villamosmérnöki Kar frissen kinevezett dékánja, Kállay-Saunders András énekes, aki ötödik helyet szerzett hazánknak az eurovíziós dalfesztiválon, és még folytathatnám a sort azokról, akik dicsőséget szereztek választott hazájuknak, Magyarországnak.
Parlament
2019. július 28., vasárnap
2019. július 23., kedd
Első 40 évem a szakmában - a SCADANET-sztori
Kedves olvasóim, megint el kellett térnem a lineáris történetírástól, pedig már túljutottunk az első évtizeden. Most mégis a mába röppenünk egy pillanatra. Talán emlékeztek még rá, hogy március 1-ével az ERBE-hez szegődtem, és erről posztoltam is.
Az ERBE-ben alapvetően más feladataim voltak, mint amivel korábban foglalkoztam. Itt nemigen adódott lehetőség fejlesztésre, leginkább már létező műszaki és kiviteli tervek véleményezése, szabványossági vizsgálata volt a feladatom. Papírízű munka, de jól megfizették. Kezdtem jól beilleszkedni, részt vettem az ERBE-napon a cég Római-parti csónakházában, részt vettem az igazgatóság által szervezett csapatépítőn az MVM balatonfüredi vitorláskikötőjében.
Tulajdonképpen ezen a csapatépítőn kérdezte meg az egyik kollégám, hogy mit keresek én az ERBE-ben, amikor én fejlesztő vagyok. Ez egy kicsit szíven ütött. Alig telt el öt nap, már csak két nap volt hátra a próbaidőmből, amikor kaptam egy telefonhívást. Egy régi ismerősöm keresett meg és állást ajánlott.
Itt álljunk meg egy pillanatra. Életemben sok állásajánlatot kaptam, és egyet sem fogadtam el:
Az ajánlatot tevő cég a SCADANET Kft., akik ipari informatikával foglalkoznak, és szinte kizárólag a Paksi Atomerőműnek dolgoznak. Ezer éve ismerem őket, a velem egyidős főnököt még az egyetemről, de a nála 15-20 évvel fiatalabbakból álló csapatát is vagy 15 éve. Sokszor dolgoztunk együtt, legutóbb az erőmű blokkszámítógép-rekonstrukcióján. Főnökük egyszerre jó szakember és jó menedzser, ezért megtiszteltetésnek vettem az ajánlatát.
Leültünk, megbeszéltük a dolgokat, kértem, hogy küldjön át egy munkaszerződés-tervezetet. Ez május 30-án este 10-kor megjött, azonnal igent mondtam, és május 31-én már csak annyi dolgom maradt az ERBE-ben, hogy beadjam az indoklás nélküli felmondásomat. Azért az jól esett a szakigazgatómtól, hogy azt mondta, ha a SCADANET-nél nem véglegesítenek a próbaidőm leteltével, akkor várnak vissza.
Kell léteznie sorsnak (nevezhetnők Istennek is), mert régi cégem, a CENTROMATIC Kft., amelyben már csak ketten vagyunk, kapott egy nagyobb megbízást a Dunamenti Erőműből, amely egy gázturbinás blokkjuk rekonstrukciójához kapcsolódó irányítástechnikai fejlesztés. Túl nagy falat volt ahhoz, hogy az ERBE mellett másodállásban csináljam. Azt kértem ezért, hogy július 15-ével léphessek be az új munkahelyemre, így másfél hónapig megint főállású CENTROMATIC-os lettem. Fura volt reggel fél nyolcra bemenni a régi irodámba és délutánig zömében egyedül dolgozni (egy volt kollégám megbízással egy hétig dolgozott velem, társam pedig a délutánjait áldozta fel).
Tíz napja kezdtem el az új helyemen dolgozni, még friss a dolog, de nagyon kedvesen fogadtak, remélem fel fogom tudni venni a tempót.
Az ERBE-ben alapvetően más feladataim voltak, mint amivel korábban foglalkoztam. Itt nemigen adódott lehetőség fejlesztésre, leginkább már létező műszaki és kiviteli tervek véleményezése, szabványossági vizsgálata volt a feladatom. Papírízű munka, de jól megfizették. Kezdtem jól beilleszkedni, részt vettem az ERBE-napon a cég Római-parti csónakházában, részt vettem az igazgatóság által szervezett csapatépítőn az MVM balatonfüredi vitorláskikötőjében.
 |
| A füredi MVM-kikötő |
Itt álljunk meg egy pillanatra. Életemben sok állásajánlatot kaptam, és egyet sem fogadtam el:
- Valamikor '87 táján egy volt osztálytársam akart nekem átpasszolni egy német melót. Azt két okból utasítottam el: egyrészt féltem idegenbe menni, másrészt volt egy kollégám, akinek volt egy NDK-s menyasszonya, a Steffi. Neki adtam tovább a munkát, boldogan elfogadta, elvette feleségül Steffit és kiköltöztek az NSZK-ba. Egy év múlva leomlott a berlini fal.
- Alig egy-két év múlva a SZTAKI-tól is megkerestek állásajánlattal, őket is elutasítottam.
- Az ABB, akikkel abban az időben a Dunamenti Erőműben volt közös projektünk, szintén ajánlatot tett a '90-es években.
- Valamikor az ezredforduló környékén a Dunamenti Erőműbe is csábítottak számítástechnikai főnöknek.
- Nem sokkal később egy nagyon komoly ajánlatot kaptam a Graphisoft-tól, a híres magyar informatikai startup cégtől.
Az ajánlatot tevő cég a SCADANET Kft., akik ipari informatikával foglalkoznak, és szinte kizárólag a Paksi Atomerőműnek dolgoznak. Ezer éve ismerem őket, a velem egyidős főnököt még az egyetemről, de a nála 15-20 évvel fiatalabbakból álló csapatát is vagy 15 éve. Sokszor dolgoztunk együtt, legutóbb az erőmű blokkszámítógép-rekonstrukcióján. Főnökük egyszerre jó szakember és jó menedzser, ezért megtiszteltetésnek vettem az ajánlatát.
Leültünk, megbeszéltük a dolgokat, kértem, hogy küldjön át egy munkaszerződés-tervezetet. Ez május 30-án este 10-kor megjött, azonnal igent mondtam, és május 31-én már csak annyi dolgom maradt az ERBE-ben, hogy beadjam az indoklás nélküli felmondásomat. Azért az jól esett a szakigazgatómtól, hogy azt mondta, ha a SCADANET-nél nem véglegesítenek a próbaidőm leteltével, akkor várnak vissza.
Kell léteznie sorsnak (nevezhetnők Istennek is), mert régi cégem, a CENTROMATIC Kft., amelyben már csak ketten vagyunk, kapott egy nagyobb megbízást a Dunamenti Erőműből, amely egy gázturbinás blokkjuk rekonstrukciójához kapcsolódó irányítástechnikai fejlesztés. Túl nagy falat volt ahhoz, hogy az ERBE mellett másodállásban csináljam. Azt kértem ezért, hogy július 15-ével léphessek be az új munkahelyemre, így másfél hónapig megint főállású CENTROMATIC-os lettem. Fura volt reggel fél nyolcra bemenni a régi irodámba és délutánig zömében egyedül dolgozni (egy volt kollégám megbízással egy hétig dolgozott velem, társam pedig a délutánjait áldozta fel).
Tíz napja kezdtem el az új helyemen dolgozni, még friss a dolog, de nagyon kedvesen fogadtak, remélem fel fogom tudni venni a tempót.
 |
| A cég bejárata |
 |
| Munkaasztalom |
 |
| Névjegyeim (ERBE-s nincs) |
2019. július 20., szombat
A Sas leszállt 2.
Most, hogy kicsit jobban utánaolvastam az amerikai holdraszállásnak, megtudtam, hogy az utolsó pillanatig micsoda drámai küzdelem folyt az oroszok és az amerikaiak között.
A holdraszállás kulcskérdése egy a korábbiaknál sokkal nagyobb tolóerejű hordozórakéta kifejlesztése volt, mely képes a három fős személyzetet, a létfenntartó egységeket, a holdkompot és a visszatéréshez szükséges üzemanyagot is eljuttatni a Holdig. Ez a hordozórakéta az amerikaiaknál a Saturn V volt, az oroszoknál pedig a N1 lett volna.
A Saturn V-t a NASA-nak a németektől megörökölt Wernher von Braun fejlesztette ki, lényegében ez volt utolsó nagy alkotása. A Saturn V minden idők legnagyobb rakétája volt, 110 m magas és csaknem 3000 t. Azóta sem gyártottak ilyen erős rakétát, összesen 15 készült belőle, ebből 13-at használtak el, 12-t az Apollo-programhoz, egyet a Skylab pályára állításához. A három fokozatú rakéta első fokozata öt óriáshajtóműből állt.
Az oroszok is tudták, hogy egy hasonló méretű óriásrakéta nélkül nem fognak tudni embert juttatni a Holdra, ezért már a '60-as évek elején hozzáfogtak az N1 típusjelet viselő rakéta kifejlesztéséhez. Szemben a Saturn V-tel az N1 első fokozata 30 hajtóműből állt, és ezek összehangolásával gyűlt meg a bajuk az oroszoknak. Négy kilövési kísérletet hajtottak végre 1969 és 1972 között, mind a négy kudarccal végződött, ráadásul az 1969 július 3-ai kudarc (ne felejtsük el, két héttel vagyunk az Apollo-11 kilövése előtt) a rakétatörténelem legnagyobb robbanásával járt, hiszen a 100 m-es kolosszus a kilövőállványon robbant fel.
Mi itt a béketáborban ezekről a kudarcokról semmit sem tudhattunk, hiszen a szovjet űrkutatás egyik legfontosabb elve a titkolózás volt: előre semmit nem árultak el, utólag pedig csak a sikerekről beszéltek.
Az oroszok azonban nem adták fel a Hold meghódításáért folytatott küzdelmet. Ha embert nem is tudtak égi kísérőnkre juttatni, automatikus szondát igen. Ha sikerülne sokkal olcsóbban, emberi élet kockáztatása nélkül holdkőzetet hozni a Földre, ez még propagandacélokra is jól használható lenne. Ezért elkövették az űrkutatás történetének legnagyobb trollkodását: Mindössze három nappal az Apollo-11 kilövése előtt fellőtték a Luna-15-öt, és Hold-körüli pályára állították. Mire az amerikaiak elérték a Holdat, a Luna-15 már ott keringett az égitest körül.A NASA aggódott és Bormant, az Apollo-8 parancsnokát küldte Moszkvába, hogy tisztázza, veszélyezteti-e az orosz szonda az Apollo-11-et. Az oroszok meglepően sokat töketlenkedtek, hogy a Luna-15 landolhasson a Holdon, de csak 21-én szánták rá magukat a leszállásra, akkor Armstrongék már nagyban gyűjtögették a köveket. Az oroszok elkapkodták a dolgot, a szonda lezuhant és megsemmisült.
Hogy erről mi, magyarok miért nem értesülhettünk, arról álljon itt a TASSZ (szovjet hírügynökség) közleménye:
"Július 21-én, moszkvai idő szerint 18 óra 47 perckor bekapcsolták a fékező hajtóművet. Az állomás ekkor letért pályájáról és a megadott térségben elérte a Hold felszínét.
A Luna 15. állomással végzett munka 18 óra 51 perckor befejeződött."
Kommunikációs mestermunka.
Az amerikaiak által kihelyezett egyik kamerának sikerült megörökítenie, ahogyan a Luna-15 áthalad a holdkomp mögött:
Így, visszatekintve 50 évvel ezelőttre talán mosolygunk ezen, de nem tudhatjuk, hány orosz tudós életét tették tönkre a Holdért folytatott küzdelem során elszenvedett vereségek. Állítólag az Apollo-program minden évben az amerikai GDP 4-5 %-át emésztette fel, nem csoda, hogy végül is idő előtt leállították. Ezek a költségek az oroszoknak sokkal nagyobb megterhelést jelenthettek.
A holdraszállás kulcskérdése egy a korábbiaknál sokkal nagyobb tolóerejű hordozórakéta kifejlesztése volt, mely képes a három fős személyzetet, a létfenntartó egységeket, a holdkompot és a visszatéréshez szükséges üzemanyagot is eljuttatni a Holdig. Ez a hordozórakéta az amerikaiaknál a Saturn V volt, az oroszoknál pedig a N1 lett volna.
A Saturn V-t a NASA-nak a németektől megörökölt Wernher von Braun fejlesztette ki, lényegében ez volt utolsó nagy alkotása. A Saturn V minden idők legnagyobb rakétája volt, 110 m magas és csaknem 3000 t. Azóta sem gyártottak ilyen erős rakétát, összesen 15 készült belőle, ebből 13-at használtak el, 12-t az Apollo-programhoz, egyet a Skylab pályára állításához. A három fokozatú rakéta első fokozata öt óriáshajtóműből állt.
 |
| A szovjet N1 a kilövőálláson |
Mi itt a béketáborban ezekről a kudarcokról semmit sem tudhattunk, hiszen a szovjet űrkutatás egyik legfontosabb elve a titkolózás volt: előre semmit nem árultak el, utólag pedig csak a sikerekről beszéltek.
Az oroszok azonban nem adták fel a Hold meghódításáért folytatott küzdelmet. Ha embert nem is tudtak égi kísérőnkre juttatni, automatikus szondát igen. Ha sikerülne sokkal olcsóbban, emberi élet kockáztatása nélkül holdkőzetet hozni a Földre, ez még propagandacélokra is jól használható lenne. Ezért elkövették az űrkutatás történetének legnagyobb trollkodását: Mindössze három nappal az Apollo-11 kilövése előtt fellőtték a Luna-15-öt, és Hold-körüli pályára állították. Mire az amerikaiak elérték a Holdat, a Luna-15 már ott keringett az égitest körül.A NASA aggódott és Bormant, az Apollo-8 parancsnokát küldte Moszkvába, hogy tisztázza, veszélyezteti-e az orosz szonda az Apollo-11-et. Az oroszok meglepően sokat töketlenkedtek, hogy a Luna-15 landolhasson a Holdon, de csak 21-én szánták rá magukat a leszállásra, akkor Armstrongék már nagyban gyűjtögették a köveket. Az oroszok elkapkodták a dolgot, a szonda lezuhant és megsemmisült.
Hogy erről mi, magyarok miért nem értesülhettünk, arról álljon itt a TASSZ (szovjet hírügynökség) közleménye:
 |
| Forrás: HVG (katt a nagyobb képért) |
A Luna 15. állomással végzett munka 18 óra 51 perckor befejeződött."
Kommunikációs mestermunka.
Az amerikaiak által kihelyezett egyik kamerának sikerült megörökítenie, ahogyan a Luna-15 áthalad a holdkomp mögött:
Így, visszatekintve 50 évvel ezelőttre talán mosolygunk ezen, de nem tudhatjuk, hány orosz tudós életét tették tönkre a Holdért folytatott küzdelem során elszenvedett vereségek. Állítólag az Apollo-program minden évben az amerikai GDP 4-5 %-át emésztette fel, nem csoda, hogy végül is idő előtt leállították. Ezek a költségek az oroszoknak sokkal nagyobb megterhelést jelenthettek.
Angyal szállt le Budapestre
2014. július 20-ra virradóra felállították a Szabadság téren a német megszállási emlékművet Gábriel arkangyallal. Sem kormányzati, sem önkormányzati személy nem vette a bátorságot, hogy hivatalosan is felavassa a vészkorszak üldözötteinek emlékét meggyalázó szoborkompozíciót.
A Fidesz a második kétharmada után nagyon erősnek érezte magát (az is volt különben). A választások előtt még egyeztetést ígértek a szoborállítással kapcsolatban, ez aztán szép csendesen elfelejtődött. Orbán öt nap múlva Tusnádfürdőn meghirdette az illiberális demokráciát és háborút hirdetett a civil szervezetek ellen.
Az volt a vicces, hogy akkor még Soros György jó barát volt (akkor még Bástya elvtárs nem sejtette, hogy az imperialisták ügynöke), ezért a Norvég Alapnak kellett nekirontani. (Mind a mai napig nem tetszik Orbánéknak, hogy a Norvég Alap a kormányzatot megkerülve osztja a pénzt, Orbán még Trumpnál is megpróbált lobbizni ez ellen). Végül szerencsére kiderültek Soros sötét üzelmei, így most már minden a Fidesznek nem tetsző civil szervezet "Soros álcivilje"
Az elmúlt öt évben a Fidesz töretlenül folytatta a német megszállási emlékművel megkezdett emlékezetpolitikáját, amelynek az a lényege, hogy a magyar történelemnek ne legyenek gyalázatos lapjai, hazánkat egyfajta áldozatszerepben tüntessék fel. Ennek a nézetnek két fő terjesztője a Veritás Történetkutató Intézet, mely pár hete annektálta az 56-os Intézetet, valamint a Terror Háza Múzeum. A Forradalom Lángját és a Nagy Imre-szobrot áthelyezték, az előbbi helyére egy Trianon-emlékmű kerül az Alkotmány utcába, az utóbbi helyére pedig visszaállítják az 1919-es vörösterror áldozatainak emlékművét. Valószínűleg a saját szájaízük szerint rendezik majd be a holokausztról megemlékező Sorsok Háza múzeumot is.
Vannak bátor civil szervezetek, melyek próbálnak küzdeni az egyoldalú emlékezetpolitika ellen. Az Eleven Emlékmű alternatív kiállítása és rendszeresen tartott vitafórumai megpróbálják ellensúlyozni a megszállási emlékmű hazugságát.
Most, a holokauszt 75. évfordulóján megint visszaemlékezések láttak napvilágot. Mindannyian olvastuk a hírekben azt a borzalmat, hogy négy évvel ezelőtt egy kamion rakterében miként halt kínhalált több mint 70 afgán menekült, nemrég hirdettek ítéletet az ügyben. Fahidi Éva egyik visszaemlékezésében arra emlékeztet, hogy ugyanilyen körülmények között deportálták marhavagonokban a vidéki zsidóságot: nyolcvanan összezsúfolva a tűző napon víz nélkül. Az ő visszaemlékezését is érdemes meghallgatni, mindössze másfél perc tömény borzalom. Ugyanez a borzalom Nádas Péter Párhuzamos történeteiben:
"Amikor már ott vannak, elkerülhetetlenül az örökösen helyezkedő és topogó lábfejek közé kerültek, beszorulva, miként tipornak ki az élők minden folyékonyat a vagonok hézagos padlatán, vért, vizeletet, szemgolyót, bélsárt és még a velőt is.
Néhányan igyekeztek ugyan, de végül is nem tudták a kiáltásaikkal megszervezni, neki magának sem volt egy idő után hangja, hogy ne így legyen.
Maga elől kellett elhallgatnia, hogy a pokoli melegben és hangzavarban mások lábával együtt, napokon át mit tett a lába.
Az elméje kitalált egy félelmet, amivel lefoglalta az emlékezetét.
Ne érezze, ne hallja többé rajtuk a félmagas sarkú, betétes cipőt, s a két halott fia csillapíthatatlan bakancsa miatt se legyen örökös lelkifurdalása.
Olyan hangokat hallott vissza egy idegen életéből, a nyákos izomrostok, az inak és a porcok nyiszorgásait, amelyeket az állandó zajok, a kattogások, a sírások, az ütközők csörömpölései és a tébolyodott veszekedések miatt elvileg ez a vadidegen sem hallhatott."
Remélem, egyszer majd történelmünk nemcsak dicsőséges, de gyalázatos pillanataival is szembe merünk nézni.
Lángolj fel a lelkünkben szép Égi szikra szent öröm,
Térj be hozzánk drága vendég,
Tündökölj ránk fényözön.
Egyesítsed szellemeddel,
Mit zord erkölcs szétszakít,
Testvér lészen minden ember,
Merre lengnek szárnyaid.
A Fidesz a második kétharmada után nagyon erősnek érezte magát (az is volt különben). A választások előtt még egyeztetést ígértek a szoborállítással kapcsolatban, ez aztán szép csendesen elfelejtődött. Orbán öt nap múlva Tusnádfürdőn meghirdette az illiberális demokráciát és háborút hirdetett a civil szervezetek ellen.
Az volt a vicces, hogy akkor még Soros György jó barát volt (akkor még Bástya elvtárs nem sejtette, hogy az imperialisták ügynöke), ezért a Norvég Alapnak kellett nekirontani. (Mind a mai napig nem tetszik Orbánéknak, hogy a Norvég Alap a kormányzatot megkerülve osztja a pénzt, Orbán még Trumpnál is megpróbált lobbizni ez ellen). Végül szerencsére kiderültek Soros sötét üzelmei, így most már minden a Fidesznek nem tetsző civil szervezet "Soros álcivilje"
Az elmúlt öt évben a Fidesz töretlenül folytatta a német megszállási emlékművel megkezdett emlékezetpolitikáját, amelynek az a lényege, hogy a magyar történelemnek ne legyenek gyalázatos lapjai, hazánkat egyfajta áldozatszerepben tüntessék fel. Ennek a nézetnek két fő terjesztője a Veritás Történetkutató Intézet, mely pár hete annektálta az 56-os Intézetet, valamint a Terror Háza Múzeum. A Forradalom Lángját és a Nagy Imre-szobrot áthelyezték, az előbbi helyére egy Trianon-emlékmű kerül az Alkotmány utcába, az utóbbi helyére pedig visszaállítják az 1919-es vörösterror áldozatainak emlékművét. Valószínűleg a saját szájaízük szerint rendezik majd be a holokausztról megemlékező Sorsok Háza múzeumot is.
Vannak bátor civil szervezetek, melyek próbálnak küzdeni az egyoldalú emlékezetpolitika ellen. Az Eleven Emlékmű alternatív kiállítása és rendszeresen tartott vitafórumai megpróbálják ellensúlyozni a megszállási emlékmű hazugságát.
Most, a holokauszt 75. évfordulóján megint visszaemlékezések láttak napvilágot. Mindannyian olvastuk a hírekben azt a borzalmat, hogy négy évvel ezelőtt egy kamion rakterében miként halt kínhalált több mint 70 afgán menekült, nemrég hirdettek ítéletet az ügyben. Fahidi Éva egyik visszaemlékezésében arra emlékeztet, hogy ugyanilyen körülmények között deportálták marhavagonokban a vidéki zsidóságot: nyolcvanan összezsúfolva a tűző napon víz nélkül. Az ő visszaemlékezését is érdemes meghallgatni, mindössze másfél perc tömény borzalom. Ugyanez a borzalom Nádas Péter Párhuzamos történeteiben:
"Amikor már ott vannak, elkerülhetetlenül az örökösen helyezkedő és topogó lábfejek közé kerültek, beszorulva, miként tipornak ki az élők minden folyékonyat a vagonok hézagos padlatán, vért, vizeletet, szemgolyót, bélsárt és még a velőt is.
Néhányan igyekeztek ugyan, de végül is nem tudták a kiáltásaikkal megszervezni, neki magának sem volt egy idő után hangja, hogy ne így legyen.
Maga elől kellett elhallgatnia, hogy a pokoli melegben és hangzavarban mások lábával együtt, napokon át mit tett a lába.
Az elméje kitalált egy félelmet, amivel lefoglalta az emlékezetét.
Ne érezze, ne hallja többé rajtuk a félmagas sarkú, betétes cipőt, s a két halott fia csillapíthatatlan bakancsa miatt se legyen örökös lelkifurdalása.
Olyan hangokat hallott vissza egy idegen életéből, a nyákos izomrostok, az inak és a porcok nyiszorgásait, amelyeket az állandó zajok, a kattogások, a sírások, az ütközők csörömpölései és a tébolyodott veszekedések miatt elvileg ez a vadidegen sem hallhatott."
Remélem, egyszer majd történelmünk nemcsak dicsőséges, de gyalázatos pillanataival is szembe merünk nézni.
Lángolj fel a lelkünkben szép Égi szikra szent öröm,
Térj be hozzánk drága vendég,
Tündökölj ránk fényözön.
Egyesítsed szellemeddel,
Mit zord erkölcs szétszakít,
Testvér lészen minden ember,
Merre lengnek szárnyaid.
2019. július 19., péntek
A Sas leszállt
Minden embernek megvan a maga holdraszállás-története. Pontosan olyan élesen él az emlékezetemben, mint a berlini fal leomlása vagy az ikertornyok lerombolása.
13 éves kamaszként az egész Apollo-program nagy izgalomban tartott. Az az érdekes, hogy az akkori kormányzat nemigen tudta megakadályozni, hogy az USA Magyarországon is népszerűsítse az Apollo-programot. A Budapesti Nemzetközi Vásár amerikai pavilonjában Apollo-jelvényt osztogattak a látogatóknak, az USA nagykövetségén filmvetítéseket tartottak az űrprogramról. (Nővérem el is ment egy ilyen vetítésre barátnőjével, meg is kapta apámtól a fejmosást, hogy egy imperialista nagyhatalom nagykövetségére jár).
Azt hiszem 1968 őszén rendezte meg a Magyar Televízió a Slágerkupa című zenei vetélkedőt. Ezen a Metró együttes előadta az Apolló című számát, amelyet aztán soha többé nem lehetett hallani sem a rádióban, sem a televízióban, sem hanglemezen.
A Magyar Televízió Neil Armstrong holdralépését is közvetítette. Abban nem vagyok biztos, hogy élőben, mert az magyar idő szerint 1969. július 21-én hajnali négy óra körül volt, de arra tisztán emlékszem, hogy reggel ülünk a tévé előtt, és nézzük, ahogy az Apollo-11 parancsnoka lemászik a létrán. Hétfő reggel volt, és nem tudom már pontosan, hogy aznap, vagy másnap repültünk nővéremmel az NDK-ba. Életem első repülőútja és szülők nélkül külföldön hamar másra terelte a figyelmemet, ezért nekem az első holdraszállás és az NDK összekapcsolódik.
Persze a többi Apollo-űrhajó útját is lelkesen követtem, aggódtam az Apollo-13 legénységéért, büszke voltam, hogy az Apollo-15, 16 és 17 missziók holdjáróját, a Lunar Rovert egy honfitársunk, Pavlics Ferenc tervezte. Akinek megvan Playstation-ön a Gran Turismo játék, az akár vezetheti is a holdautót.
Azt akkor még nem tudtuk, hogy a Szovjetunió is nagy erőkkel dolgozik a személyzettel végrehajtott holdraszálláson, kifejlesztették saját holdkompjukat, amelyet Kozmosz-434 néven ki is próbáltak, sőt, legutóbb a Csernobil sorozatból azt is megtudhattuk, hogy a holdjárót is kifejlesztették, amit remekül lehetett használni a radioaktív törmelék eltakarítására. Az orosz Hold-misszió aztán megmaradt személyzet-nélkülinek: a Luna-16-ot visszatérő egységgel is ellátták, az hozott holdkőzetet. Apropó holdkőzet. Azt tudtátok, hogy az USA a világ összes nemzetének adott a Földet kísérő égitesten gyűjtött kőzetből, mert azt mondták, ez az emberiség közös eredménye. A Természettudományi Múzeumban (amit hamarosan elköltöztetnek a Ludovika mellől) ki is van állítva egy kődarab a Holdról.
Sokan vannak - egy legújabb felmérés szerint az emberiség egyhatoda - akik nem hisznek a holdraszállásban, úgy gondolják, hogy az egészet csak egy filmstúdióban vették fel. Erre csak ráerősített az 1978-ban forgatott amerikai film, a Földi űrutazás, amelyben egy stúdióban forgatott Mars-misszióról próbálják elhitetni az emberiséggel, hogy valóságos. Aztán persze megpróbálják kinyírni az űrhajósokat, hogy ne beszélhessenek a csalásról, de az egyikük - a parancsnok - megmenekül.
Még egy apró megjegyzés. Azt tudtátok-e, hogy az első afroamerikai űrhajósra a történelmi holdraszállás után még 14 évet kellett várni: Guion Bluford a Challenger fedélzetén járt az űrben 1983-ban, ugyanabban az évben, amikor az első amerikai női űrhajós, Sally Ride is.
13 éves kamaszként az egész Apollo-program nagy izgalomban tartott. Az az érdekes, hogy az akkori kormányzat nemigen tudta megakadályozni, hogy az USA Magyarországon is népszerűsítse az Apollo-programot. A Budapesti Nemzetközi Vásár amerikai pavilonjában Apollo-jelvényt osztogattak a látogatóknak, az USA nagykövetségén filmvetítéseket tartottak az űrprogramról. (Nővérem el is ment egy ilyen vetítésre barátnőjével, meg is kapta apámtól a fejmosást, hogy egy imperialista nagyhatalom nagykövetségére jár).
Azt hiszem 1968 őszén rendezte meg a Magyar Televízió a Slágerkupa című zenei vetélkedőt. Ezen a Metró együttes előadta az Apolló című számát, amelyet aztán soha többé nem lehetett hallani sem a rádióban, sem a televízióban, sem hanglemezen.
A Magyar Televízió Neil Armstrong holdralépését is közvetítette. Abban nem vagyok biztos, hogy élőben, mert az magyar idő szerint 1969. július 21-én hajnali négy óra körül volt, de arra tisztán emlékszem, hogy reggel ülünk a tévé előtt, és nézzük, ahogy az Apollo-11 parancsnoka lemászik a létrán. Hétfő reggel volt, és nem tudom már pontosan, hogy aznap, vagy másnap repültünk nővéremmel az NDK-ba. Életem első repülőútja és szülők nélkül külföldön hamar másra terelte a figyelmemet, ezért nekem az első holdraszállás és az NDK összekapcsolódik.
Persze a többi Apollo-űrhajó útját is lelkesen követtem, aggódtam az Apollo-13 legénységéért, büszke voltam, hogy az Apollo-15, 16 és 17 missziók holdjáróját, a Lunar Rovert egy honfitársunk, Pavlics Ferenc tervezte. Akinek megvan Playstation-ön a Gran Turismo játék, az akár vezetheti is a holdautót.
Azt akkor még nem tudtuk, hogy a Szovjetunió is nagy erőkkel dolgozik a személyzettel végrehajtott holdraszálláson, kifejlesztették saját holdkompjukat, amelyet Kozmosz-434 néven ki is próbáltak, sőt, legutóbb a Csernobil sorozatból azt is megtudhattuk, hogy a holdjárót is kifejlesztették, amit remekül lehetett használni a radioaktív törmelék eltakarítására. Az orosz Hold-misszió aztán megmaradt személyzet-nélkülinek: a Luna-16-ot visszatérő egységgel is ellátták, az hozott holdkőzetet. Apropó holdkőzet. Azt tudtátok, hogy az USA a világ összes nemzetének adott a Földet kísérő égitesten gyűjtött kőzetből, mert azt mondták, ez az emberiség közös eredménye. A Természettudományi Múzeumban (amit hamarosan elköltöztetnek a Ludovika mellől) ki is van állítva egy kődarab a Holdról.
Sokan vannak - egy legújabb felmérés szerint az emberiség egyhatoda - akik nem hisznek a holdraszállásban, úgy gondolják, hogy az egészet csak egy filmstúdióban vették fel. Erre csak ráerősített az 1978-ban forgatott amerikai film, a Földi űrutazás, amelyben egy stúdióban forgatott Mars-misszióról próbálják elhitetni az emberiséggel, hogy valóságos. Aztán persze megpróbálják kinyírni az űrhajósokat, hogy ne beszélhessenek a csalásról, de az egyikük - a parancsnok - megmenekül.
 |
| Jelenet a Földi űrutazásból |
2019. július 17., szerda
Telefonos körmagyar
Gondolom nemcsak nálunk van úgy, hogy a mobiltelefonok a családban körbe-körbe járnak, mint a gyermekjátékban a csön-csön gyűrű. Valahogy úgy alakult, hogy ez most az elmúlt hónapban kulminálódott nálunk. Kezdjük az én telefonjaimmal.
Négy évvel ezelőtt jó kis Nokia E66-os okostelómat kénytelen voltam lecserélni, de nem azért, mert bármi baja lett volna (mai napig működőképes). Volt benne GPS, térkép, Facebook, Skype, de Symbian-os volt az istenadta, amit az éppen akkoriban tönkremenő Nokia már nem támogatott. Utódja egy Sony Xperia Z3 Compact lett, hű társam négy éven keresztül. Javíttatni egyszer kellett, az SD-kártyafoglalat meghibásodott benne. Sajnos - szemben elődjével - ez tönkrement, érintőképernyőjén vakfoltok keletkeztek, és az akkumulátora is hamar lemerült.
Többen együttes erővel beszéltek rá komolyabb darabra, egy Huawei P30 Pro típusú erőgépre. Négy kamera hátul, egy elöl, nyolcmagos processzor. Kati amúgy is rágta már a fülemet, hogy kéne egy komolyabb fényképezőgép, hát most megkaptam. Egyelőre csak ismerkedem vele, de beszúrok ide néhány fényképet, amit eddig csináltam vele.
Folytassuk Petra telefonjaival. Amikor már egyre nagyobb gáz volt, hogy nincs okostelefonja, de mi még féltünk egy drágább készüléket a kezébe adni, egy Navon-t kapott, ami szó se róla, elég vacak volt: lefagyott, újraindult, ócska fotókat készített. Egy kollégámnak volt egy uraságtól levetett Lenovo-ja, rábeszélt, hogy vegyem meg Petrának. A Lenovo sem volt hibátlan: a mobilnetjével voltak problémák, többször kellett nála gyári reszetet alkalmazni. Mikor aztán a UPC ránk tukmált egy UPC-s mobil-előfizetést, Petra UPC-s lett. Na, a UPC mobilnetje már a torkán akadt a Lenovo-nak. Szerencsére volt egy nemrég vásárolt Samsung Galaxy J3-unk, amit kizárólag EU-n kívüli országokban használunk ottani SIM-kártyával, a 2018-es izraeli utazásunk előtt szereztük be. Végül ezt kapta meg Petra. De a Lenovo sem porosodik a fiók mélyén, mert kollégám egyszerűen visszakérte (de a pénzt nem adta vissza).
Nem ez volt az egyetlen telefon, amit ettől a kollégámtól vásároltam (aki egyébként mobiltelefon-fetisiszta). Amikor anyósomnak (emléke legyen áldott) elromlott az Emporia típusú nagyitelefonja (nagy, jól látható nyomógombok, egyszerű kezelhetőség, kontrasztos kijelző hatalmas betűkkel), akkor a kollégámtól vettem egy másik ugyanilyet. Na ezt a telefont kapta meg ma anyukám egy régi ConCorde típusú nagyitelefon helyett, amelyet még apukám kapott, amikor nagyon beteg lett. A ConCorde-nak ugyanis van egy vészgombja, amit ha megnyom a tulajdonos, vijjogni kezd és sorba hívni kezdi a hozzátartozókat. Anyukám persze leragasztotta a vészgombot, mert néha véletlenül megnyomta. Viszont az utóbbi időben valami baja lett a mikrofonjának, ezért kellett lecserélni.
A csere nem is ment olyan egyszerűen: anyósom Telekomos volt, anyám meg Vodás. Az Emporia a szolgáltatóhoz volt kódolva, ezért a Vodafone-os SIM-kártyát nem akarta befogadni. Ma már törvény kötelezi a szolgáltatókat a régi készülékek függetlenítésére, és ezt a T-Mobile ingyen meg is tesz, a neten keresztül. Az amúgy egy munkanapot igénybe vevő folyamat az Emporia-nál egy hétig tartott, mert a T-Mobile-nak fel kellett vennie a kapcsolatot a gyártóval.
Mivel is fejezhetnénk be a körjátékot, mint Kati telefonjával. Kati sokáig kitartott egy Nokia butatelefon mellett, de az három éve bemondta az unalmast. Pont akkor árult Bori kollégája egy Alcatel OneTouch Idol-t. Megvettük, ez lett Kati első okostelefonja. Sajnos kezdettől fogva fő baja volt, hogy csak 4 Gbájtos memóriája volt. Tettünk ugyan bele SD-kártyát, de az Androidnál nem minden alkalmazás tehető át SD-kártyára. Folyton sakkozni kellett a memóriával. Mostanra aztán az akkumulátora is kakukk lett, úgy döntöttünk, hogy ebbe a telefonba már nem ruházunk be. Na de mit kapjon Kati. Hát ő is - mint fél éve Petra - egy Samsung Galaxy J3-at. Ugyanis karácsony táján egy nagy árleszállításban az izraeli telefont pótlandó vettünk még egy ugyanolyat. Na, azt kapta most meg Kati. Valójában Kati és Petra Samsungja és az én Huawei-em is duál-SIM-es, vagyis egy külföldi telefon már csak Borinál játszhat.
Hát így jártak körbe a telefonok a családban:
Lenovo: kollégám -> Petra -> kollégám
Emporia: kollégám -> anyósom -> anyám
ConCorde: apám -> anyám -> kuka
Alcatel: Bori kollégája -> Kati -> kuka
Samsung1: Pál család -> Petra
Samsung2: Pál család -> Kati
Négy évvel ezelőtt jó kis Nokia E66-os okostelómat kénytelen voltam lecserélni, de nem azért, mert bármi baja lett volna (mai napig működőképes). Volt benne GPS, térkép, Facebook, Skype, de Symbian-os volt az istenadta, amit az éppen akkoriban tönkremenő Nokia már nem támogatott. Utódja egy Sony Xperia Z3 Compact lett, hű társam négy éven keresztül. Javíttatni egyszer kellett, az SD-kártyafoglalat meghibásodott benne. Sajnos - szemben elődjével - ez tönkrement, érintőképernyőjén vakfoltok keletkeztek, és az akkumulátora is hamar lemerült.
Többen együttes erővel beszéltek rá komolyabb darabra, egy Huawei P30 Pro típusú erőgépre. Négy kamera hátul, egy elöl, nyolcmagos processzor. Kati amúgy is rágta már a fülemet, hogy kéne egy komolyabb fényképezőgép, hát most megkaptam. Egyelőre csak ismerkedem vele, de beszúrok ide néhány fényképet, amit eddig csináltam vele.
 |
| Egy makrofotó |
 |
| Egy nagylátószögű tájkép |
 |
| Egy portré |
Nem ez volt az egyetlen telefon, amit ettől a kollégámtól vásároltam (aki egyébként mobiltelefon-fetisiszta). Amikor anyósomnak (emléke legyen áldott) elromlott az Emporia típusú nagyitelefonja (nagy, jól látható nyomógombok, egyszerű kezelhetőség, kontrasztos kijelző hatalmas betűkkel), akkor a kollégámtól vettem egy másik ugyanilyet. Na ezt a telefont kapta meg ma anyukám egy régi ConCorde típusú nagyitelefon helyett, amelyet még apukám kapott, amikor nagyon beteg lett. A ConCorde-nak ugyanis van egy vészgombja, amit ha megnyom a tulajdonos, vijjogni kezd és sorba hívni kezdi a hozzátartozókat. Anyukám persze leragasztotta a vészgombot, mert néha véletlenül megnyomta. Viszont az utóbbi időben valami baja lett a mikrofonjának, ezért kellett lecserélni.
A csere nem is ment olyan egyszerűen: anyósom Telekomos volt, anyám meg Vodás. Az Emporia a szolgáltatóhoz volt kódolva, ezért a Vodafone-os SIM-kártyát nem akarta befogadni. Ma már törvény kötelezi a szolgáltatókat a régi készülékek függetlenítésére, és ezt a T-Mobile ingyen meg is tesz, a neten keresztül. Az amúgy egy munkanapot igénybe vevő folyamat az Emporia-nál egy hétig tartott, mert a T-Mobile-nak fel kellett vennie a kapcsolatot a gyártóval.
Mivel is fejezhetnénk be a körjátékot, mint Kati telefonjával. Kati sokáig kitartott egy Nokia butatelefon mellett, de az három éve bemondta az unalmast. Pont akkor árult Bori kollégája egy Alcatel OneTouch Idol-t. Megvettük, ez lett Kati első okostelefonja. Sajnos kezdettől fogva fő baja volt, hogy csak 4 Gbájtos memóriája volt. Tettünk ugyan bele SD-kártyát, de az Androidnál nem minden alkalmazás tehető át SD-kártyára. Folyton sakkozni kellett a memóriával. Mostanra aztán az akkumulátora is kakukk lett, úgy döntöttünk, hogy ebbe a telefonba már nem ruházunk be. Na de mit kapjon Kati. Hát ő is - mint fél éve Petra - egy Samsung Galaxy J3-at. Ugyanis karácsony táján egy nagy árleszállításban az izraeli telefont pótlandó vettünk még egy ugyanolyat. Na, azt kapta most meg Kati. Valójában Kati és Petra Samsungja és az én Huawei-em is duál-SIM-es, vagyis egy külföldi telefon már csak Borinál játszhat.
Hát így jártak körbe a telefonok a családban:
Lenovo: kollégám -> Petra -> kollégám
Emporia: kollégám -> anyósom -> anyám
ConCorde: apám -> anyám -> kuka
Alcatel: Bori kollégája -> Kati -> kuka
Samsung1: Pál család -> Petra
Samsung2: Pál család -> Kati
2019. július 14., vasárnap
Weinlese
Volt apámnak egy NDK-s barátja, Herr (vagy sokkal inkább Genosse) Rachel. Rachel úr és felesége nagyon szerették Magyarországot, a Balatont és a Dunakanyart, apám meg felajánlotta nekik szentendrei nyaralónkat, mely a Pismány-hegyen, a Szüret utca 23 szám alatt van.
A Rachel házaspár nagyon praktikusan az akkor még Drezda és Budapest között közlekedő autósvonatot vette igénybe: az ember este a kocsijával megérkezett a pályaudvarra, egy rámpán felhajtott az autószállító vagonra, majd kényelmesen elhelyezkedett a hálókocsiban, és másnap reggel kipihenten ébredve érkezett meg a célállomásra.
(Magyarországon már régen nem közlekednek ilyen autósvonatok, sőt, már a német DB is beszüntette ezt a szolgáltatást. Szerte Európában megszűnik ez a hajdan oly népszerű utazási forma, hiszen egy fapados légi járattal + autóbérléssel már nem tudnak a vasúttársaságok versenyezni.)
Apukám gondosan megírta a víkendház címét barátjának imígyen: Szentendre, Weinlese Straße 23. (a Weinlese németül annyit tesz: szüret). Namármost nemigen kapni olyan Magyarország-térképet, melyen az utcanevek németre lefordítva szerepelnek, a Rachel házaspárnak sem volt ilyen, ezért a Pismány-hegyre kanyarodva megszólították az embereket: Entschuldigung, sprechen Sie deutsch? Wie sagt man auf ungarisch: Weinlese? (Bocsánat, beszél németül? Hogy mondják magyarul azt hogy Weinlese).
Tanulság: nem mindig kell lefordítani a dolgokat, mert csak olyan félreértések születnek, mint Facebook helyett az Arckönyv vagy YouTube helyett a TeCső. Például a korábbi "Taxify" taxik helyett "Bolt" feliratú taxik róják Budapest útjait. Itt a "Bolt" nem üzletet jelent, hanem egy angol szó, mely a villámra (lightning bolt) utal.
2019. július 11., csütörtök
Az MTA és a CEU
Mostanában gyakran cikkeznek arról (természetesen az ellenzéki oldal, a sötét oldal sajtójára gondolok), hogy a CEU ellehetetlenítése után most az MTA kutatóintézeteinek lenyúlásával a Fidesz-kormány újabb tudományellenes lépést tett. Ráadásul az Akadémia és a CEU kölcsönösen kiállnak egymásért. 2017 április 5-én, egy nappal a lex-CEU megszavazása után Lovász László támogatásáról biztosította a CEU-t, júniusban pedig a CEU tiltakozott a kutatói hálózat átszervezése miatt. Azt is hallani, hogy sokan, akik annak idején utcára vonultak a CEU-ért, most a kisujjukat sem mozdítják az Akadémiáért.
Pedig szerintem a két ügy jelentősen különbözik.
Az Akadémia és a hazai tudományos kutatás átszervezése mögött ugyanis nagyon világos kormányzati szándék van. Egyrészt az Unió elkövetkezendő pénzügyi ciklusában jelentős tudományos kutatásra fordítható pénzek várhatók az EU-tól, és ennek elköltését nem szeretné a kormány kiengedni a kezéből. Ezenkívül szeretné a tudományos kutatások súlypontját még jobban eltolni a számukra gyakran nem túl hízelgő eredményeket felmutató társadalomtudományi és filozófiai kutatásoktól a műszaki kutatások irányába.
Palkovics László maga is járműipari mérnök, akadémikus, akinek nagyon erős víziója van arról, hogy Magyarország hogyan kapcsolódhatna be a legújabb járműipari kutatásokba, az önvezető járművek valamint az újfajta hajtóanyagú motorok fejlesztésébe. Ezek lehetnek legitim célok, amelyekkel egyet lehet érteni, de a hozzá vezető út a vitatható: egy tudományos köztestületet hatalmi erővel fosztottak meg attól a jogától, hogy maga döntsön a kutatási preferenciákról.
A Fidesz-kormány sorban hozott létre az MTA hálózatába nem tartozó, közvetlenül a kormánynak felelős kutatóintézeteket, pl. a nemrég az 56-os Intézetet annektáló Veritas Történettudományi Intézetet, vagy a magyarság őstörténetét a kormányzati narratívának jobban megfelelő színben feltüntető Magyarságkutató Intézetet. Mostantól az összes akadémiai kutatóintézet egy közös kutatói hálózatba szerveződött.
A CEU-ügy az MTA-ügytől abban különbözik gyökeresen, hogy az egyetem ellehetetlenítése, az amerikai diplomakiadási jogától való megfosztása mögött semmilyen racionális érv nem fedezhető fel, csakis az önkényes pusztításé. Ne feledjük el, hogy a CEU 1991-től működik hazánkban, az országnak egyetlen fillérjébe sem került, viszont tudományos rangjával, és azzal, hogy külföldi diákok ezreit hozta Budapestre, jelentős hasznot hajtott az országnak. Már korábban hangot adtam meggyőződésemnek, hogy Orbán Putyin kérésének tett eleget a szégyenteljes törvény meghozásával.
Idén is volt egy CEU-n diplomázó családtagunk, Kati "keresztlánya". Utoljára adtak ki amerikai diplomát Budapesten, az egész diplomaosztó ceremónia szívszorító volt, az "Elindultam szép hazámból..." kezdetű népdalt is elénekelték.
De azért mégiscsak van egy közös kapocs a két ügy között, ez pedig nem más, mint Palkovics László személye. Két és fél évvel ezelőtt, a lex-CEU megszavazásakor sem értettem, hogy egy tudományos ember hogy állhatott be teljes mellszélességgel e mögé a galádság mögé, hogyan nyilvánulhatott meg az ügyben ilyen cinikusan:
Az akkor még oktatásügyi államtitkárból innovációs és technológiai miniszter lett, aki pénzt, paripát és fegyvert kapott miniszterelnökétől az MTA átszervezésére. Valószínűleg már 2017-ben ez volt a deal Palkovics és Orbán között: ha az államtitkár nem fekszik keresztbe a CEU elkaszálásának, cserébe miniszterként megkapja a jogot arra, hogy a kutatási pénzeket saját hobbijára, a járműipari kutatásokra csoportosítsa át. Végül is az önvezető villanyautók fejlesztéséért megér feláldozni egy negyedszázados nemzetközi hírű egyetemet és egy kétszáz éves tudományos köztestületet, nem?
Ezért mondom, hogy Palkovics László egy igazi sunyimuki:
---
Pedig szerintem a két ügy jelentősen különbözik.
Az Akadémia és a hazai tudományos kutatás átszervezése mögött ugyanis nagyon világos kormányzati szándék van. Egyrészt az Unió elkövetkezendő pénzügyi ciklusában jelentős tudományos kutatásra fordítható pénzek várhatók az EU-tól, és ennek elköltését nem szeretné a kormány kiengedni a kezéből. Ezenkívül szeretné a tudományos kutatások súlypontját még jobban eltolni a számukra gyakran nem túl hízelgő eredményeket felmutató társadalomtudományi és filozófiai kutatásoktól a műszaki kutatások irányába.
Palkovics László maga is járműipari mérnök, akadémikus, akinek nagyon erős víziója van arról, hogy Magyarország hogyan kapcsolódhatna be a legújabb járműipari kutatásokba, az önvezető járművek valamint az újfajta hajtóanyagú motorok fejlesztésébe. Ezek lehetnek legitim célok, amelyekkel egyet lehet érteni, de a hozzá vezető út a vitatható: egy tudományos köztestületet hatalmi erővel fosztottak meg attól a jogától, hogy maga döntsön a kutatási preferenciákról.
A Fidesz-kormány sorban hozott létre az MTA hálózatába nem tartozó, közvetlenül a kormánynak felelős kutatóintézeteket, pl. a nemrég az 56-os Intézetet annektáló Veritas Történettudományi Intézetet, vagy a magyarság őstörténetét a kormányzati narratívának jobban megfelelő színben feltüntető Magyarságkutató Intézetet. Mostantól az összes akadémiai kutatóintézet egy közös kutatói hálózatba szerveződött.
A CEU-ügy az MTA-ügytől abban különbözik gyökeresen, hogy az egyetem ellehetetlenítése, az amerikai diplomakiadási jogától való megfosztása mögött semmilyen racionális érv nem fedezhető fel, csakis az önkényes pusztításé. Ne feledjük el, hogy a CEU 1991-től működik hazánkban, az országnak egyetlen fillérjébe sem került, viszont tudományos rangjával, és azzal, hogy külföldi diákok ezreit hozta Budapestre, jelentős hasznot hajtott az országnak. Már korábban hangot adtam meggyőződésemnek, hogy Orbán Putyin kérésének tett eleget a szégyenteljes törvény meghozásával.
Idén is volt egy CEU-n diplomázó családtagunk, Kati "keresztlánya". Utoljára adtak ki amerikai diplomát Budapesten, az egész diplomaosztó ceremónia szívszorító volt, az "Elindultam szép hazámból..." kezdetű népdalt is elénekelték.
De azért mégiscsak van egy közös kapocs a két ügy között, ez pedig nem más, mint Palkovics László személye. Két és fél évvel ezelőtt, a lex-CEU megszavazásakor sem értettem, hogy egy tudományos ember hogy állhatott be teljes mellszélességgel e mögé a galádság mögé, hogyan nyilvánulhatott meg az ügyben ilyen cinikusan:
Az akkor még oktatásügyi államtitkárból innovációs és technológiai miniszter lett, aki pénzt, paripát és fegyvert kapott miniszterelnökétől az MTA átszervezésére. Valószínűleg már 2017-ben ez volt a deal Palkovics és Orbán között: ha az államtitkár nem fekszik keresztbe a CEU elkaszálásának, cserébe miniszterként megkapja a jogot arra, hogy a kutatási pénzeket saját hobbijára, a járműipari kutatásokra csoportosítsa át. Végül is az önvezető villanyautók fejlesztéséért megér feláldozni egy negyedszázados nemzetközi hírű egyetemet és egy kétszáz éves tudományos köztestületet, nem?
Ezért mondom, hogy Palkovics László egy igazi sunyimuki:
---
2019. július 10., szerda
Virágozzon száz Vadvirág!
Amikor tavaly novemberben arról érkezett hír, hogy villapark épül a balatonszemesi Vadvirág kemping helyén, leszámoltunk magunkban azzal, hogy 2019-ben is itt töltsünk egy hosszú hétvégét, ahogyan ezt tettük 2017-ben és 2018-ban. Petra egyik osztálytársának szülei szerveznek oda minden nyáron a baráti körnek néhány napos nyaralást. Mindig nagy gyerekcsapat jön össze. A Vadvirág kemping faházait béreljük ki, és élvezzük a kemping infrastruktúráját, a gyönyörű strandot, a gyerekeket megmozgató animátorokat, a büféket, mojito- és fagylalt-kioszkokat.
Szerencsére a kemping bezárása elmaradt, sőt, némi bútorzatfelújításra is sor került, ezért idén is megrendezésre kerülhetett ez a nagyon kedélyes hosszú hétvége. Petra számára már múlt kedden elkezdődött, aki egy barátnőjével levonatozott Balatonszemesre. Mi Katival csütörtök este csatlakoztunk a csapathoz.
Az ifjúság (Kati szavajárása) aktív sporttal töltötte a nappalokat, jó partnerre leltek bennük az alapvetően fiatalabb korosztályra szakosodott animátorok, de sokat röpiztek, viziröpiztek. Esténként vagy együtt buliztak az animátorokkal, vagy társasoztak (most a "vérfarkasozás" a menő éppen).
Mi a péntek délelőttöt kellemes punnyadással töltöttük, délben obligát ebéd Rudinál Balatonlelle határában, délután pedig bérelt biciklivel elkerekeztem Szárszóra, a József Attila-emlékműhöz.
Délután még egy fürdés is belefért a közeledő zivatar előtt.
Péntek este a felnőtteknek Hal-álom, azaz halvacsora a szemesi kikötőnél, hatalmas felhőszakadással. Estére aztán elvonult a vihar.
Szombaton irány Somogyvár, a Szent László-látogatóközpont. Mivel az egész vidék Koppány-birtok volt, szent királyunk monostor-alapítással próbálta kitörölni a pogányság írmagját is a térségben. Ma már egyformán ápolják Szent László és Koppány emlékét a környéken.
A közeli Széchenyi-kastélyt is felkerestük, ahol Petra összebarátkozott Bandi szamárral. Végigtalpaltunk a mezítlábas tanösvényen is.
Visszafelé jövet még a gyugyi Árpád-kori templomot is felkerestük, melyhez egy Magyarok Kálváriája vezet, a magyar történelem nagy alakjait, a magyar művészet, tudomány és politika neves személyiségeit megjelenítve.
Délután gofrisütés a gyerekeknek, és gyönyörködés a naplementében.
A gyerekeknek kitartó próbálkozások után sikerült a száz érintés leesés nélkül vízi röplabdában!
Vasárnap délelőttre a csomagolás és egy kis strandolás maradt, hogy ebéd után hazaindulhassunk.
A helyiek azt beszélik, hogy egy-két évig még biztosan megmarad a Vadvirág Kemping. Majd meglátjuk.
Szerencsére a kemping bezárása elmaradt, sőt, némi bútorzatfelújításra is sor került, ezért idén is megrendezésre kerülhetett ez a nagyon kedélyes hosszú hétvége. Petra számára már múlt kedden elkezdődött, aki egy barátnőjével levonatozott Balatonszemesre. Mi Katival csütörtök este csatlakoztunk a csapathoz.
Az ifjúság (Kati szavajárása) aktív sporttal töltötte a nappalokat, jó partnerre leltek bennük az alapvetően fiatalabb korosztályra szakosodott animátorok, de sokat röpiztek, viziröpiztek. Esténként vagy együtt buliztak az animátorokkal, vagy társasoztak (most a "vérfarkasozás" a menő éppen).
Mi a péntek délelőttöt kellemes punnyadással töltöttük, délben obligát ebéd Rudinál Balatonlelle határában, délután pedig bérelt biciklivel elkerekeztem Szárszóra, a József Attila-emlékműhöz.
 |
| Lánycsapat Rudinál |
 |
| A nyomdai betűkből összeállított stilizált vagon Szárszón |
 |
| Esti Balaton |
 |
| Szent királyunk, a kilátó és a romkert. |
 |
| Pillangó a levendulásban |
 |
| Petra óvatos |
 |
| Szamarak |
 |
| Magyarok Kálváriája, Gyugy |
Vasárnap délelőttre a csomagolás és egy kis strandolás maradt, hogy ebéd után hazaindulhassunk.
A helyiek azt beszélik, hogy egy-két évig még biztosan megmarad a Vadvirág Kemping. Majd meglátjuk.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)