Hatalom - egy fiktív történet

Anreas magának való kisfiú volt. Nem volt testvére, de a szomszéd gyerekekkel sem szeretett játszani a kisváros játszóterén. A többi gyerek szerint állandóan irányítani akarta őket, ezért gyakran kiközösítették.
Volt egy időszaka, amikor a környék kóbor macskáival és kutyáival játszott leginkább. Nem volt állatkínzó, de szerette az állatokat hatalmában tartani: a kutyákat gyakran megkötötte, a macskákat bezárta egy-két napra. Aztán elmúlt ez a korszaka, átlagos iskolás gyerek lett belőle.
Átlagosan tanult, nem nagyon vétette észre magát. Ha megkérdezték tőle, mi szeretne lenni felnőtt korában, azt válaszolta: mozdonyvezető vagy buszvezető. Arra a kérdésre, hogy miért, általában azt felelte, hogy azért, mert így sok ember élete múlik a munkáján. Milyen felelősségteljes kisfiú! - mondták a tanítói.
14 éves volt, amikor a televízióban látta az ikertornyok elleni merényletet. Újra és újra megnézte azt a jelenetet, amikor a második gép becsapódik, ahogy a hatalmas test eltűnik az épületben, majd hatalmas tűzgolyó csap fel. Lenyűgözte a látvány. Az újságok, képes magazinok tele voltak a szörnyűség képeivel, az ablakokból kiugráló, a tűzhalál helyett inkább a mélységet választó irodisták fotóival. Úgy érezte, életében először kezdi igazán érdekelni valami.
Egy hónap múlva jelentkezett a kisváros repülőklubjában, elsajátította a repülés alapjait. Tudatosan edzette testét, konditerembe járt, esténként kocogott. Sokat javított tanulmányi eredményén is, szülei és tanítói egyaránt elégedettek voltak vele. Nem voltak barátai, minden idejét a repülésre, a testedzésre és a tanulásra fordította. 18 éves korában nem volt kétséges, hogy repülőműszaki főiskolára megy, és a polgári repülést választja élethivatásul.
Nem könnyű a repülők élete, számos fizikai és pszichológiai teszten kell megfelelni, és nagyon sok az elsajátítandó ismeretanyag is. Andreas az egyik legjobb volt évfolyamában. Könnyen tanult, csak azok a hangok ne szóltak volna hozzá olyan gyakran. Nehéz volt őket eltitkolni az alkalmassági teszteken, de tudta, hogy nem bukhat el közvetlenül a cél előtt.
Az utolsó pszichikai teszten már maximális pontszámot kapott, pedig csak ugyanazt válaszolta, amit tíz évvel korábban az iskolában: szereti, ha sok ember élete múlik rajta. Amikor végre megkezdhette működését, mint polgári pilóta, a hangok megsokasodtak a fejében, ez kicsit összezavarta. Felettesei is észrevették, hogy nincs minden rendben a fiúval, egy időre felfüggesztették. Újabb vizsgálatok és tesztek sora következett, de Andreas már rutinos volt, és végül a legmagasabb szintű minősítést szerezte meg. Sohasem felejti el azt a pillanatot, amikor első útján, mint másodpilóta, a kapitány ezt mondta neki: a tenger felett öné a gép, kolléga (a német pilóták szigorúan magázzák egymást).
Innentől kezdve Andreas már csak a megfelelő alkalomra várt. Olyan járatra kérte magát, mely az Alpok fölött repül, vonzották a hegyek, különösen az egyik kettős csúcs nyűgözte le, amely az ikertornyokra emlékeztette. Csak azok a hangok ne dübörögtek volna állandóan a fejében!
Tudta, hogy nem ronthat el semmit. Ritkán maradt egyedül a pilótafülkében. Egyszer egy ilyen alkalommal kipróbálta, milyen, ha megtagadja a belépést a visszatérő főpilótától. Amikor aztán beengedte a kapitányt, arra hivatkozott, hogy nem látta pontosan a képernyőn, hogy ki akar bejönni.
Ismét hónapok teltek el. Egyik útján még a tenger fölött jártak, amikor a főpilóta azt mondta: Nem tudom miért, de engem a kávé mindig meghajt, magára hagyom egy kicsit, ugye nem lesz probléma? Menjen csak nyugodtan, főnök - válaszolta, és a hangok a fejében megint dübörögni kezdtek. Felmérte a helyzetet: 3000 ezer láb/perces süllyedéssel pont egyik kedvenc helyén érhetnek földet.
Több ilyen alkalom nem lesz - mondták a hangok. Beállította a süllyedést. A belső hangok szinte üvöltöttek. Nyugodtnak kell maradnom. Alig hallotta a visszatérő főpilóta kopogását. Nem nyitott ajtót. A műszerfal jelezte, hogy beütötték a biztonsági kódot. Azonnal megtagadta a belépést. A főpilóta újra meg újra beütötte a kódot, ő minduntalan visszautasította a belépési kérelmet.
A hangok elnyomták a főpilóta dörömbölését és a földi irányítás hangját. A földközelség-jelző vijjogását is alig hallotta.
Nyugodtan lélegzett.

Tavaszköszöntés napfogyatkozással és teljesítménytúrával

Március 20-án, a csillagászati tavasz előestéjén részleges napfogyatkozás volt hazánkban. Ráadásul derült idő köszöntött ránk. Képzeljétek, megtaláltam az 1999-es teljes napfogyatkozásról megmaradt védőszemüvegeket - bár a sajtó óva intett ezek használatáról, mondván, hogy esetleg már lepergett róluk a védőréteg. Én is bevittem egyet a munkahelyemre, Petra is az iskolába, mindkettőnknek nagy sikerünk volt, mert rajtunk kívül más nemigen gondolt a csillagászati jelenség megfigyelésére.
Az 1999. augusztus 11-ei teljes napfogyatkozás azért volt számomra emlékezetes, mert pont apám 78. születésnapjára esett, másrészt Velemen nyaraltunk a szüleimmel együtt, és a kápolnadombról csodálhattuk az égi tüneményt.
Emlékezetes volt még a 2003-as részleges napfogyatkozás is, mert erre hajnalban került sor, ezért szabad szemmel is megfigyelhető volt. Elhatároztuk, hogy a Gellérthegyről szemléljük a jelenséget, sőt, ha jól emlékszem, utoljára vetettem be Practica típusú fényképezőgépemet (ehemalige DDR) a 200-as teleobjektívvel. Iszonyú korán kellett kelni, de felkelt az egész család (Bori 11, Orsi 9 éves volt, Petra még futó gondolat sem). Szerencsére az esemény szombaton volt, utána visszafeküdhettünk aludni.
Volt már azóta részleges napfogyatkozás hazánkban, de sajnos borús idővel párosult.
Március 21-én, Benedek napján, a tavaszi napéjegyenlőséget a hagyományos geocaching teljesítménytúrával köszöntöttük. Hetedik alkalommal veszek részt ezen a rendezvényen, és Bori egy kivételével mindre elkísért, idén is. Tavaly és tavalyelőtt jött Kati és Petra is, az elsőn, még 2009-ben Orsi is ott volt. Idén gyönyörű helyen, Szigligeten és Badacsonyban túrázhattunk, gyönyörű időben, csodás virágok között.

Érdekes, hogy míg az első négy teljesítménytúrán több mint 200-an indultak, az utolsó három alkalommal 100-nál kevesebben (tavaly pl. csak 55-en). Pedig gyönyörű a tavaszi, vitorlás-nélküli Balaton, jó volt a Badacsony tetején sétálni, bár feljutni nem volt egyszerű az úgynevezett Bujdosók lépcsőjén, melyen kicsit úgy éreztem magam, mint a Kung-fu panda:

Évről-évre igyekszem vicces logot írni a túrához, idén titkos ügynökösre vettem a figurát:
Ügynöktársammal kora hajnalban indultunk hetedik bevetésünkre. Küldetésünk helyszínén megkaptuk a titkos eligazítást, és a konspiráció szabályait végig betartva kezdtünk a nyomozásba. Valamennyi ellenőrző helyen eleget tettünk beszámolási kötelezettségünknek. A küldetés során sok furcsaságot észleltünk, de titoktartási nyilatkozat kötelez bennünket a hallgatásra.
A küldetést sok viszontagsággal és ügynöki fortélyunk bevetésével, valamint az ellenőrző pontoknál kapott túlélési csomagok felhasználásával végül sikeresen teljesítettük, melyért ügynöktársammal együtt kitüntetésben részesítettek bennünket, nekem már ez volt a hetedik érdemérmem.
Bár sokat nem árulhatok el felső kapcsolataimról, annyit mindenképpen meg kell említsek, hogy mindent megtettek a küldetés sikeréért, ismét nagy szolgálatot tettek a Ügynek.

Még egyszer - de most komolyan - a vasárnapi boltbezárásról

Mostanában gyakran hallom - sőt elég, ha a nekem tulajdonított dal alatti mintegy 700 kommentet elolvasom -, hogy mi értelme van ilyen jelentéktelen dologról beszélni mint a vasárnapi zárva tartás, nincs az embereknek egyéb bajuk, nem tudják a vasárnapi bevásárlásaikat más napra ütemezni?
Már korábban is elmondtam, nem a vasárnapi zárva tartásról van szó, amely mellett természetesen számos legitim érv felsorakoztatható. A dolog a döntéshozás mikéntjéről szól, és arról, hogy emögött milyen szemlélet rejlik.
Az elmúlt negyedszázadban nagyon megváltoztak vásárlási szokásaink. Emlékszem, 25 évvel ezelőtt nyílt a kerületünkben egy magán-élelmiszerbolt, ami mára már hálózat, tulajdonosa pár éve halt meg tragikus autóbalesetben. A bolt előtt alig lehetett parkolni, nem is volt gurulós kosár, az ember egy bevásárláshoz 2-3 kosarat vett és próbálta végigrugdosni a bolton, mégis ez volt nekünk a havi diszkont bevásárlás. Később megnyílt a CORA először Törökbálinton, majd Budakalászon, itt intéztük a nagybevásárlásainkat (a CORA azóta már megszűnt, bolthálózatát átvette az Auchan). Még emlékszem, hogy az első Auchan kedvéért hogyan építették át az M1-M7 bevezető szakaszát. Tesco-ban először a Pólus Centerben voltam. Rászoktunk a havonkénti egy-két nagybevásárlásra. Amikor aztán már a közelünkben is épültek plázák (először a Mammut '92-ben, később a MOM, 2002 táján), hamar átszoktunk ezekre.
A plázák hatására kiürült a város, a Nagykörút, a Kossuth Lajos utca. Nem csak Budapest járt így. Amikor 1978-ban először jártam Párizsban, a fényes sugárutak teli voltak üzletekkel. 16 éve múlva, 1996-ban már sok üres kirakatot, bezárt portált lehetett látni. Ugyanígy  jártak a budapesti belvárosi üzletek is: koszos portálok, bezárt üzletek.
A Fidesz úgy gondolta, hogy nem az új helyzetre kell új megoldást találni, hanem vissza kell állítani a régi szép világot. Bevezették a plázastopot (a plázaépítési moratóriumot épp a múlt év végén hosszabbították meg). Megnehezítették a városszéli bevásárlóközpontok megközelítését, az eddig díjmentes gyorsforgalmi utakat fizetőssé tették. És most itt a vasárnapi zárva tartás. Mind-mind azt a szemléletet tükrözi, hogy nem a kialakult új helyzethez kell alkalmazkodni, hanem vissza kell állítani a régi világot.
Ha egy közparkban a pázsit közepén az emberek kitaposnak egy ösvényt, mert így tudják legkönnyebben megközelíteni a buszmegállót, a városvezetés két dolgot tehet. Vagy kikövezik a kialakult ösvényt, és biztonságos gyalogutat csinálnak belőle, vagy kitesznek egy táblát, hogy Fűre lépni tilos, és jól megbüntetik azokat, akik ezt a tilalmat megszegik. A Fidesz ezt az utóbbi megoldást választotta. Képtelen elfogadni, hogy 25 év alatt megváltoztak a vásárlási szokásaink. Úgy viselkedik, mint az a szülő, aki jobban tudja, hogy gyermekének mi a jó, és esze ágában sincs ezt a kérdést a gyerekkel megvitatni. Ezt hívják paternalizmusnak (atyáskodó kormányzásnak), ami elitizmussal (kiválasztottság-tudattal) és etatizmussal (államközpontúsággal) párosul.
Hallottam egy előadást Makovecz Imrétől, melyben elmondta, hogy az ipari forradalom mekkora kárt okozott a hagyományos közösségeknek és háziiparnak. Makovecz úgy fogta fel ezt a folyamatot, mint a történelem tévedését, kapzsi, pénzsóvár kapitalisták mesterkedését. Számos épületével, közösségi terével igyekezett visszaállítani egy letűnt világot. Egy építész ismerősöm (csak annyit árulok el róla, hogy jelenleg Magyarország legnagyobb középületét tervezi) azt mondta, hogy korunk új fórumai a plázák, ahová nemcsak vásárolni, de kulturálódni és társasági életet élni járnak az emberek, ezért az építészek feladata nem az, hogy gátolják ezt a folyamatot, hanem tegyék méltóvá erre a funkcióra. Kétségtelen tény, hogy az elmúlt években a sok igénytelen bevásárlóközpont mellett számos építészetileg is figyelemre méltó pláza épült.
A fent leírt szemlélet miatt nem tudom elfogadni a vasárnapi zárva tartás visszaállítását. A Policy Agenda elemzése szerint a boltbezárás egyetlen oka a Kereszténydemokrata Néppárt identitásválsága. Ez a virtuális párt önállóan, saját jogon utoljára több mint 20 éve (!) jutott be a Parlamentbe, az 1994-es választásokon. A szétmorzsolódott párt 2006-ban csak mint a Fidesszel pártszövetségben álló, önállóan soha meg nem mért formáció került be az Országgyűlésbe, azóta is így van parlamenti frakciójuk. A Fidesz a 2014-es választásokon még a reklámszlogenjéből is kifelejtette a KDNP-t, a plakátokon mindössze ennyi szerepelt: Csak a Fidesz. A KDNP által indítványozott mostani törvény saját önálló identitásukat igyekszik alátámasztani. Szerintem a vesztüket fogja okozni.
Az intézkedés dalra fakasztotta az internet népét, alant egy ismert gyerekvers-író, Rigó Béla Szomorú vasárnap-átdolgozását hallhatjátok Papp János előadásában:

Van egy másik dal is, de az olyan trágár, hogy még idézni sem vagyok hajlandó.
Ceterum censeo: A vasárnapi boltbezárás tarthatatlan.

Régi márciusok

Ma, március 15-én nosztalgikus hangulatba kerülvén felidéztem az utolsó negyedszázad március 15-éit.
25 évvel ezelőtt, 1990-ben a cseh Óriáshegységben, Beneckón síeltünk. Prágán keresztül jöttünk haza, két órát sétáltunk a várban, és én úgy éreztem, egy felszabadult ország fővárosában járok. Vásároltunk Vaclav Havel-kitűzőt is. Hazatérésünk után pár nappal volt ez a nap hivatalos nemzeti ünnep, hallgattam a Múzeumkertben felszólaló régi és új pártok vezetőit, és nagyon bizakodó voltam.

Óriáshegység, 1990. március

Két év múlva Sopronban töltöttük a március 15-ét, Kati a nyolcadik hónapban volt elsőszülöttünkkel. A Lővérekben volt a szállásunk, de lementünk a városba megnézni a koszorúzást, és nagy hatással volt rám, hogy minden párt nagy békességben koszorúzta ugyanazt az emlékművet. Azóta is ezt az időt sírom vissza.

Katira és pocaklakó Borira sugárzik a dicsfény,
Sopron, 1992. március

20 éve, 1995 márciusában Mátraházán üdültünk az öt hónapos Orsival, Borival, Katival és Kati szüleivel. Akkor egész Magyarország az egy hete bejelentett Bokros-csomag lázában égett, de mi politika helyett inkább a legkisebb jövevénnyel voltunk elfoglalva.

Mátraháza, 1995. március

Apósom és anyósom a kis Orsival

Találtam egy fényképet 2005 március 15-éről is, amikor Petra egy éves volt. Akkor nyitották meg a Művészetek Palotáját, mehetett a nagyközönség megcsodálni. A nem egészen egy éves Petra is élvezte a sétát, a MÜPA mellett a Nemzeti Színházat is megnéztük.

A Nemzeti Színháznál 2005. márciusában

2007. március 15-ét az előző évi forró Őszöd után inkább labancéknál, Bécsben töltöttük. Ekkor töltöttem először több napot a császárvárosban, sógornőmékkel együtt bejártuk a várost.

Bécs, 2007. március

Gyakran szerveztünk a gyerekeknek hazafias programot, kézműveskedést, így pl. 2009-ben a Nemzeti Múzeumban Petrával huszárcsákót készítettünk:

Nemzeti Múzeum, 2009. március

Két éve a március 15-e a hatalmas hófúvásról maradt emlékezetes. Több ezer autós rekedt az M7-es és M1-es autópályán. Eredetileg mi is akkorra szerveztünk volna síelést, szerencsére nem lett belőle semmi, így mi Petrával a Tabánban élvezhettük a kokárdás szánkózást.

Kokárdás szánkózás a Tabánban, 2013. március

Gyakran volt úgy, hogy március 15-én pont síelni voltunk (szerintem a síelés inkább tavaszi, mint téli sport). Így volt ez többek között tavaly is.

2014. márciusában a csúcson

A mai ünnepet - jó hazafi módjára - a Budai Várban töltöttük: kézműveskedés, a programok megtekintése, kulináris élvezetek: (kemencés lángos, kürtős kalács, flódni). A tüntetéseket ezúttal is meghagytuk másoknak.

A Várkert Bazárnál, 2015. március 15.

Szanaszéjjel síelt a család

Ebben a szezonban nem volt, és már nem is lesz családi sízés.
Bori még decemberben volt egy hetet síelni Val di Fiemmében, és erről részletesen be is számolt a blogjában. Bori barátja, Bálint síoktató, ezért síszezonban sokat van távol. Lehet, hogy pont ez a jó partnerkapcsolat titka.
Petra jelentkezett az iskolai sítáborba, tegnap jöttek haza. Karintiában voltak, a Gerlitzenen. A Szilágyi Gimnázium minden évben ide szervezi a kicsik (5.-8. osztály) sítúráját. Orsi is sízett itt az iskolával. Családilag kétszer jártunk az Ossiacher-tó partján, mindkétszer itt szilvesztereztünk. Először 1998/99-ben, másodszor pedig én a két nagy lánnyal 2004/05-ben, amikor Petra még baba volt.
Petra nagyon élvezte a sítábort, lesíelt a feketével jelölt, vagyis legerősebb fokozatú pályákon is, és a zárónapi síversenyen ezüstérmes lett. Anyja síléce méretben jó volt neki, de már Orsinál, Borinál és anyjánál is nagyobb lába van, így kölcsön cipőt használt.
Én Petrával egy időben volt osztálytársaimmal síeltem, immár ötödik alkalommal. Ezúttal a Kleinarl-Flachauwinkl sírégióban voltunk Salzburg tartományban. Ez az összefüggő pályarendszer öt völgyet köt össze a hegyeken át, Flachaun áthalad a Salzburg-Villach autópálya.

Kilátás a hegytetőről

Első ízben volt pályaszállásunk, 200-300 métert kellett csak menni a felvonóig. Az immáron "kemény magnak" nevezhető társaságon kívül ketten jöttek volna el első alkalommal, de egyiküknek az utolsó pillanatban le kellett mondania az utat, így egy "újonccal" összesen kilencen vettünk részt ezen a sportos osztálytalálkozón, amely már hagyományosan nem csak a síelésről, hanem a közös kajálásokról és a nagy beszélgetésekről is szól.

Én fenn a pályán

Sajnos a sífelszerelésem már a végét járja. Azt vettem észre, hogy az egyik lécem balra elhagyja a nyomvonalat, valószínűleg elcsavarodott vagy elveszítette a rugalmasságát. Hát, semmi sem tart örökké. Így összesen két napot síeltem, íme az általam besíelt pályák (katt a nagyobb képért):

Szegény Kati idén kimarad a téli sportokból, de még a hóból is. Úgy tűnik, Orsi lányomnak Jeruzsálemben több hó jutott, mint nekünk itt Budapesten.

Orsi barátnőivel és egy hóemberrel Jeruzsálemben

Katinak a hóból ebben a szezonban csak egy december 28-i kirándulás jutott:

Nem én voltam

Közlemény:

Két héttel ezelőtt ez a film jelent meg a YouTube-on:

• Egy rám megtévesztésig hasonló személy nevemmel visszaélve készítette ezt a videót, melyhez semmi közöm.
• Ha mégis én készítettem volna, akkor reggelente zuhanyozás közben az "Este van már nyolc óra" kezdetű népdalra különféle rímfoszlányok kavarogtak volna a fejemben, melyek egy-két nap múlva konkrét alakot öltöttek volna.
• Továbbra is meg nem engedve, hogy én készítettem, a zenei alapot minden bizonnyal egy Roland BK-7m kísérő elektronika támogatásával játszottam volna fel. Ezt a zenei alapot feltettem volna a telefonomra.
• A filmkészítéshez megfelelő környezetet választottam volna, ami édesanyám páratlan népi köcsöggyűjteményének közelében, két plüssmackó társaságában lett volna. A dalt egy Panasonic HDC-SD60 videokamerával rögzítettem volna, miközben a telefonomról a fülemben szól a zenei alap.
• Továbbra is hangsúlyozva, hogy semmi közöm az egészhez, a filmet a zenei alappal megfelelő ingyenes videoszerkesztő programokkal kevertem volna össze, különösen a MovieMakert és a VideoPAD-et használtam volna.
• Esetleg a neten olyan fotókat és filmeket kerestem volna, melyek üres TESCO-parkolókat valamint a pálinkázó miniszterelnököt ábrázolják, persze szigorúan feltételes módban. Ezeket szintén a filmhez szerkesztettem volna.
• Az elkészült filmalkotást feltölteném a YouTube csatornámra - ha volna ilyenem - és várnám, hogy mi történik.
• Ezt az egész cécót csak azért csinálnám végig, mert tele lenne az összes tököm azzal, hogy a kormány már megint megkérdezésem nélkül pofázik bele az életembe.
• A közzétételt követő 3. napon nagyon csodálkoztam volna, hogy a dal nézettsége az addigi 7-ről hirtelen 120 ezerre ugrik fel, mert először a cink.hu, majd a vs.hu, később az origo.hu, majd a hvg.hu is közölte volna a videót, persze, ha én készítettem volna. Az pedig tényleg furcsa lett volna, hogy két napig az én dalom vezette volna a YouTube hazai népszerűségi listáját.
• Másnap nagyon meglepődtem volna, hogy az ATV esti és későesti híradója bead egy részletet a filmből. Az is meglepett volna, ha egy hét múlva a Népszabadság szintén egy fényképet jelentetett volna meg rólam, persze amennyiben az a fénykép valóban engem mutatott volna.
• A két hét utáni több mint 400 ezres nézettség is csak azért nem lepett volna meg, mert szerencsére nem engem érintett volna.
• Természetesen semmi bajom sem a kormánnyal, sem a vasárnapi zárva tartással, sem a miniszterelnökkel, ezért még egyszer nyomatékosan elhatárolódom ettől a förmedvénytől. Legfeljebb az alábbi nosztalgikus dallal emlékeztem volna meg az utolsó vásárlós vasárnapról:

Bunker

A '70-es, '80-as évek filmjeit, tévéjátékait áthatotta az atomháború-pszichózis. Az egy korábbi posztomban említett Twilight Zone sorozat számos epizódja foglalkozik atomháborúval, de sok akkoriban készült játékfilm is, mint pl. a Másnap című amerikai film. Az atomháború réme több magyar tévésorozatban is megjelent, a napokban adta le az M3 A bunker című háromrészes minisorozatot.
Túl azon, hogy a sorozatban szinte az egész Farkasréti temető szerepelt, olyan színészóriások, mint Sinkovits, Agárdi, Avar, Sztankay (hogy csak a nemzet színészeit említsem, mert Tolnay Klári, Márkus László túl korán haltak meg ahhoz, hogy a nemzet színészei lehessenek), nagyon jól visszatükrözi a '70-es évek második felének világhangulatát.
Az 1977-ben forgatott filmre az állandó atomfenyegetésen kívül valószínűleg hatással lehetett az 1971-es stanfordi börtönkísérlet, amelyben önkéntes jelentkezőkből véletlenszerűen börtönőröket és elítélteket válogattak. A "börtönőrök" kegyetlenkedései miatt a kísérletet idő előtt félbe kellett szakítani, amerikai és német film is készült a történetből.
A magyar változatban 14 önként jelentkezőt - férfiakat és nőket vegyesen - izolálnak egy bunkerben, egy hónapot kell eltölteniük teljesen magukra utalva. Akkor fajul el a helyzet, amikor a lentiekkel sikerül elhitetni, hogy a fenti világot elpusztította egy atomháború. Természetesen itt is idő előtt félbe kell szakítani a kísérletet.
Ami külön érdekessé teszi a csaknem 40 éves tévéfilmet az az, hogy erősen emlékeztet a mai valóságshow-kra. 1999-ben Hollandiában indult először útjára a Big Brother műsorfolyam, 2000-től Németországban is ment, az első szériába bele-bele néztünk, de a résztvevők által beszélt németet még Kati sem nagyon értette. 2002-ben aztán a magyar televíziózás is "felnőtt" a valóságshow-khoz, a TV2-ben lement a BB első szériája, mely két szempontból is emlékezetes maradt. Ebben került sor az első élőben közvetített szexuális aktusra. A győztes BB Évi (az on-line koitusz női résztvevője) mára teljesen elzüllött, nyereményét hamar felélte, gyermekeiről nem gondoskodik, pszichiátriai kezelésre szorul. Ő a trash-média első hazai áldozata. A konkurens RTL Klub azonnal megindította saját műsorát Való Világ néven, és amíg a BB csak két szériát élt meg, addig most, a hét végén fejeződött be a VV hetedik szériája. A VV-nek olyan celebeket köszönhetünk, mint Majka vagy Alekosz, van-e ki e neveket nem ismeri.
Nos, míg négy évtizeddel ezelőtti A bunker a szocialista erkölcs nevében még elítélte az efféle emberkísérleteket, ma már a hírnév kedvéért önként és dalolva jelentkeznek a szereplők ezekre a nyilvános ember-kísérletekre, a média pedig boldogan megy le kutyába, hogy teret engedjen exhibicionizmusuknak. Sokat változott a világ.