Parlament

Parlament

2017. január 29., vasárnap

Gábriel arkangyal épp nem nézett oda

Harminc éve vagyok I. kerületi lakos, azóta járok az (egyébként a XII. kerületben található) Maros utca 16. szám alatti szakrendelőbe. A kezelésre vagy a laborra várakozva van időm az épület halljában elhelyezett emléktáblát tanulmányozni.
A budapesti gettó felszabadításának emléknapján, január 18-án kezdtem el, és a holokauszt nemzetközi emléknapján, az auschwitzi tábor felszabadításának évfordulóján, január 27-én fejeztem be annak a könyvnek az olvasását, amit anyámtól kaptam kölcsön, és a XII. kerületi nyilasok, a hírhedt Tizenkétker rémtetteiről szól.
Zoltán Gábor író a Városmajor környékén született és nevelkedett, abban a katolikus templomban keresztelték, melyet Árkay Aladár, a szintén a Városmajorban élő és alkotó építész épített annyi sok városmajori épülettel együtt, és ahol Kun András - Kun páter - 1944. október 21-én, egy héttel a kormányzó sikertelen kiugrási kísérlete és a nyilas hatalomátvétel után gyújtó hangú beszédben hirdette meg az új rendet. Zoltán Gábor Orgia című könyvével töltöttem tehát az elmúlt tíz napot. Anyám azzal a feltétellel adta oda a könyvet, hogy nem mutatom meg sem Katinak, sem a lányaimnak.
Hát tény, hogy emberek kínzásának ilyen naturális leírását még sem könyvben nem olvastam, sem filmen nem láthattam. Sietek hozzátenni, hogy a perverz részleteket egyáltalán nem találtam öncélúnak. A történet nagyjából az 1944 december közepétől 1945 január közepéig terjedő időszakot öleli át, persze visszautalásokkal és a főszereplők életének a '60-as évekig való követésével. A regény arra a hatalmas történészi munkára támaszkodik, melyet elsősorban a nyilasperek periratai, korabeli visszaemlékezések alapján állítottak össze. Több összegző munka is íródott a témában, például Csonka Laura Kun páterről készült könyve. Kun páter egyébként a jelenkori neonáci mozgalmak kultikus alakja, akiről a Romantikus Erőszak nevű skinhead zenekar Rózsafüzér és revolver címen rockdalt komponált. Egyébként pont az éledő neofasiszta mozgalmak késztették Zoltán Gábort lakóhelye közelmúltjának megírására. Idézet az utószóból:
"Ugyanakkor lehetséges, hogy ha a magyar fasizmus éledése nem ilyen testközeli élményem, nem fordítom a figyelmemet környezetem közelmúltjának történetei felé. Így tehát e könyv létrejöttének a kortárs közélet formálóinak is volt szerepük."
A könyv nyelvezete is érdekes. Hasonlóan Kertész Imre Sorstalanságban használt ironikus, kicsit távolságtartó nyelvezetéhez az Orgia nyelve is szenvtelen és indulatmentes, az 1922-es helyesírási szabályok szerint íródott (pl. Maros-utca, csörszutcai), időnként többes szám harmadik személyre vált, mintha csak az egyik nyilas testvér írná a Tizenkétkerből.
A szereplők neveinél a szerző az áldozatok nevét megváltoztatta, de a nyilasok nevei az eredetiek, a periratokból megtudhatók. Érdekes utóélete a nyilaspereknek, hogy több 1948-ban elítélt és kivégzett náci a kommunizmus többi áldozataival együtt került elhantolásra a Rákoskeresztúri Új Köztemető 298-as parcellájába, a rendszerváltás után sírhantjaik takaros kopjafát kaptak nemzeti színű szalaggal, és a parcella bejáratánál álló emléktáblán is megörökítették neveiket. A városmajori vérengzések tettesei közül az emléktáblára került a regényben szereplő több név is: Bokor Sándor, a Dési-Dregán házaspár. Erről részletesen a nol.hu megmaradt archívumában lehet olvasni.
A nyilasuralomról olvastam már regényt (Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét), láttam filmet (Fábri Zoltán azonos című filmjét vagy Sándor Páltól a Szabadíts meg a gonosztólt), de soha nem találkoztam a kegyetlenkedések ilyen orgiájával, mint ebben a könyvben. Azt hittem, értem, hogy hogyan szerveződhetett egy erős mozgalom egyszerű munkásemberekből, péksegédekből, házmesterekből, beszkárt-kalauzokból, akik végre megtapasztalhatták egy közösséghez tartozás érzését. Egymást "testvér"-nek szólították, együtt éltek, együtt indultak portyákra, közösen főztek, mint egy igazi nagy család. Úgy érezhették, eljött az idő, hogy bosszút állhassanak azért, mert eddig az élet árnyékos oldala jutott nekik. De mi volt az az indulat, amely ezekre a közösen elkövetett gonosztettekre sarkallta őket. Mi volt az az örvény, ami az egyre fantáziadúsabb, egyre szadistább, egyre kegyetlenebb kínzásokra ösztönzött, és szinte elsőre beszippantott mindenkit, aki bekerült a testvérek közösségébe? A főszereplő öccse, a Kisrenner egy hét után - bátyja tanácsa ellenére - boldogan merül el az esténkénti "koncertekben".
Ez a legijesztőbb gondolat, ami a könyv kapcsán belém fészkelte magát: Igazam biztos tudatában, egy közösséghez tartozás családi érzésétől megittasulva vajon én is képes lennék ilyen rémtettek elkövetésére? A nyilasok között sem csak tanulatlan emberek voltak. Valószínűleg más emberi lény élete/halála fölötti hatalom olyan érzés, amely mindenkit képes lehet megmámorosítani.
Bár a Tizenkétker rémtetteinek leírása '45 január közepével véget ért, így a Városmajor út 64-66 alatt található Bíró Dániel Kórház 130 betegének január 14-ei lemészárlása vagy az Alma utcai Budai Szentegylet szeretetház 90 lakójának január 19-ei meggyilkolása. Kimaradt a regényből, hogy Kun páter kegyetlenkedései már a nyilasoknak is túl sok volt és január végén elfogatták.
Emléktábla a Városmajor út 64-66 szám alatti egykori kórház helyén
Tegnap végigsétáltam a történet helyszínein (Csonka Laura korábban szervezett történelmi sétákat a városmajori nyilasok vérengzéseinek helyszíneire). Mostantól már nemcsak a Duna bal partjára képzelek el cipőket, hanem a budai oldalra is, és telente másképpen nézek a zajló Dunára. A Dunának ajánlotta regényét Zoltán Gábor is. Akiket nem nyelt el a jeges folyó, azok kihantolt testének a Csörsz utcai zsidó temető adott végső nyughelyet.

2017. január 25., szerda

Nem baj, ha mindenki énekel

Idén is van Oscar-ra jelölt magyar film, Deák Kristóf Mindenki (angol címe: Sing) rövidfilmje. Tegnap egy rövid ideig meg lehetett nézni a YouTube-on, mert valaki illegálisan feltöltötte, úgyhogy nekünk pont sikerült megnézni. Mára már törölték a tartalmat.
Túl a büszkeségen, hogy több mint 50 év után kap Oscar-jelölést magyar rövidfilm (Szabó István ugyanis 1963-ban a Koncert című rövidfilmmel nyitotta meg Oscar-jelöléseinek a sorát), a Mindenki valóban jó és elgondolkodtató alkotás. A gyerekszereplők tüneményesek, az énektanárnőt, Erika nénit alakító színész (Szamosi Zsófia) pedig pont olyan behízelgően kedves, mint a Száll a kakukk fészkére című filmből a főnővért alakító Louise Fletcher, aki azért az alakításért nem érdemtelenül kapott Oscart 1976-ban.
Anélkül, hogy spoilereznék, számomra ez a film arról szólt (tudjátok, nekem mindenről az jut az eszembe, mint Mórickának), hogy még a tízéves gyerekek is tudják, ha a hatalom valakit el akar hallgattatni, akkor mindenkinek el kell hallgatnia.
De vajon elhallgattak-e az egyházak, amikor Iványi Gáborékat elhallgattatták, vajon elhallgatott-e a sajtó, amikor a Népszabadságot megszüntették, és vajon ki fog elhallgatni, amikor majd a civil szervezetekbe fojtják bele a szót.
Az LGT már több mint három évtizede megénekelte a Mindenféle emberek című dalában:
"Nem baj, ha mindenki énekel,
Nem baj, ha nem nagyon jól,
Nem baj, ha mindenki mindenki lesz,
Nem baj, mert egyedül nem tudom jól."
Posztom végére beszúrom azt a dalt, amit a gyerekek énekelnek a film végén.


---
Update 2017.02.27:
Igen! Megvan az Oscar!

2017. január 23., hétfő

Lúzer nők, hitvány férfiak

Azóta követem Péterfy Gergelyt a Facebookon, amióta Orbán Viktor március 15-én elmondott beszédének szavaiból összeállított nyolcsoros versikéjét elénekeltem. Péterfy viszont FB-oldalán nemcsak saját, hanem felesége, Péterfy-Novák Éva novelláit is rendszeresen megosztja.
Az írónő januárban két novellát is publikált, Két nő, két novella címen egy ikernovellát Szentesi Éva írótárssal együtt, valamint Egyelőre még én férjem címen szintén egy közös férfiért harcoló két nőről ír.
Mindkét novellában közös, hogy két nő él egy férfi vonzásában, mindkét nő lúzer valamilyen értelemben, a férfi pedig olyan hitvány és semmirekellő, amilyennek csak egy nő képes igazán látni egy férfit. Olvassátok el a három novellát, megéri.
Egy ideje már gyakran ajándékozunk színházjegyet ajándékba, hasznosabbnak gondoljuk a különféle használati tárgyaknál, édesanyám is két színházjegyet kapott karácsonyra (a szokásos családi naptáron kívül), az egyik előadásról már posztoltam is. A másik előadást tegnap néztük meg a Centrálban, David Lindsay-Abaire Jó emberek című drámáján (tragikomédiáján?) voltunk. Mit tesz isten, ez a darab is lúzer nőkről és egy hitvány férfiról szól, illetve a darab végén komoly vita alakult ki közöttünk, hogy a férfi valóban egy tróger, ahogy én gondolom, vagy csak úgy cselekedett, ahogyan elvárható.
A Centrál Színház szívesen mutat be klasszikus amerikai szerzőket (Arthur Miller, Neil Simon, Edward Albee), láttunk is közülük jónéhányat, posztoltam is róluk rendesen. A mostani előadás szerzője egy viszonylag fiatal kortárs író, ezt a darabját 2011-ben mutatták be New Yorkban. A színdarab középpontjában egy lakótelepi nehéz sorsú nő (Básti Juli) és a telepről sikeresen kitörni tudó, befutott orvos (Szervét Tibor) találkozása áll.
Már többször posztoltam róla, mekkora élmény, ahogyan a színészek pár méterre tőlünk mélyen azonosulni tudnak a szerepükkel. Básti Juli is szinte belehalt az átélésbe, talán csak a harmadik meghajlás után látszott az arcán, hogy visszatért a valóságba. Hatalmas színésznő, nem véletlenül kapta meg már 36 évesen a Kossuth-díjat. A velem egykorúak generációjához tartozik, Szirtes Ági, Hernádi Judit és a két éve méltatlanul fiatalon meghalt Pap Vera korosztályához. Ők azok a színésznők, akik nemcsak fiatalon és hamvasan, hanem érett korba lépve is szórakoztatni tudnak estéről estére.

2017. január 17., kedd

Fekete-fehér

Reggel háromnegyed hattól hatig  - a reggeli kávé és a hatórás híradó között - német tévét szoktam nézni, az RTL-t, amin ilyenkor bűnügyi és jogi esetek szoktak menni (Verdachtsfälle).
A mai történet egy fiatal házaspárról szólt, akiknek ikergyermekeik születtek. Kétpetéjű ikrek, az egyik fiú, a másik kislány, ez nem is lenne szokatlan. Csakhogy az egyik fehér bőrű és szőke, a másik pedig egy gyönyörű néger baba. Na, rögtön kitört a perpatvar a családban, hogy kivel lépett félre az anyuka, aki esküdözött égre-földre, hogy ő nem, hogy is tesznek fel róla ilyesmit. A vitába bekapcsolódtak az ifjú apa szülei, az ikrek nagyszülei is, követelték a menyüktől, hogy vallja be az igazat.
Végül a szülészorvos - aki nő volt, szemben a bábával, aki viszont férfi (Geburtshelfer) - tájékoztatta az ifjú párt és a nagyszülőket arról a genetikai tényről, hogy fekete bőrű gyermek esetén nem feltétlenül valamelyik szülő a néger, lehet bármelyik felmenő (nagyszülő, dédszülő is). Ekkor a nagymama elárulta, hogy kilenc hónappal a fia születése előtt volt egy futó kalandja egy Németországban állomásozó afroamerikai katonával, de mivel fehér bőrű fiút szült, megnyugodott, hogy mégiscsak a férje a vér szerinti apa (leiblicher Vater). Most persze a nagyszülők közt tört ki a csetepaté, de végül mindenki mindenkinek megbocsájtott.
Nem nagyon hittem volna el, hogy néger szülőnek lehet fehér bőrű gyermeke, ha nem tudnám, hogy a híres német teniszező, Boris Becker oldalági gyermekének is színes bőrű anyja van.
Boris Becker lánya, Anna, és édesanyja, Angela Ermakova
Nos, Boris Becker híres volt szexuális étvágyáról, feleségét, az egyébként szintén afroamerikai Barbarát úton-útfélen megcsalta. 1999-ben egy szálloda mosdójában orális kapcsolatot létesített a modellként dolgozó Ermakovával, aki a spermát egy orvos segítségével beültettete, így fogant a kis Anna). Vagyis ezúttal Angela szűlt, Barbara meg nyelt (persze képletesen). DNS vizsgálatra nem nagyon volt szükség, hiszen a fényképen is jól látszik, a kis Anna (aki egyébként idén lesz 17 éves) kiköpött (és most nemcsak képletesen) Becker. Ez volt a világon az első, vagy legalább is a leghíresebb spermarablási eset.
Egy másik spermarablási ügy Bill Clintonhoz, az USA volt elnökéhez kapcsolódik. Épp ma 19 éve robbant ki Amerikában a Lewinsky-botrány, vagy ahogy a lapok emlegették Lewinsky-gate: egy Fehér Ház-i gyakornok, Monica Lewinsky azt állította, hogy 1995 és 1997 között - vagyis Clinton mindkét elnökségi ciklusában - kilenc alkalommal volt szexuális kapcsolat közte és az elnök között. Clinton persze mindent tagadott, akárcsak Rogán a helikoptert, de Monica egy megdönthetetlen bizonyítékkal állt elő:
Egy kék ruhával, amin még évek múlva is ott éktelenkedett az elnöki spermafolt. A legfelsőbb bíróság Clintontól vért vetetett, az így nyert DNS-t pedig összehasonlította a ruhán talált DNS-mintával, és "a tudományos bizonyosságnak megfelelő mértékig" (to a resonable degree of scientific certainty) egyezőnek találták azokat.
Bár Clintont pénzbüntetésre ítélték (nem a szexuális aktus miatt, hanem mert hazudott ezzel kapcsolatban), az eset mégsem került az elnökségébe, bár az is tény, hogy nem tiltották be az ügyet kiteregető lapokat (Dudge Report és a The Washington Post). Sokan úgy gondolják azonban, hogy a botrány miatt veszítették el a 2000-es elnökválasztást a demokraták, és talán a feleség, Hillary mostani vereségéhez is volt valami köze.
Hát ennyi minden jutott eszembe a ma reggeli negyedórás tévéműsorról.

2017. január 15., vasárnap

Orsi villámlátogatása Budapesten

Orsi lányunk háromnapos családi villámlátogatáson járt itthon. Kedvese húga, Hili idén érettségizik, most volt a szalagavató bálja, arra érkezett. Azért, amúgy Orsisan, elég sűrű programot állított össze magának.

1. nap
14:05-kor érkezett a WizzAir Tel Aviv-i járata. A repülőtérről azonnal Csömörre hajtottunk, Orsi unokatestvéréékhez, Eszterékhez, hogy megcsodáljuk a csaknem két hónapja érkezett új családtagot, Zsombort. A kis srác hagyta magát dédelgetni, és nagyon érdeklődő volt.
Orsi és Zsombor
18:00-ra Csömörről az Orczy-park közelében található Sweet Escape szabadulószobához siettünk, hogy Orsi felnőttként segíthessen Petrának és barátnőinek 60 perc alatt megtalálni a végtelen csokoládé receptjét. Sikeresen kiszabadultak.
19:30-ra Orsi végre megérkezett a Zsolt utcába, hogy végre többi családtagját, Katit és Borit is üdvözölhesse. Sok időt nem töltött itthon és csak néhány falatot kapott be, hogy utána bevesse magát a pesti éjszakába.
20:30-kor a Manna étteremben koccintott kedvese családtagjaival, akik éppen egy születésnapot ünnepeltek.
22:00-kor barátnőjével találkozott a Deák téren, 01:00 körül ért haza.

2. nap
Ébresztő 5:30-kor, indulás a B4 fitnessterembe egy kis reggeli gyúrásra.
10:00 körül találkozás egy másik barátnővel.
Ebéd után lustálkodás, készülődés az esti szalagavatóra.
18:00-kor elkezdődött a szalagavató bál.
Hili és Orsi a szalagavató bálon
Szalagavató bál után buli a volt osztálytársakkal, érkezés haza 4:00 után.
Barátnők a pesti éjszakában
3. nap
Ébrdés 10:00 körül, egyszerű reggeli.
Röplabdázás a Playstation-nel kb. délig, utána lazítás.
13:00 Családi ebéd: afrikai harcsa burgonyaforgács bundában, majonézes almával. Utána sürgölődés, mert délután családi összejövetel lesz Orsi tiszteletére.
Készülődés a délutánra
16:00-kor kezdődött a családi összejövetel, ezúttal a 13 nem szerencsétlen szám, pont ennyien voltunk. Különféle saláták, csirkemell, kolbászkák, fasírtgolyók és kétféle torta: őszibarack-alagút és bombajó.
21:00-ra elment az összes vendég, de még meg kell nézni A dalt a televízióban, ez az Eurovíziós dalfesztiválon induló magyar dal válogatója.
23:00, ezúttal korai lefekvés, mert korán kell kelni holnap, 6:10-kor indul a gép.

4.nap
Ébredés 3:30-kor, indulás a repülőtérre 4:15-kor
Álmos hajnal a liftben
4:50-kor szomorúan búcsúztunk el Orsitól, akit elnyelt a Liszt Ferenc Repülőtér gyomra.


2017. január 11., szerda

Szubjektív emlékek az 1987-es nagy havazásról

Pontosan 30 évvel ezelőtt, 1987 január 11-éről 12-re (vasárnapról hétfőre) virradó éjszaka sarkvidéki hideg (-20 fok körül) és fél méteres hó tört az országra.
Január harmadik hetének hétfője amúgy is a legdepressziósabb napok egyike, az újévi lelkesedés már pásszé, rájöttünk, hogy a fogadalmakat már nem tudjuk betartani. Ezen a hétfő reggelen indultam hét körül munkába a Lovas úti lakásomból, melyben még vidám legényéletemet töltöttem. Rögtön gyanús volt, hogy nem tudom kinyitni a hótól a kaput. Csak hosszas erőlködéssel sikerült kijutnom az utcára, ahol szó szerint térdig gázoltam a friss, el nem takarított hóban.
Szokás szerint a Bécsi-kapu felé indultam, a 60-as busz megállójába. Meglepő módon a Várfok utcában már járt hókotró, ezért bátrabb autósok próbáltak közlekedni, de össze-vissza csúszkáltak, egy-kettőnek még próbáltam segíteni, de a helyzet egyre kaotikusabb lett. Úgy emlékszem, a hegyre már nem jött fel a busz, ezért a Moszkva térről próbáltam az akkor még a Gresham palotában lévő VEIKI-be eljutni. Érdekes módon a buszok még csak-csak jártak, de a kötött pályás közlekedés, a villamos és a metró (!) állt. Ez az állapot egyébként egész héten fennmaradt.

Már nem emlékszem, hogyan sikerült eljutnom a munkahelyemre, de az irodákban nem nagyon ment a hőmérő 15 fok fölé, majd' megfagytunk. Délelőtt expedíciót indítottunk, hogy forraltbor-alapanyagot szerezzünk be, amit aztán a villanyrezsón el is készítettünk. Kabátban dideregve próbáltunk dolgozni, sok munkatársunk be sem jött. Egy dunabogdányi kollégám délután 2 körül ért be, mert a Dunakanyarban sem jártak a buszok, de gyakorlatilag már rögtön indulhatott is haza.
Délutánra az üzleteket már kifosztották, kenyér már nem volt, ősi reflexe volt ez a magyarnak: politikai és természeti katasztrófák idején élelmiszert kell felhalmozni. Ugyanez ismétlődött meg három és fél óra év múlva a taxisblokád idején. Hazaérve azt tapasztaltam, hogy a Lovas utat végigkotorta ugyan egy hókotró, de másfél-két méteres hótorlaszt hozott létre a garázskihajtók előtt. Egy nálamnál élelmesebb lakótársam végül is külön pénzért elérte az egyik hókotrósnál, hogy valahogyan kotorja el a garázskihajtók előtti részt. Én meg azon gondolkodtam, hogy elolvad-e valaha ez a hatalmas hókupac. Valóban még márciusra is maradt belőle.
1987 elején még a hétfő televíziós adásszüneti nap volt. Ó, boldog idők. Aznap estére viszont a televízió rendkívüli adásnapot iktatott be, a Hello, Dolly című filmet vetítették Barbra Streisand-dal. Akkor már egy éve volt színes tévém, a mexikói focivébét is azon néztem már (de minek). A hétfői adásszünetet egyébként még az év során végleg eltörölték.
A közlekedés Budapesten egész héten nagyon nyugalmas volt: a villamosok, a metró és a hegyvidéki buszok nem jártak, autók is alig. Akkoriban német nyelvtanfolyamra jártam a Ráday utcába, és az egyik lány a tanfolyamról szabályos sífutó felszereléssel járt órára. Ami viszont még jóval kisebb probléma volt Budapesten, mint manapság, az a hajléktalankérdés, ugyanis ha valakit az utcán találtak, azt egyszerűen bevitték a rendőrök.
A szokatlanul nagy hideg sokaknál okozott fagysérülést, az én fülem is kisebesedett, egyszerűen nem gondoltam rá, hogy meleg helyiségbe lépve a hideg fület nem szabad dörgölgetni. Gondoljunk bele, a mostani hideg is öt fokkal melegebb, mint harminc éve. Azóta talán egyszer-kétszer voltam ilyen hidegben, síelések alkalmával.
Bár a nagy hó áprilisra elolvadt, és magyar belpolitikát egyéb események forgatták fel, ősszel sátrat vert az ellenzék Lakiteleken, a nagy havazás emlékezetes maradt mind a mai napig.

2017. január 7., szombat

Hagytuk...

Nem hagyjuk! Nem hagyjuk! - ezt kiabálta 2016 október 8-án a Kossuth téren összegyűlt pár ezer fős tömeg - köztük Kati meg én - a Népszabadság megszüntetésének hírére. 2016-ban háromszor voltam tüntetni, mind a háromszor hirtelen felindulásból. Az előre megszervezett tüntetések nem nagyon érdekelnek. Először február 23-án gyűltünk össze a Nemzeti Választási Iroda előtt. Aznap történt a rendszerváltozás utáni egyik legsúlyosabb választási csalás: a Fidesz alelnöke, Kubatov Gábor verőemberei megakadályozták egy népszavazási kezdeményezés benyújtását. A súlyos visszaélésnek azóta sincsenek büntetőjogi következményei. Akkor is azt kiabáltuk, hogy nem hagyjuk, aztán... mégis hagytuk.
Másodszor szeptember 23-án a Kossuth téren tüntettem A forradalom lángjáért, miután kiderült, hogy a gyűjtőfogház mellé helyezik vissza. Akkor csak pár tucat ember kiabálta, hogy nem hagyjuk. Végül ezt is hagytuk.
Harmadszor a Népszabadság megszüntetése napján tüntettünk. Aztán hazamentünk, megvacsoráztunk, oszt jónapot.
Bontják a feliratot
Az ünnepek alatt a Lapzárta - a Népszabadság-sztori című kötetet olvastam, hogy kicsit többet tudjak meg a lap megszüntetésének hátteréről. A kormányzati narratíva egyszerű, hasonló mint annak idején a Klubrádió elhallgattatási kísérleténél. Akkor a nagy nemzetközi felzúdulásra a miniszterelnök azt nyilatkozta: Volt egy frekvenciapályázat, amin a Klubrádió alulmaradt a versenytársával szemben, a gazdasági életben előfordul az ilyesmi. Most is hasonlóan cinikus nyilatkozatokat hallhattunk arról, hogy egyetlen médiavállalkozó sem kényszeríthető arra, hogy fenntartson egy veszteséges napilapot.
A tulajdonviszonyokról, a veszteségességről/nyereségességről szerettem volna egy kicsit többet megtudni, azért olvastam el a könyvet. A Népszabadság ugyanis az objektív tények alapján a legnagyobb példányszámú - nem bulvár tartalommal megjelenő - politikai napilap volt, ráadásul szubjektív vélemények alapján a legminőségibb. A hírlappiacot két erősen torzító tényező befolyásolja: az egyik a hírlapban közzétett állami hirdetések száma, a másik pedig az állami intézmények általi előfizetések száma. A mindenkori hatalom mindkettővel - törvényi szabályozás nem lévén - jelentős preferenciát gyakorolhat az általa favorizált lapok irányába. Csak összehasonlításul: 2016-ban a 37 ezres példányszámú Népszabadságban mindössze 5 (öt) oldalnyi állami hirdetés jelent meg, a 3-4 ezer példányban fogyó Magyar Időkben pedig 286 oldalt vásárolt az állam.
Amikor a Népszabadság először került külföldi médiabefektető tulajdonába, kikötötték, hogy mindaddig, míg a lap nyereséges, a szerkesztőség jelöli ki a főszerkesztőt, nem pedig a tulajdonos. Ha a tulajdonos és a főszerkesztő között konfliktus van, a tulajdonosnak csak egy módja van, hogy a főszerkesztőt leválthassa: veszteségbe kell vinnie a lapot. Ha a laptulajdonos több lapot tulajdonol - márpedig a nagy médiabefektetők több tucat napi- és hetilapot birtokolnak - könnyen csoportosíthatják úgy a költségeket, hogy egyes lapokat nyereségesként, másokat veszteségesként tüntethessenek fel. Ezt történt a Népszabadsággal is, mely a saját tulajdonú székháza helyett már évek óta a méregdrága Corvin-negyedben bérelt irodát.
Éppen a visszaköltözés szervezése folyt, számítógépek, iratok, irodai tárgyak bedobozolva, pénteken a régi helyen zártak, úgy volt, hogy vasárnap már az új helyen kezdenek. Még egy pizzázós-sörözős irodaavató buli is szerveződött már. Mint a Saul fiában, ahol a gázkamrába indulókat azzal biztatták, hogy már fő a kávé. A szerver és a levelezőrendszer üzemszünete sem keltett gyanút, mert mindenki azt gondolta, hogy éppen folyamatban van a számítógépek áttelepítése. Aljas módszer volt, annyi biztos.
A Népszabadságot kiadó MediaWorks-öt azóta már felvásárolta a Mészáros Lőrinchez köthető Opimus Press, gondolom nekik már eszük ágában sincs újraindítani a lapot. De akkor miért nem veszi meg a lapot más? A szerkesztőség? Egy baloldalhoz köthető üzletember? Erre is ördögi tervet eszeltek ki. A MediaWorks a hitelei fejében a Népszabadsághoz tartozó kiadói jogokat zálogosította el. Új kiadó csak úgy jutna a laphoz, ha kifizetné a korábbi kiadó tartozásait. Ügyes.
Amióta repülőtér mellett dolgozom, naponta látom a "cilikoptert", azt a helikoptert, mellyel a Rogán házaspár röpködött a lagziba Kis Grófora mulatni. A helikopterezés körülményeinek leleplezése okozta a Népszabadság közvetlen vesztét, a propagandaminiszter nem tűrte tovább a packázást.
Szelfi a "cilikopterrel"
A könyv legtanulságosabb történetét Hajba Ferenc, a lap egyik újságírója mesélte el. Amikor a vasfüggöny lebontásának évfordulóján Alois Mock egykori osztrák kancellár aláírta a róla és Horn Gyuláról készült legendás fényképet, nála felejtődött az újságíró golyóstolla. Az exkancellár csak hosszas keresgélés után találta meg a tömegben az újságírót, hogy visszaadja neki a tollat, aki szabadkozott, hogy ugyan, nem kellett volna, ez egy olcsó toll, de Alois Mock így válaszolt:
- Újságíróként soha ne engedje meg, hogy egy politikus kivegye a tollat a kezéből!
A Népszabadság megengedte, mi meg hagytuk. A tóba vetett kő hullámai lassan elcsitulnak, én meg nem tehetek egyebet, mint időnként blogolok róla, és blogom főlapján is feltüntetem:

Sárbogárdi Jolán: Tartuffe

Amikor családi ajándékként a Jézuska többek között négy színházjegyet hozott nekünk a Tartuffe-re, egyből fanyalogni kezdtem, hogy jaj, kinek kell a 21. században a poros-modoros Molière. Ráadásul kiderült, hogy Bori nem is ér rá 6-án este, amikorra a jegy szólt, így azután ez a színházjegy is édesanyám karácsonyi ajándékcsomagját öregbítette.
Tegnap este négyesben (anyám, Kati, Petra és én) mentünk el az Örkény Színházba, hogy megnézzük Sárbogárdi Jolán Parti Nagy Lajos Molière színdarabját. A kezdeti fanyalgást szűnni nem akaró nyihogás és rekeszizom-rázkódás váltotta fel attól a nyelvi tobzódástól és beszédorgiától, ami két és fél órán keresztül ránk várt. Parti Nagy Lajos sárbogárdijolánosan értelmezte újra Molière-t.
Hogy milyen is a sárbogárdijolános nyelv, arról már több posztomban is írtam: A nyelvi képzavaroknak a közhelyes gondolkodással kevert különleges elegye, ami színdarabként nem is hagy időt a feldolgozásra, mert az egyik sziporkát szinte azonnal követi egy másik. Például: Szűzi lányságod feslő bimbaja ma kiröppen fészkéből.
Parti Nagy Lajos amúgy is kedvenc szerzőm (itt ugyanis jóval többről van szó, mint fordításról, valójában átiratról, újraértelmezésről beszélhetünk), számos posztomban írtam már róla, itt, meg itt, meg itt meg itt.
Azért jók ezek az újrafordítások, mert az ifjúság számára is befogadhatóvá teszik a régi szerzőket. Végül is Molière ugyanattól halhatatlan, mint Shakespeare vagy éppen Szophoklész: örök emberi archetípusokról szólnak a darabjaik: álszentekről, fösvényekről, hatalomvágyókról, féltékenyekről, hipochonderekről. Tartuffe álszent figurájával minden korban találkozhatunk, nem volt véletlen a tegnapi előadásban is a sok áthallás a mai korra. Például amikor a megtévesztett Orgon szeme végre felnyílik és gecinek nevezi Tartuffe-öt, nevetés gurgulázik végig a közönségen, hiszen hasonló szavak kíséretében nyílt fel a G-napon Simicska csipája is. A darabbéli Orgon különben majdnem pontosan ugyanúgy járt, mint Simicska: mire ráeszmélt, hogy félreismerte barátját, már késő volt, mindenéből kiforgatták. A deus ex machina ezúttal a TEK képében jelenik meg a darab végén, akik szitává lövik Tartuffe-öt (egy vaktöltény Kati ölébe is hullott, el is tettük emlékbe). Orgont az uralkodó ismét kegyeibe fogadja, megbízottja (Tartuffe korábbi titkára) deklarálja, hogy nem tűri a korrupciót, majd a rögtönzött sajtótájékoztatón azt javasolja a közönségnek, hogy ne nagyon kérdezősködjön.

2017. január 1., vasárnap

2017?

A Strauss család könnyed és édes dallamait hallgatva, a fővő lencse és füstölt hús illatát szaglászva írom első 2017-es posztomat.
Immár hagyomány, hogy a Pál család december 24-én karácsonyfát, december 31-én viszont rímeket farag.
Jut eszembe: hagyomány. Édesapámnak az volt a szokása, hogy szilveszterkor tett egy nagy, több órás magányos sétát, hogy átgondolja az elmúlt óévet és a közelgő újesztendőt. A sétából három szerencsepénzzel tért haza, amit szétosztott a család tagjai között.
A szilveszter mindig is munkanap volt, de gyermekkoromban még nem volt divat szabadságot venni ki erre a napra, általában szombati munkarend szerint dolgoztunk vagy jártunk iskolába ezen a napon (mert akkoriban még hatnapos munkahét volt). Szóval apám a szilveszteri kora délutánját töltötte a sétával többnyire. Azért egyszer engem is magával vitt, az Árpád-kilátó környékén sétáltunk, de akkor sem szólt hozzám, gondolataiba merülve baktatott.
A közösségi médiában zajló nagy újévi üdvözlet-áradatban egy barátom hosszú elmélkedést posztolt az újévi fogadkozásokról, az óévi sikerekről és kudarcokról. Válaszomban ezt írtam neki: "Sokat gondolkodtam azon, hogy mi a jobb: szilveszterkor végiggondolni a magunk mögött hagyott évet és előre megtervezni az újesztendőt, vagy pedig ezen a napon a múlton való rágódás és a jövőért való aggódás helyett csakis a pillanatra, barátainkra, családtagjainkra, szeretteinkre gondolni. Én most az utóbbit választva kívánok Neked és minden barátomnak boldog újesztendőt." Lehet ugyanis, hogy tényleg tudatosabban kéne megragadni a pillanat nyújtotta örömöket, a múl és a jövő ugyanis csak kreáció, egyedül a jelen valóságos.
A posztom címében azért írtam az évszám mellé kérdőjelet, mert 2017 valóban egy nagy rejtély. Annyit tudunk róla, hogy egy prímszám, míg 2016-ot a matematikusok 2016-ot huszonötféleképpen is fel tudták írni:
A családban semmilyen nagyobb esemény nincs kilátásban, hiszen Bori már tavaly végzett, Orsi a másodévet végzi a Jeruzsálemi Héber Egyetemen, Petra pedig a hetediket a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban.
Az ország életében csak egy nem túl jelentős köztársaságielnök-választás lesz, ezen kívül rendezünk egy vizes világbajnokságot és eldől, hogy 2024-ben rendezhetünk-e olimpiát. Mióta Bori egy civil alapítványnál dolgozik, aggódva figyelem a kormány civil szervezetekkel szembeni ellenszenvét, az a gyanúm, 2017-ben - a 2015-ösnél nagyobb tűzerővel - megint harcot indítanak a civil szféra ellen. Remélem, ez csak az én paranoiám *.
A külpolitikában a politikai korrektség alkonyával, a populizmus feléledésével új korszak köszönt be, de azért én vigyázó szemeimet inkább Berlinre, mint Washingtonra emelem, arra a Berlinre, mely 2015/16-ban mert Európa lelkiismerete lenni, és Merkel bukása még a szörnyű karácsonyi merénylet ellenére sem borítékolható.
Évfordulóból idén is lesz bőven. 500 éves lesz a reformáció, 150 éves a kiegyezés és Ferenc József magyar királlyá koronázása (jut eszembe: tegnapelőtt volt száz éve, hogy megkoronázták az utolsó magyar királyt, IV. Károlyt), 100 éves lesz a NOSzF (fiataloknak: Nagy Októberi Szocialista Forradalom). Ja, és amióta Orsi Izraelben él, figyelek az ottani évfordulókra is: idén lesz 50 éve a hatnapos háború.
Hát ennyi bevezető után vágjunk bele a 2017-es évbe és blogom 12., ezen a helyen írt 7. évadába.

* Nem az én paranoiám volt: 10 nap telt el az évből, és megindult az össztűz a civil szervezetek ellen.