Volt egy időszaka, amikor a környék kóbor macskáival és kutyáival játszott leginkább. Nem volt állatkínzó, de szerette az állatokat hatalmában tartani: a kutyákat gyakran megkötötte, a macskákat bezárta egy-két napra. Aztán elmúlt ez a korszaka, átlagos iskolás gyerek lett belőle.
Átlagosan tanult, nem nagyon vétette észre magát. Ha megkérdezték tőle, mi szeretne lenni felnőtt korában, azt válaszolta: mozdonyvezető vagy buszvezető. Arra a kérdésre, hogy miért, általában azt felelte, hogy azért, mert így sok ember élete múlik a munkáján. Milyen felelősségteljes kisfiú! - mondták a tanítói.
14 éves volt, amikor a televízióban látta az ikertornyok elleni merényletet. Újra és újra megnézte azt a jelenetet, amikor a második gép becsapódik, ahogy a hatalmas test eltűnik az épületben, majd hatalmas tűzgolyó csap fel. Lenyűgözte a látvány. Az újságok, képes magazinok tele voltak a szörnyűség képeivel, az ablakokból kiugráló, a tűzhalál helyett inkább a mélységet választó irodisták fotóival. Úgy érezte, életében először kezdi igazán érdekelni valami.
Egy hónap múlva jelentkezett a kisváros repülőklubjában, elsajátította a repülés alapjait. Tudatosan edzette testét, konditerembe járt, esténként kocogott. Sokat javított tanulmányi eredményén is, szülei és tanítói egyaránt elégedettek voltak vele. Nem voltak barátai, minden idejét a repülésre, a testedzésre és a tanulásra fordította. 18 éves korában nem volt kétséges, hogy repülőműszaki főiskolára megy, és a polgári repülést választja élethivatásul.
Nem könnyű a repülők élete, számos fizikai és pszichológiai teszten kell megfelelni, és nagyon sok az elsajátítandó ismeretanyag is. Andreas az egyik legjobb volt évfolyamában. Könnyen tanult, csak azok a hangok ne szóltak volna hozzá olyan gyakran. Nehéz volt őket eltitkolni az alkalmassági teszteken, de tudta, hogy nem bukhat el közvetlenül a cél előtt.
Az utolsó pszichikai teszten már maximális pontszámot kapott, pedig csak ugyanazt válaszolta, amit tíz évvel korábban az iskolában: szereti, ha sok ember élete múlik rajta. Amikor végre megkezdhette működését, mint polgári pilóta, a hangok megsokasodtak a fejében, ez kicsit összezavarta. Felettesei is észrevették, hogy nincs minden rendben a fiúval, egy időre felfüggesztették. Újabb vizsgálatok és tesztek sora következett, de Andreas már rutinos volt, és végül a legmagasabb szintű minősítést szerezte meg. Sohasem felejti el azt a pillanatot, amikor első útján, mint másodpilóta, a kapitány ezt mondta neki: a tenger felett öné a gép, kolléga (a német pilóták szigorúan magázzák egymást).
Innentől kezdve Andreas már csak a megfelelő alkalomra várt. Olyan járatra kérte magát, mely az Alpok fölött repül, vonzották a hegyek, különösen az egyik kettős csúcs nyűgözte le, amely az ikertornyokra emlékeztette. Csak azok a hangok ne dübörögtek volna állandóan a fejében!
Tudta, hogy nem ronthat el semmit. Ritkán maradt egyedül a pilótafülkében. Egyszer egy ilyen alkalommal kipróbálta, milyen, ha megtagadja a belépést a visszatérő főpilótától. Amikor aztán beengedte a kapitányt, arra hivatkozott, hogy nem látta pontosan a képernyőn, hogy ki akar bejönni.
Ismét hónapok teltek el. Egyik útján még a tenger fölött jártak, amikor a főpilóta azt mondta: Nem tudom miért, de engem a kávé mindig meghajt, magára hagyom egy kicsit, ugye nem lesz probléma? Menjen csak nyugodtan, főnök - válaszolta, és a hangok a fejében megint dübörögni kezdtek. Felmérte a helyzetet: 3000 ezer láb/perces süllyedéssel pont egyik kedvenc helyén érhetnek földet.
Több ilyen alkalom nem lesz - mondták a hangok. Beállította a süllyedést. A belső hangok szinte üvöltöttek. Nyugodtnak kell maradnom. Alig hallotta a visszatérő főpilóta kopogását. Nem nyitott ajtót. A műszerfal jelezte, hogy beütötték a biztonsági kódot. Azonnal megtagadta a belépést. A főpilóta újra meg újra beütötte a kódot, ő minduntalan visszautasította a belépési kérelmet.
A hangok elnyomták a főpilóta dörömbölését és a földi irányítás hangját. A földközelség-jelző vijjogását is alig hallotta.
Nyugodtan lélegzett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése