2013: két esküvő, három temetés

Nem volt jó év a 2013-as. Persze lehet, hogy csak utólag magyarázom bele a számmisztikát. De azért szeretnék már túl lenni rajta.
Kezdjük a temetésekkel. Apám már 2010 óta komolyan beteg volt. Korábban nem is igen volt kórházban. 2010 után (89 évesen!) viszont fel kellett hagynia állandó megbízatásával az Országos Szövetkezeti Tanácsban és a Szövetkezeti Kutató Intézetben), azóta egészsége hol jobbra, hol rosszabbra fordult, de még ebben az időszakban is voltak örömök az életében: két lányunokáját is megtáncoltathatta szalagavató bálján, kisebb fiúunokája esküvőjén is ott lehetett, megérte gyémántlakodalmát és még átvehette a Szövetkezeti Emlékérmet valamint a vasdiplomáját.
Nagybátyám két hete ment el. Őt utoljára két éve, apám 90. születésnapján láttam, apám temetésére már nem tudott eljönni. Neki csak tavasszal lesz temetése.
Volt középiskolás matematika-tanáromhoz nyáron kerültem közelebb, amikor egyike lettem azoknak, akit maga közelébe engedett. Orsit készítette fel az érettségire, cserébe megengedte, hogy rendszeresen bevásároljak neki. Temetése szűk családi körben zajlott, de tiszteletére volt egy faültetés egykori iskolánkban, a Móriczban, és Katalin napon a Farkasrétibe is kimentünk a sírjához osztálytársaimmal.
De 2013-ban hazánk olyan nagyságokat veszített el, mint Kézdy György, Bódi László Cipő, Horthy Istvánné, Erőss Zsolt, Bárdy György, Horn Gyula, Halmos Béla, Vukán György, Gyarmati Dezső, Bächer Iván, Szokolay Sándor. Tudom, hogy minden évben ennyien mennek el, csak idén valahogy jobban megérintett.
Az esküvők a tágabb családban ill. baráti körben voltak: Kati másod-unokatestvére ment férjhez a nyáron, valamint háromlányos kollégám legközépsőbb lányának kötötték be a fejét. Ő már túl van két lánya kiházasításán, rám még mind a három férjhez adása vár.
Vegyes érzelmekkel éltük meg Orsika kivándorlását: egyrészt természetes, hogy egy felnőtt lány éli a saját életét és keresi saját útját és boldogságát, mégis nagyon hiányzik nekünk és aggódunk érte. De úgy gondolom, napjainkban ezt is egyre több szülőnek kell átélnie Magyarországon.
Persze sok családi eseményre is sor került az idén. Orsin kívül kisebbik unokahúgomnak is volt szalagavatója és ballagása, de családi körben ünnepelhettük meg apám 92. és a nagymamák 84. születésnapját valamint apám vasdiploma-átadását.
Szakmailag az év nem sikerült túl jól, csak kisebb szerződéseket sikerült kötnünk, és csak azért nem lettünk veszteségesek, mert jelentősen korlátoztuk a jövedelmünket. Jövőre gyökeres fordulatra van szükség.
Szerencsére - főleg Kati kultúrszervezési munkája nyomán - idén is sok színházi előadásban lehetett részünk. Láttunk két Neil Simon-darabot, a Furcsa Párt és a Napsugár-fiúkat, Parti Nagy Lajos további Fülkefor-meséit a szerző előadásában, a Mary Poppins és Montecristo grófja musicaleket, a Harmadik hullámot a Bárka Színházban, két Szörényi-Bródy rockoperát Alföldi Róbert rendezésében, az István, a királyt és a Kőműves Kelement, és voltunk egy Esterházy-felolvasóesten is.
Örvendetesen sok könyvet olvastam az idén, látszik, hogy nem voltam túlságosan leterhelve. Ezek kronológiai sorrenben:

• Ungvári Tamás: Csalódások kora
• Parti Nagy Lajos: Rutinglitang
• Erdős Virág: A trabantfejű nő
• Nádas György: Évkönyv
• Csányi Vilmos: Ironikus etológia
• Lackfi János: Milyenek a magyarok
• Spiró György: Messiások
• Az 1943-as szárszói találkozó jegyzőkönyve
• Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal - a kardozós változat
• Csernok Attila: A valóság erejével
• Uladzimir Nyakljajeu: Kandúr a zsákban
• Pelé (önéletrajz)
• Dobos János: Kocsmák, vagányok, zsaruk
• Moldova György: Éjféli napsütés

Párszor még moziban is voltunk, ez korábban nem volt jellemző.
A 2014-es esztendőre külön posztot szentelek majd, addig is minden blogolvasónak boldog újévet kívánok.

Zene nélkül mit érek én?

Az évet Orsi egy díjnyertes novellájának kiposztolásával kezdtem. Mivel augusztus óta kóros Orsi-hiányban szenvedünk, most egy két évvel ezelőtti - szintén díjnyertes - írást adok közre, mely így, két év után is sok kérdésre választ ad.

Pál Orsolya:

 Zene nélkül mit érek én?

     Az ember egy társas lény. Mint a hangszerek. Többen együtt sokkal szebb, érdekesebb hangokat képesek játszani. Ha sokan vannak, nem tűnik fel, ha valaki hamis. Nem hagyják abba a dalt és néz mindenki arra, aki elrontotta. Szó nélkül folytatódik minden, mintha mi sem történt volna. Sajnos én olyannyira hamisan játszom, hogy semmiféle zenekarban nincs helyem. És mivel azt, aki nem tud hangszeren játszani, a társadalmunk is kirekeszti, így nem sok esélyem maradt arra, hogy legyek valaki. Az én családom az egyik leghíresebb az országban. A szüleim remek zenészek, náluk jobbat keresve sem találni. 
 A karmester. Ő a zenekar feje. Irányít, dirigál, meghatároz. Zeneileg művelt, több hangszeren is játszik. A zenészek felnéznek rá.

     Szégyenkeznek miattam. De nincs ebben semmi furcsa. Ha jól zenélsz, az emberek szeretnek. Ha nem, akkor számkivetetten élheted le hátralévő napjaidat. Ez az élet rendje. Mikor egy gyerek megszületik, kiválasztják neki a hangszerét. Ez kíséri őt majd élete végéig.  De kifelejtettem még egy apróságot. Történelmünkben először fordult elő, hogy valakinek botfüle van. Az emberek úgy tartják, nem vagyok idevaló. Biztosan örökbefogadott gyerek vagyok. Talán egy földönkívüli, esetleg robot. De egy dolog van, amiben mindenki egyetért: én vagyok az egyetlen, és egyben a legnagyobb szégyene ennek a világnak.

     A hétfő reggel ugyanúgy indult, mint mindig. Mire leértem a konyhába, már ott ült mindenki a reggeli körül. Annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy észre se vették mikor leültem közéjük. Most is, mint az elmúlt hetek minden napján a téma a közelgő Zene Ünnepe volt. Ez az ünnepség a legnagyobb mind közül. Ezt várja minden kisgyerek, minden felnőtt, és minden nyugdíjas. Egy szóval mindenki. A születésnapok alkalmával az ünnepelt mindig egy oklevelet kap. Ezen az oklevélen ez áll: „Gratulálunk! Immáron XY éve ügyesen bánsz a hangszereddel. Kívánunk neked további tiszta dallamokban gazdag éveket!” Ami még ünnepszámba vehető, az a karácsony. Olyankor gyertyát gyújtunk, és a család közösen eljátszik egy dalt. De a Zene Ünnepe egészen más. Minden év őszén kerül megrendezésre, és egy hétig tart. Holnap lesz a megnyitó ünnepély. Ez egy afféle hálaadás. Hálát adunk a zenéért. Rengeteg a hangszeres fellépő, a rendezvény, és számos verseny és vetélkedő áll a kihívásra vágyók rendelkezésére. A részvétel kötelező. Igaz, nincs ember, aki ne venne részt szívesen az ünnepélyen. Kivéve persze engem.

     A családom tehát érthető okokból rendkívül izgatott. A kishúgom, Lia most először léphet fel a nagyszínpadon: betöltötte hatodik életévét.

-… és a hajamban rózsaszín szalagok lesznek majd. Anyu megígérte, hogy kölcsönadja nekem a púderét, és a szájfényt. Kapok majd rózsákat? Azért a rózsa a legmegfelelőbb…
 A fuvola. Csiripel, csacsog, be nem áll a szája. Az emberek szeretik hallgatni, megmosolyogtatja, elbűvöli őket. 

     Én sosem léptem fel, most sem fogok. Pedig lassan már háromszor is megvagyok hat éves. Összefogtam hosszú, barna hajamat, és szó nélkül léptem ki az ajtón.

     Szeretek korán elindulni az iskolába, így nem kell rohannom, szép lassan sétálhatok. Az utcán minden ember a hangszerét cipelve rohan. Egy nő megbotlik kottái kiesnek a kezéből, szétszóródnak a földön. Bosszankodva hajol le értük. Egy férfi segít összeszedni. Tekintetük összetalálkozik, életük összefonódik. Egy férfi rohan, hátán nagybőgő. Egyszer csak észrevesz maga előtt egy kottát. Boldogan veszi fel, megköpdösi: „Anyád, apád idejöjjön!”. Idős néni nehézkesen száll fel a buszra. Egy segítő kéz a vonóját nyújtja neki, felhúzza. Itt mindenki életében fontos szerepet játszik a zene. Sőt mi több. Itt mindenki élete a zenéről szól. Néha úgy érzem, mintha egy olyan bolygón élnék, mely egy violinkulcs körül forog.

      Az iskolához érve látom már amint Liza szeplős arca mosolyra húzódik, majd egy nagy lendülettel, integetve indul meg felém.

    -  Szia! Azt hittem már sosem érsz ide. Nem fogod elhinni! Mégis lesz párom a Hangjegyek bálján! A fiú állati magas, sötét hajú, vonzó…

      A Hangjegyek bálja a fiatalság legkedveltebb rendezvénye, a Zene Ünnepének nyitó éjszakáján kerítenek rá sort. Liza pedig az én legjobb barátnőm. Egészen kiskorunk óta ismerjük már egymást. Ő az az ember, akit sohasem érdekeltek a hiányosságaim, és aki mellett elfelejthetem, hogy egyáltalán van bármiféle hiányosságom.

A dob. Megadja a ritmust, a pörgést. Ha elveszettnek érzed magad segít, hogy bekapcsolódj, hogy könnyedén felvehesd újra az élet fonalát. Olyankor már olyan hangosan hallod, hogy a szívedben érzed a dübörgést. 

      Együtt indultunk meg az iskola felé. Egyértelműen ez az intézmény az ország legjobb iskolája. A legkiválóbb zenészektől tanulhatunk a legmagasabb szinten. Én csak azért tanulhatok itt, mert a szüleim gazdagok és befolyásosak. Mindennap érzékeltetik velem a tanárok, a diákok, a portás, a takarítók, karbantartók, a titkárság, és minden itt dolgozó, hogy mennyire más vagyok, és hogy ez a másság milyen gyalázatos. Kóruspróbán apró termetem ellenére a leghátsó sorban kell állnom, és lehetőleg csak tátognom. A ritmusképletek bonyolult rendszerét sohasem értettem meg. Technika órán nem tudok szép hasat faragni a csellónak. A különböző hangszeres órákról jobb, ha említést sem teszek. Az egyetlen, ami jól megy, az a zenetörténet. Ott csak magolni kell, azzal meg nincs gond, az egyetlen bökkenő persze csak az, hogy nem érdekel. -  „ Mi lesz így belőled?”- hallom mindenfelől. És hogy őszinte legyek fogalmam sincs. Valószínűleg maradok az, aki egész életemben voltam. Egy Senki.

      A biciklik mellett állt egy fiú. Zenét hallgatott. A neve Picimado. A szülei külföldiek.  Évek óta figyelem. Nem tudok hibát találni benne.

A gitár. Ha megszólal, te elnémulsz. Alakja, teste, nyaka, minden tökéletes. A végtelenségig hallgatnád. Bármit képes eljátszani. Gyakran csak kíséret, mégsem tudsz nem figyelni rá.

     Az aulában az első ember, akit megpillantottam, az Gitta volt. De ez nem is meglepő. Ő szinte mindenhol ott van. Hosszú szőke haj, ami minden lépcsőfordulóban nagyot libben. Fekete szempillák, melyek úgy rebegnek akár a kolibri szárnycsapása. És persze elengedhetetlenek a rövidnél is rövidebb ruhadarabok, valamint a magas sarkú, amivel nap mint nap fakopácsot imitál. Olyan népszerű, amiről sokan csak álmodhatnak. Hangja gyönyörű, tehetsége páratlan.

A hegedű. Rendkívül karcsú, alakja kifogástalan, hibátlan. Játékával lenyűgözi közönségét mégis oly könnyű hamisat találni benne.

Megfordult és rám nézett. Mélyen, szikrákat szórva, egyenesen a szemembe.

-          Mit nézel kislány? – kérdezte a világ leglenézőbb hangján.

     Egy hang sem jött ki a torkomon. Legszívesebben szétfolytam volna, akár egy nagy dézsa hideg víz a forró betonon. Annyiszor megmondtam volna már neki, amit gondolok. Annyiszor ordítottam már, miközben csöndben álltam. Annyiszor zokogtam már, miközben mosolyogtam. Annyiszor álltam egy helyben, miközben legszívesebben rohantam volna. De ha a szőke ciklonnal szembeszállok, akkor mindenki mással is.

-          Mi van, nem beszélsz? – kérdezte ismét, ezúton sokkal hangosabban. Mindenki felénk fordult. Éreztem, ahogy a tenyerem nedvesedik. Végül már facsarni lehetett volna.

-          …miért ne nézhetnék rád…? – szólaltam meg halkan.

-          Okosabbnak képzeled magad? Ki vagy te, hogy visszafeleselj? Én a te helyedben meghúznám magam és nem hoznék szégyent minden lépésemmel a családomra.

-          Semmivel sem vagy jobb nálam. –mondtam csendesen, de határozottan. Tudtam, hogy most már be kell fejeznem azt, amit elkeztem.

Az emberek körülöttünk felvihogtak, összenéztek vagy csak némán, elkerekedett szemekkel bámultak.

-          Hogy mondtad? – nézett rám Gitta homlokáig húzott szemöldöke alól.

-          Nem vagy jobb. Csak más.

      Ekkora már néma csend lett. A feszültséget szinte késsel lehetett vágni. Gitta arca zavart volt, majd pillanatnyi habozás után megszólalt.

-          Bizonyítsd be! A Zene Ünnepén. Holnap mutass valamit, amitől elhiszem, te tényleg megérdemled, hogy rád pazaroljam az időmet. De jobb, ha előre szólok, hogy semmi esélyed. Hiszen a zenén kívül mi mást is mutathatnál?

     Bólintottam, és igyekeztem kizárni a hahotázást, kuncogást, a földön fetrengve röhögést, valamint a hátam mögötti összesúgást. A tömeg szinte fojtogatott.

Az orgona. Hatalmas, félelmetes, kísérteties. Feléd kerekedik, a hatása alá kerülsz.

     Kétségbeesett voltam. Volt egy valaki, akinek a tanácsaiban feltétel nélkül megbíztam. Akinek a szemeiben nem látni mást csak tisztaságot, bölcsességet és tapasztalatot.  Ő nem más, mint a nagymamám. Azonnal hozzá indultam, szükségem volt rá.

A hárfa. Nyugodt, békés, csendes. Hangjával teljes harmóniába ringat.

      Gyönyörűen bánt a hangszerével, mégis mindig tudtam, hogy ő is más, sohasem tudtam miért.

A vörös fotelban ült, mint mindig. Puszit nyomtam az arcára majd leültem vele szemben. Mindent elmeséltem. Néhány percig a gondolataiba merült, majd megszólalt:

-          Ez a világ vak. Csak a hangszer semmi más.

-          Milyen másról beszélsz? – kérdeztem előredőlve a székben.

-          Add csak ide azt a dobozt! Ott van a könyvespolc mellett.

     Nagymama a dobozból apró diákat húzott elő. Gondosan a diavetítőbe helyezte őket, majd lekapcsolta a villanyt. Az első képen egy gyönyörű lányt láttam. Lábujjhegyen állt rózsaszín cipőben, tüllszoknyában. Lenyűgözően kecses volt. A következő képen egy fiút láttam kertész-nadrágban. A bőrén és ruháján különböző színű foltok voltak. Kezében pemzliféle, előtte pedig egy vászon melyen egy színes, élethű gyümölcsöstál volt. A harmadik dián sok férfit láttam. Egymás mellett álltak, mindegyik ugyanolyan ruhában. Egy gömbölyű tárgy volt egyikük kezében. Hátul hatalmas, füves tér. Egymást követték a diák. Ismeretlen volt számomra mindegyik. Kik ezek az emberek? Miért nem görbe az ujjuk a pengetéstől, miért nem hólyagos a húroktól?

-          Régen az emberek azt csinálták, amihez kedvük volt. – szólt Nagymama – táncoltak rajzoltak, sportoltak. Ám a világban egyre nagyobb különbségek alakultak ki. Az emberek közötti szakadék egyre mélyült. Elhatározták, hogy ennek véget vetnek. Egyenlőséget akartak.

-          Honnan tudsz minderről?

-          A nagymamámtól kaptam a diákat. Öröklődik. Rengeteget mesélt róluk. Imádtam hallgatni. Alig vártam már a napot, hogy továbbadhassam neked.

      Kezemben a dobozzal tértem haza. Bezártam a szobám ajtaját, bekapcsoltam a diavetítőt, és a magnómat. Elindult a zene. Megpróbáltam utánozni a képeken látott mozdulatokat. Behunytam a szememet. Egyre jobban éreztem. Éreztem, ahogy magával sodor. Végül már semmit sem kellett tennem. A testem magától mozgott. Végigtáncoltam a szobát, felszabadult belőlem minden. Mikor kinyitottam a szemem, már sötét volt. Patakokban folyt rólam az izzadság. Aznap este nagyon hamar elaludtam.

Az ünnepélyen kivétel nélkül mindenki ott volt. Remegtem. Egy hatalmas tér állt a rendelkezésemre. Egy csúszós parketta. Csak egy mikrofon állt előttem. Mindenki azt várta, vajon mit fogok énekelni. De én a magnómat tettem a mikrofon elé. Bekapcsoltam és táncolni kezdtem. Pont úgy, ahogyan előző este. Percekig táncoltam. Úgy éreztem, mintha Sötétség borult volna rám, semmit sem láttam csak a zenét hallottam, mintha csak egy zongora belsejében lennék. Egy hatalmas, épület nagyságú zongora belsejében. Ahol vak sötét van, de nem számít, mert innen hallhatom legjobban azt, amit a zongora játszik.

      

      Egy ember kivált a tömegből. Felállt és elkezdte utánozni a mozdulataimat. Egyre többen és többen követték. Lassan már több százan az én ócska, recsegő magnómra táncoltak.

     Valaki elkapta a kezemet. Picimado volt az. Magához húzott, és már együtt mozogtunk. A fülembe súgta:

-          Triangulum vagy. Apró, aranyos. Nem játszol nagy dallamokat, hangversenyeket. De olyan gyönyörűen csengesz, hogy csak a szépet juttatod az eszembe.

És számomra ez a néhány szó szebben szólt, mint a világ legtökéletesebben összehangolt szimfonikus zenekara. 

             2011. november 8.

Moldova György: A csarab és a fenyő

Ezen a karácsonyon Moldova György egy írása jutott eszembe. Szó van benne fenyőről meg szeretetről, csak egy kicsit másképpen. Olvassátok:

A csarab lila virágú, alacsony, örökzöld félcserje, ha nagyon megszorítasz, még a latin nevét is tudom: calunna vulgaris - mondja erdész barátom -, de minden tulajdonsága közül az a legfontosabb, hogy ő a fenyő dajkanövénye. Úgy szokott kezdődni, hogy tenyészik a csarab egy erdei tisztáson, középső koronaszintben: fölötte fák, alatta füvek, mikor is a szél odafúj egy fenyőmagot, lehull mellé a földre. A csarab először észre sem veszi, egy-két év is beletelik, amíg a magból kibontakozik egy ujjnyi magas, pálcavékony csemete. Belátom, hogy tudománytalan felfogás, de az ember mindent a maga képére formál, és úgy képzelem, hogy az életközösségbe került növényeket nemcsak fizikai és kémiai folyamatok fűzik egybe, hanem érzelmi kapcsolatok is. A csarab is rácsodálkozik a kis jövevényre, aki nélkül meglett volna ugyan, de ha már ide sodródott, megesik a szíve rajta, és a gondjaiba veszi. Tudja, hogy csak vendég a házánál, más sorsot kell majd betöltenie. Télen megvédi a derékroppantó vizes havak ellen, nyáron pedig az árnyékába fogadva oltalmazza a mindent kiszárító napsütéstől. Ha egy-egy tűlevél mégis megsárgul a fenyőn, vagy a vezérhajtása lassabban emelkedik, a csarab aggódva figyeli, és megkönnyebbül, mikor a bajok elvonulnak.

Évek telnek el így, együtt jóban-rosszban. A csarab tudja magáról, hogy nem örök életű, de szeretne addig kitartani, amíg a fenyő megerősödik, és megállhatja a helyét a megpróbáltatások között. Tolná az időt előre. Örömmel figyeli, hogy vastagodik a törzse, csúcsa hogy indul el a fény felé. Aztán jön egy magamfajta erdész, aki ásójával kiemeli a csemetét gyökérlabdástul, elviszi, ki tudja hová: fagykár okozta erdőpótlásra vagy egy díszkertbe. Búcsú nincs ilyenkor, a fenyőknek is az a sorsa, hogy menniük kell, a csarab csak annyit konstatál, hogy milyen szépre nőtt meg a parányi mag. Aztán a csarab magára marad a kis fenyő helyének behorpadó gödre mellett. Nem sárgul el, élete hossza nem az ő kívánalmaitól függ. Egyedül hajlong a szélben, és szemrehányásokat tesz magának, amiért nem élvezte ki jobban azokat az éveket, melyeket együtt tölthetett a fenyővel.

Nem tudom, miért jutott eszembe ez a példa, tűnődik el erdész barátom, talán azért, mert hirtelen túl sok lett az időm, mind a két lányom férjhez ment, és elköltözött.

 

Ha karácsony, akkor Diótörő

Sok változatban láttam már a Diótörőt. Anyám még gyerekkorunkban elvitt minket nővéremmel az Operába, ahol Róna Viktorral és Orosz Adéllal nézhettük meg a balettet (Róna Viktor Szentendrére, a Pismány lábánál lévő hétvégi házába járt kikapcsolódni a '60-as években, gyakran láttuk, ahogyan a kertjét öntözi. Sajnáltuk korai halálát). Anyósom minden lányunokáját elvitte karácsony előtt a Diótörőre, így legutoljára - talán két éve - Petrát is.
Szintén Petrával láttuk a Bábszínházban a darab bábos változatát 5 éve, 2008-ban, amikor még vett a VEIKI bábszínház-jegyeket a dolgozók gyermekeinek. Ez volt az utolsó szakszervezeti Mikulás-ünnepsége Petrának.
Négy éve láttuk a musical-változatot, melynek zenéjét Szomor György szerezte, fülbemászó, slágergyanús muzsika, amit méltatlanul keveset játszanak. Idén láttuk szintén Szomortól a Monte Cristo grófját is.
A televíziók idén karácsonykor is több változatban műsorra tűzik, lesz Barbie-s változat, 3D-s mozifilm, animációs film.
Idén a Lisznyai utcai általános iskola negyedikesei elhatározták, hogy karácsony előtt előadják a Diótörőt a szülőknek. A történetet a gyerekek olvasták fel és adták elő a Csajkovszkij-muzsika aláfestésével. A balettosok hópelyhekként táncoltak a csipkepalota előtt, zabálnivalók voltak. Petra nem táncolhatott velük mert ő játszotta a lány főszerepet, Marikát. A diótörő-bábut anyósom adta kölcsön, békebeli NDK gyártmányú örök darab.
Íme az előadás összefoglalója.

Fóka

A fóka szónak külön jelentése van a Pál családban.
Petra 3-4 éves lehetett, és anyjával feketepétereztek, mégpedig nyílt lapokkal, és hogy ne csak ketten játsszanak, egy plüss fókát is beültettek játszani (persze a fóka helyett is Kati játszott). Amikor Kati elhúzta a fókától a feketepétert és végül ő lett a vesztes, a két nagylány, Bori és Orsi egyszerre nevetett fel. Azóta a fókaság nálunk az anyai önfeláldozás szinonímájává vált.
Nem csak társasjátéknál lehet fókáskodni, de a családi élet szinte minden területén. Ha Kati este 11-kor még nekiáll sütit készíteni, hogy másnap Petra vihessen az iskolába az évzáró buliba, ha leszalad reggel a közértbe (és nem valamelyik nagylányát küldi), hogy Petra friss kakóscsigát ehessen, akkor csak annyit mondunk: fóka. Persze a nagyok elfelejtik, hogy Kati velük is fókáskodott, csak akkor még nem úgy hívtuk.
Tegnap Kati malmozott Petrával, és kirívóan fókáskodott, ki is kapott. Pedig Petra is többet tanul, ha inkább felhívják a hibáira a figyelmet és nem hagyják minden áron nyerni. Petra utána megkért, hogy üljek le vele sakkozni. Utoljára nagyapja sakkozgatott vele. Hát mit mondjak, én nem vagyok egy Polgár Judit, pedig apám még a Megnyitások kézikönyvét is megvette nekem gyerekkoromban. Én nem vagyok fóka, nem is hagytam Petrát nyerni, csak a durva elnézéseknél engedtem meg, hogy mást lépjen. De próbáltam neki magyarázni, és szerintem többet tanult belőle, mint hogyha eljátszottuk volna a "párhuszár-kacsingatóst".
De szerintem ez a jó munkamegosztás: anyja egy vajszívű fóka, apja pedig egy kőszívű rozmár. És persze Katit így szereti az egész család: fókának.

6:3, 2:3, 0:6, 1:8 és a többiek

Annyit értek a focihoz, mint Dávid Ibolya, és ezt a nővérem is jól tudja, ezért kicsit meglepődtem, amikor születésnapomra egy önéletrajzi könyvet kaptam. Na és kiről szólt? Hát Edson Arantes do Nascimentoról. Hogy ki ő? Nem más, mint minden idők vitathatatlanul legnagyobb labdarúgója, Pelé. Azt mondta a nővérem, olvassam csak el, érdekesnek fogom találni.
Az ember azért olvassa géniuszok életrajzát, mert azt gondolja, hogy megérti a titkot. Aztán kiderül az, ami a Kung Fu Pandából is megtudható: az a titok, hogy nincs titok. Pelét szerencsére a foci mindennél jobban érdekelte, így sem a pénz, sem a hírnév, sem a nők nem tudták eltéríteni ettől a sporttól. Mivel apja is labdarúgó volt (akit az önéletrajzi regényben gyakran emleget Dondinhó-nak, anyját meg Donna Celeste-nek, hát elég érdekes), korán észrevették kivételes tehetségét, ezért 14 évesen már felnőtt csapatban játszott, 15 évesen került a Santos-hoz, 16 évesen már tagja a brazil válogatottnak, 17 évesen pedig már világbajnokságot nyer Brazíliának Svédországban. Négyszer vett részt labdarúgó VB-n: 1958-ban Svédországban, 1962-ben Chilében, 1966-ban Angliában és 1970-ben Mexikóban, ebből háromszor, és a szabályok szerint harmadszorra véglegesen elnyerték a Rimet-kupát. Pályafutása alatt csaknem másfélezer gólt lőtt.
Pelé nem szent, általános iskolai tanulmányait két évismétléssel abszolválta, középiskolát és főiskolát csak felnőtt fejjel végzett, hét gyermeke négy fészekaljból származik, ráadásul idősebb fia nem tudott megküzdeni apja nyomasztó árnyékával (már megint az a fránya transzgenerációs átok) és drogproblémák miatt gyűlt meg a baja a hatóságokkal. Mégis ő az utolérhetetlen példakép, aki valószínűleg nemcsak a 2014-es brazíliai labdarúgó VB-nek, de a 2016-os riói olimpiának is a méltán legnagyobb sztárja lesz.
A magyarokról háromszor tesz említést könyvében. Az 1954-es - számunkra oly tragikus - világbajnoksággal kapcsolatban azt írja, hogy a magyar-brazil meccsen milyen durvák voltak a magyarok, és hogy a tartalék Puskás a partvonalon kívülről egy palackkal megütött volna egy brazil játékost. (Ez az a VB, ahol nemcsak Brazíliát, hanem a korábbi világbajnok Uruguayt is legyőztük, hogy aztán a döntőben attól a Németországtól kapjunk ki páratlanul drámai módon, amelyet a csoportmérkőzések során 8:3-ra legyőztünk). Persze jót is ír Puskásról: ha válogatott meccsen nem is, klubmeccsen játszottak egymás ellen, Pelé a Santosban, Puskás Ferenc a Real Madridban. Elismeréssel szólt a magyar ballábas képességeiről, mint ahogy a '66-os VB kapcsán megemlíti a szintén brazil-verő magyar válogatott két tagját, Farkast és Albertet. Azt a meccset egyébként láttam, éppen Balatonon nyaraltunk, az egész üdülő a tévé előtt szurkolt. Ezen a meccsen nem játszott Pelé, mint ahogy egész labdarúgó pályafutása során egyszer sem a magyarok ellen. Akkor úgy éreztük, senki sem állíthat meg minket, de a negyeddöntőben kikaptunk a Szovjetuniótól.
Egyébként 20 évvel később, 1986-ban szintén láttam egy győztes (az utolsó győztes) brazil-magyart. Akkor nekem már volt színes tévém (Hitachi-képcsöves Videoton, áldassék a neve), ezért meghívtam a szüleimet meccset nézni. A mexikói VB-re készültünk (a '86-osra, merthogy '70-ben is volt egy VB Mexikóban), és megint azt hittük, hogy a döntőig meg sem állunk, hogy azután - szintén a Szovjetunió ellen - beleszaladjunk a legendás irapuatoi 0:6-os vereségbe.
Hagyjuk is most már Pelét, beszéljünk a magyar fociról, ha már nem értünk hozzá. Most, a londoni 6:3-as dícsőségünk 60. évfordulóján elgondolkodtam azon, hogy az "évszázad mérkőzésének" folyamatos emlegetése olyan igazán magyaros, sírvavigadós, darutollas kesergős. Az az aranycsapat, melynek tagjait jobban fel tudja sorolni egy igaz magyar, mint az aradi vértanúkat, alig egy év múlva a már említett berni VB-döntőben 2:0-ról 2:3-ra kikap Németországtól, legendás csatára, Puskás Ferenc Spanyolországba megy, ahol a Real Madrid hihetetlenül sikeres játékosa lesz, miközben itthon még beszélni sem szabad róla.

Petra Puskás Ferenc szobránál

Bár a '86-os 0:6 is elég nagy arányú vereség volt, 2013-ig kellett várni, hogy a magyar válogatott elszenvedje történelme második legnagyobb arányú vereségét, az amszterdami 1:8-at, és ezzel már meg is érkeztünk a stadionépítős jelenhez.
Rendszeres hallgatója vagyok Bolgár György betelefonálós műsorának, ahová egyszer nem más, mint Orbán Gáspár, a miniszterelnök fia telefonált be, hogy mondaná már meg a műsorvezető, hogy miért mondogatja állandóan azt, hogy a felcsúti stadiont közpénzből építik, mikor a Puskás Akadémia alapítványa önkéntes adományokból épít arénát. Bolgár egy kicsit meglepődött, de nagy-nagy türelemmel magyarázta, hogy sportcélú adományra a nyereségadó egy részét lehet befizetni (vagyis közpénzt), és nem véletlenül kapott a Puskás Akadémia több adományt, mint az összes többi labdarúgó egyesület együttvéve. A különböző állami megrendelések nyerteseitől elvárták, hogy ne másnak, hanem pont a Felcsútnak fizessék be nyereségadójuk egy részét.
Nos, a gazdaságnak sohasem tesz jót, ha megjelenik benne a kontraszelekció, a nem az érdemek szerinti finanszírozás. De a focin egyből meg is látszik. A helyzet ismeretében bizony a bukaresti 0:3 és az amszterdami 1:8 törvényszerű volt, ahogyan törvényszerű lesz a szolgáltató cégek nonprofittá tétele után azok szétzüllése.
Persze Pelé is szidja a korrupt brazil labdarúgást, és egykori sportminiszterként próbált is tenni ellene. Úgy látszik, a brazil focit még a korrupció sem tudja tönkretenni. A magyart pedig a legjobb tehetséggondozó programok sem tudják felemelni. Hol a hiba?

Orsi néhány napja itthon

Azt mondta anyám: apu utolsó jó cselekedete az volt, hogy hazahozta Orsit. Igen, Orsi hazajött apám temetésére, négy napot (három és fél) töltött itthon.
Bár találkozott a barátaival is, sok időt töltött családi körben, és tényleg olyan volt, mintha el sem ment volna. Péntek este együtt néztük a Jóbarátokból kedvenc epizódjait, szombat délelőtt közös shopingolás egy plázában, családi ebéd. Petrával karácsonyi kifestő közös színezése, vasárnap közös elvegyülés a Vörösmarty tér karácsonyi forgatagában, este pedig mézeskalácsot sütött a három lány, mint minden adventkor. Szombaton Zsuzsanagyihoz mentünk fel, vasárnap Magdolnagyival ebédeltünk.

Azt hiszem az volt a legjobb, hogy nem csináltunk semmi különöset, csak együtt voltunk.
Van egy könyvélményem és egy filmélményem, amelyben a múlt visszaidézésében egy átlagos hétköznap újraélése jelenti az igazi boldogságot. 1970-ben jelent meg egy zseniális sci-fi antológia, a Pokolba tartó vonat. Olyan szerzőktől vannak benne novellák, mint Isaac Asimov vagy Eric Frank Russel. Robert Sheckley Világok boltja című novellája egy posztapokaliptikus történet, az atomháború utáni korban játszódik. A túlélő páriák a "világok boltjába" járnak, hogy pár órára egy képzeletbeli világba repítsék őket, ahol azzá válhatnak, akikké csak akarnak: a világ urává, szívtipró macsóvá vagy művésszé. A legtöbben mégis egy átlagos, hétköznapi háború előtti napjukat szeretnék újraélni.
A filmélményem pedig a Stanley Kubrick által megálmodott és Steven Spielberg által megrendezett A.I. (Mesterséges értelem). A film záró jelenetében a földönkívüliek rátalálnak a főszereplő robot kisfiúra, és emlékei valamint valódi ember "édesanyja" hajszálai alapján újraalkotják az anyát és a házat, ahol éltek, és megadják a fíúnak a lehetőséget, hogy egy átlagos napját újraélhesse. Torokszorító.
Azt hiszem, nem akkor vagyunk a legboldogabbak, amikor valami különleges helyen vagyunk vagy különleges utazáson veszünk részt, hanem azokban a hétköznapi pillanatokban, amikor egy rövid időre megszűnik a múlt és a jövő, és csak a jelen van szeretteink körében.

Önsorsrontás

Az ötven évvel ezelőtti Kennedy-gyilkosság kapcsán nekem J F K fia, a gyilkosság idején három éves, JFK Junior jutott eszembe.
(Érdekes, azt gondoltam, hogy nagyobb felhajtás lesz az ötvenedik évforduló kapcsán, leadják a televíziók az összes ebben a témában készült filmet, megírják az újságok az összes konteót, vagy legalább egyszer elhangzik a rádióban Neményi Béla örökbecsű száma: Ki ölte meg Kennedyt?)
Visszatérve John Kennedy Jr.-ra: Amerika tragikus sorsú hercege nem kerülhette el a transzgenerációs átkot, sejteni lehetett, hogy apja nevével szükségszerűen tragikus sorsot kell hordoznia.

JFK Jr. apja temetésén

Élete méltó betetőzése volt a a Kennedy-család tragikus krónikájának: Nagybátyját, Robertet öt év múlva lőtték le az elnökválasztási kampányban. Másik nagybátyja, Edward ugyan teljes életű politikai pályát futott be, egész életére árnyékot vetített az ún. Chappaquiddick-incidens: autójával egy partiról hazafelé tartva egy hídról a csatornába hajtott. Sikerült kiúsznia, de a mellette ülő hölgyet, egy 28 éves kampány-aktivistát nem sikerült kimentenie, ráadásul az esetet csak másnap jelentette a rendőrségnek.
Anyja, Jacqualine, sógóra, Robert meggyilkolása után úgy érezte, hogy nincsenek biztonságban az USA-ban, ezért férjhez ment a görög hajómágnáshoz, Arisztotle Onassziszhoz. Az ifjú Kennedy Onassziszban apja helyett apjára, apja fiában pedig bátyjára lelt egészen utóbbi tragikus repülőbalesetéig.
Az ifjú Kennedy mozgalmas életével azután folyamatosan tele voltak a bulvárlapok, egészen az ő 1999-es repülőbalesetéig, melyben osztozott vele válófélben lévő felesége és sógornője is. A történetről itt meg itt részletesebben olvashattok.
Kedves blog-olvasók, nemcsak azért írom ezt a posztot, mert én is kétszer temettem el velem azonos nevet viselő felmenőt a balkányi temetőben (nagyapámat '71-ben, 84 éves korában, apámat meg most, 92 évesen), hanem mert JFK Jr. halálakor sokat olvastam Eric Berne-től, Erich Fromm-tól, Anthony de Mello-tól és Müller Pétertől. Berne Sorskönyve nagy hatással volt rám, ezért amikor elolvastam az ifjabb Kennedy beteljesült sorsát (akkoriban járt nekünk a Time, sokat írtak benne a repülőbaleset körülményeiről), biztos voltam abban, hogy élete tragikus mintáit építette be saját halálába. JFK, ilyen névvel nem lehet ágyban, párnák között meghalni.
A harmadik aktualitás egy ismerősöm magánéleti ámokfutása. Egész eddigi életét és saját jövőjét felrúgva próbál új életet kezdeni, miközben nemcsak saját, de környezete életét is rombolja. Emlékszem, hogy legendás tévésorozatában Csernus Imre hogy üvöltözött az ilyen önsorsrontókkal. Álljon itt tanulságul minden életét önmaga tönkretevő, de másokat hibáztató önsorsrontónak egy történet a Sorskönyvől (fejből idézem):

Egy férfi minden délben előveszi szendvicsét a munkahelyén, beleharap, majd bosszúsan felkiált: A fenébe, már megint sajtosszendvics! Kollégája megkérdezi tőle: Miért nem szólsz a feleségednek, hogy valami mást csomagoljon neked ebédre? Mire a férfi: Nekem nincs is feleségem, magam készítem el a szendvicsemet.

Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne

Ma kérésére Balkányban, szülei sírjában helyeztük örök nyugalomra édesapám hamvait.