Szóval bohócruhában vagyok: kalap, piros orr, festett arc, kockás kabát, pöttyös nadrág és nagy, 60-as cipők a lábamon. A cipőkből legalább egy méter hosszan lóg a piros pertli ezért már az is nagyon vicces, ahogyan bevonulok a porondra. Folyton rálépek ugyanis a cipőfűzőmre és mókásan hasra esem, ilyenkor a cirkuszzenekar dobosa ráüt cintányérra, a közönség pedig kacag.
Nagy nehezen bebotorkálok a manézs közepére, a cipőfűzőm még mindig hosszan lóg. Megállok középen és a kabátom belső zsebéből egy szaxofont veszek elő. Érzelmesen játszani kezdek a hangszeren, először lassú ritmusban és a zene ütemére lépegetek, de a cipőfűzőmbe folyton belegabalyodok. A közönség persze nevet.
A ritmus egyre fokozódik, a zenekar is bekapcsolódik. Egyre gyorsabban és gyorsabban járom a táncot, a végén már gyorsabban szteppelek, mint Fred Aster. Olyan gyorsan jár a lábam, hogy szinte nem is látszik.
Hirtelen véget ér a zene és két cipőmet reflektorok világítják meg. A lógó cipőfűzőm helyén két tökéletesen megkötött masni van!
A közönség tombol, a zenekar és én ütemes indulóba kezdünk, melynek ritmusát átveszi a nagyérdemű publikum vastapsa. Hatalmas ováció közepette kimasírozom a manézsból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése