Repülő a ködben

Závada Pál Hajó a ködben című regényét olvastam ezekben a ragályos időkben. Itt is eljátszottam a borító-játékot, mint Péterfy Gergely könyvénél. A cím egy hajóról szól, a borítón viszont egy régi repülőt látunk a ködben.
Bár Adyból érettségiztem, nem tudtam, hogy Adynak van egy azonos című verse, sőt, a hajó nagyon fontos szimbólum Ady költészetében: Hajó a ködben, A ködbe-fúlt hajók. Tovább a hajóval, Eladó a hajó, Az utolsó hajók, hogy csak néhány verscímet említsünk. Na de hogy jön Ady Endre a gyáriparos Weiss család 1944 áprilisában Magyarországról történő kimenekítéséhez? Ez egyrészt kiderül a regényből: Weiss Manfréd egyik lánya, Helén (kitalált szereplő, a csepeli gyárosnak nem volt Helén nevű lánya) fiatal lány korában szenvedélyes Ady-rajongó volt. Mielőtt végleg elhagyták Magyarországot, Helénnek a Tovább a hajóval sorai jutottak eszébe:

S ha elmúlnak az elmulnivalók,
Holnap, Idő, örök élet-tenger,
Táncoltasd majd csak tovább a hajót -

Szegény, csodás, véres Élethajód.

Egyszer Esterházy Pétertől egy író-olvasó találkozón a Harmonia Caelestis kapcsán megkérdezte valaki: Ön a regényében egy nővéréről tesz említést, pedig úgy tudom, Önnek csak fivérei vannak.
Mire Esterházy: És mi a kérdés?
A Weiss-dinasztia hiteles történetét nem szabad számon kérni ezen a regényen, aki erre kíváncsi, az olvassa el a megfelelő biográfiákat vagy kutasson a levéltárakban. Závadánál megszokhattuk, hogy a mondanivaló érdekében különböző valós személyeket egy karakterbe von össze vagy éppen kitalál nem létező szereplőket, soha létre nem jött találkozásokat, párbeszédeket. Viszont tűéles lenyomatát adja vissza a kornak, esetünkben a '40-es évek Magyarországának.
A gyáralapító és Magyarország legjelentősebb hadiipari beszállítója, aki ezért bárói címet kapott, Weiss Manfréd 1922-ben bekövetkezett halála után gyárait főként vejei, kisebb részben fiai irányították. A családba házasodás révén Mautner-leszármazottak is bekerültek, így a dinasztia tényleg a korabeli Magyarország legjelentősebb gazdasági befolyással rendelkező dinasztiája volt. A korszellemnek és elvárásoknak megfelelően szinte valamennyien kikeresztelkedtek, de ezzel sem kerülhették el a zsidótörvényeket, és a '44-es német megszállás után bujkálni voltak kénytelenek, illetve többüket a Gestapo elhurcolt. Mivel azonban a Csepel Művek és a Repülőgépgyár jelentős hadiipari szállításokat folytatott a birodalmi Németország felé, a németek szemet vetettek a gyárbirodalomra, és hogy megszerzése legalizálva legyen, hajlandók voltak a Weiss-családot külföldre engedni és némi anyagi apanázst adni nekik (itt 40-50 emberről beszélünk, vejek, menyek, sógorok és sógornők, gyermekek, unokák). Ha azonban csak ennyiről lett volna szó a regényben, akkor mindössze csak azt a morális kérdést jártuk volna körbe, hogy:

• Megengedhető volt-e ekkora nemzeti vagyon német kézre játszása;
• Megengedhető volt-e sok százezer magyar zsidó sorsával nem törődve csak a saját bőrüket menteni?

Závada ezt a történetet színezi ki a '41-es Kamenyec-Podolszkij-i "idegenrendészeti eljárás" borzalmaival (a kifejezés Szakály Sándortól, a Veritas Történetkutató Intézet igazgatójától származik, egyben példát szolgáltatva a történelem cinikus relativizálására). Az egyik Weiss-lány, Judit a boldoggá avatott Salkaházi Sára-féle Szociális Testvérek Társasága nevű szervezetben tevékenykedve nyer bepillantást a holokauszt első felvonásába. Ennek kapcsán egyébként feltűnik a történetben az a Weiner Janka fotográfus, akinek lakásában egy másik Závada-regény, az Idegen testünk játszódik, amelyről szintén posztoltam már. Weiss Judit nem fogadja el a judáspénzt, nem tart a dinasztiával.
Már korábban írtam róla, hogy Závada számára mennyire fontos a fotográfia, a dolgok hiteles lenyomata. Ebben a regényben is tetten érhetjük azt az írói módszert, hogy időnként egy-egy szereplőre "testkamerát" szerelve az ő szemszögéből, egyes szám első személyben írja le egy-egy fejezet történéseit.
Másik csúcsjelenete a regénynek az egyik Weiss-vej, Kohner Artúr valószínűleg a valóságban meg nem történt találkozása az író Heltai Jenővel. Heltai a zsidó felső osztály viselkedését kéri számon:

"Azzal vádolják a zsidót, hogy nem asszimilálódott?, ugyan már! Az a baj, hogy túlságosan is asszimilálódott. És lenézte a szegény zsidót - ugyanúgy, ahogy a magyar középosztálybéli meg a dzsentrit lenézte. A zsidó bűnök mindenekelőtt magyar bűnök. A fölkapaszkodott zsidó hozzáhasonult annak az osztálynak a mentalitásához, amelyikbe fölkapaszkodott...Egyik oldalon a pöffeszkedő, nagyszájú és ostoba magyar fickó, amelyik kártyázik, kurvázik és dorbézol - a másik oldalon meg a nagyképű, szemtelen, tolakodó és ordenári módon viccelődő zsidó jampec. Nincs különbség. Hát akkor mi várható maga szerint ettől az országtól?"

Hazánk egy dologban erős: időnként előjönnek gumicsizmás lábszagú bunkók, és jogot formálnak arra, hogy megmondják, ki a magyar. Ilyenkor kerül sor a legkreatívabb polgári középosztály elűzésére vagy fizikai megsemmisítésére. Erre a 20. században háromszor is sor került.
Miután öt évig a Budaörsi Repülőtér mellett dolgoztam, nagyon hatott rám a Weiss család távozásának leírása. A menekítés valószínűleg Ju 52-esekkel történt (egy gép nyilván nem volt elég ennyi embernek) Mivel pár éve egy ilyen gép felszállását lefilmeztem a repülőtéren, most alákevertem az Isten veled Budapest, te édes kezdetű dalt Sennyei Vera  előadásában. Így távoztak Magyarországról a magyar gépgyártásért oly sokat tett báró Weiss Manfréd leszármazottai: