A fenyőfa hosszú éveken keresztül az Őrségből, a Szentgotthárd környéki fenyvesből került hozzánk. Élt ott ugyanis apámnak egy jó barátja, így szentendrei nyaralójuk tetőszerkezetéhez is innen került a faanyag igen kedvező áron. Szóval meghozta a posta a fát már két héttel az ünnep előtt, ami aztán a gangon pihent.
A hal csak egy napot úszkált a fürdőkádban, általában 23-én szerezte be nagymamám. Most olvasom, hogy többé nem lehet élő halat vásárolni, értelmét veszti az a hasonlat, hogy "vergődik, mint ponty a szatyorban". Ráadásul azok a jó kis necc szatyrok is eltűntek, melyek olyan jól bele tudtak akadni másnak a kabátgombjába a buszon vagy a villamoson.
Gyermekkoromban 24-e ugyanúgy munkanap volt, mint manapság, csak akkor jóval kevesebben vették ki a szabadságukat erre a napra. A szombati munkanapokhoz hasonlóan délután kettő körül kezdett sürgölődni a család. Nagymamám, aki nem velünk lakott, már reggel átjött és sürgött-forgott a konyhában. Apám némi szentségelések közepette befaragta a fát a talpba, kezdődhetett a díszítés.
A hagyományos üvegdíszek, szaloncukrok (akkoriban még csak az úgynevezett konzum-szaloncukor létezett) és girlandok mellett különleges díszek is kerültek a fára: ezüst- és aranypapírba csomagolt diók. Azt mondta apám, hogy az '50-es években nem lehetett karácsonyfadíszt kapni, ilyen házilag előállított díszek kerültek a fára. Azért akasztjuk fel ezeket a díszeket, hogy sohase feledjük azokat az időket - mondta. Az ünnepek alatt és után kedves játékunk volt, hogy apám felemelt (a fenyő egy faragott parasztládán állt) és nekem meg kellett találnom a jellegzetes díszeket: az ezüsthalat, a teáskannát, a szódásszifont vagy a trapézt. Ezt aztán unokáival is sokat játszotta. A régi díszek közül pár még mindig megvan anyámnak.
Az ünnepi előkészületek fontos kelléke volt a gyümölcsöstál. A '60-as, '70-es években déligyümölcsöt kizárólag karácsony előtt lehetett kapni. A gyönyörű réztálra én rendezhettem el a narancsokat, mandarinokat, banánokat, fügéket és datolyákat. Ezt a szokást mi is megtartottuk, a gyümölcsöstál Petra reszortja lett.
Szentestén általában nyolcan voltunk: szüleim, nővéremmel ketten gyerekek, anyai nagymamám és nagypapám (másik két nagyszülőm vidéken élt), nagymamám egyik nővére és annak lánya. A karácsony-esti vacsora évtizedeken rántott pontypatkó volt, utána bejgli.
Az ünnep további napjai is be voltak osztva a családban: karácsony első napján nagymamáméknál ebédeltünk, majdnem ugyanabban a társaságban, mint előző este, kiegészítve nagymamám legfiatalabb öccsével és annak feleségével. Az egyszobás lakásban tízen ünnepeltünk. 26-a, 31-e és január elseje pedig apám testvéreié volt. Apám két lánytestvére élt Budapesten a családjával, a harmadik vidéken. A három testvér a fent említett napokat megfelelő vetésforgó szerint töltötte egymásnál. Ilyenkor öt unokatestvér társasjátékozott együtt esténként, míg a felnőttek felnőttes dolgokról beszélgettek.
40 évvel ezelőtt ez a táncrend megbicsaklott. 1974 augusztusában nővérem férjhez ment és Zemplén megyébe költözött, engem pedig szeptemberben behívtak katonának. Elárvult a Zsigmond-téri lakás. A katonaságtól az ünnepek alatt három turnusban engedték haza szabadságra a harcosokat, hogy a harckészültségi létszám fennmaradjon (szegény-szegény Magyarország, mi biztosítottuk a harckészültséget, nahiszen). Az első turnus a szentestét tölthette otthon, a második turnus - ebben voltam én is - 25-étől lehetett otthon néhány napot, a harmadik csoport pedig a szilvesztert és az újévet ünnepelhette otthon.
Bátran mondhatom, talán az egyik legkedélyesebb szentestémet töltöttem a debreceni Bocskai laktanyában. Volt fenyőfánk is némi dísszel, és a gitározni tudó katonatársaim, különösen Pojják László csodálatos hangulatot teremtettek. De ami 25-én otthon várt, az maga volt a csoda: a karácsonyesti gyertyagyújtást egy nappal elhalasztották szüleim, és ebben partner volt az összes karácsonyesti vendég is, így egyetlen egyszer Páléknál 25-én hangzott föl a Mennyből az angyal.
Tavaly és idén már mi is eggyel kevesebben álltuk körbe a karácsonyfát. Izraelben a karácsony nem is ünnep, de persze azért mindig küldözgetünk egymásnak ajándékot Orsival és a Skype (áldassék a neve) összeköt bennünket ezen az estén is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése