A rendszer 18 fő berendezéséből 8 még mindig az eredeti, a teljes megújulás program szerint 2017-re fejeződik be. A mérőkártyákban az az aritmetikai programcsomag fut, amit még 1979-ben diplomatervként fejlesztettem ki, így ez a programkód 38 éves lesz, amikor befejezi földi pályafutását (egy másik erőműben tavaly állítottunk le egy ugyanilyen mérőkártyát).
A paksi projekt abban is különbözött a korábbi projektektől, hogy a mai értelemben vett minőségbiztosítási rendszert kellett alkalmaznunk, heti bontású, a megrendelő által jóváhagyott ütemterv szerint dolgoztunk. Ez húsz éve még egyáltalán nem volt általánosan elterjedt. Valamennyi berendezést a szabvány által előírt elektromágneses zavartatási, szigetelési és hőmérséklet-tűrési tesztnek kellett alávetnünk, de vizsgálnunk kellett a szekrények rezgésállóságát is, ez korábbi projektjeinknél szintén nem volt szigorú elvárás.
A rendszer szinte minden eleme hazai fejlesztésű volt, a szoftver teljes egészében, a hardvernek pedig a kétharmada. A műszerszekrényeket és az elektronika egy részét egy abban az időben a villamosenergia-iparban vezető nagy elektronikai vállalat gyártotta. Mivel a fejlesztés és gyártás közvetlenül a rendszerváltást követően történt, szemünk előtt zajlott a vállalat szétesése, megszűnése is. A projekt indulásakor még zsúfolt volt a szerelőcsarnok, ipari tanulók tucatjait képezték, 1993-ra pedig az ürességtől kongó csarnokban csak egy-két ember lézengett. A menedzsment csak saját egzisztenciájával törődött, a munkások pedig alig érzékelték a veszélyt, munkamoráljuk egy fikarcnyit sem javult. Meg is szűnt a vállalat - illetve a hasonló esetek menetrendje szerint több privatizációs lépés után egy márkaképviselet és egy kisebb gyártóüzem lett belőle.
A paksi erőmű, amelynek első blokkja 1983-ban kezdte meg a termelést, érdekes képet nyújtott. Dolgoztunk más, a '70-es években épített hőerőművekben, amelyek műszerezése is a '70-es éveknek megfelelő színvonalú volt, a paksi orosz műszerek azonban inkább a '60-as évek színvonalát tükrözték. Valóban, eredetileg a '60-as években létesült volna a paksi atomerőmű, de a '68-as új gazdasági mechanizmussal egyidejűleg meghirdették azokat a főként könnyűipari és mezőgazdasági kormányprogramokat, melyek közvetlenebbül hatottak az életszínvonalra, így a szovjet tervek és részben szovjet berendezések alapján készült erőművet bolgár barátaink kapták meg (én is előbb jártam a kozloduji atomerőműben, mint a paksiban).
Érdekes volt ebben a környezetben a korszerű irányítástechnikai rendszereket látni. Az összes évtizedek óta üzemelő erőműre jellemző, hogy olyanok, mint egy város, amelyben régi házak és modern épületek egyaránt megtalálhatók, mégis egységes, élő organizmusként üzemelnek.
2013 decemberében az irányítási rendszer központi számítógépének (mely három jelentősebb korszerűsítésen esett már át) műszerszekrényében lévő eredeti, az üzembe helyezést is dokumentáló füzet első lapját lefotóztam.
A decemberi bejegyzésből kiderül, hogy a próbák során a 400 kV-os csomópont feszültsége az egyik programpontnál 430 kV-ra ment fel. Ez az egész országban komoly feszültségemelkedést eredményezett, még az ország túlsó felében lévő feszültség-szabályozók is beindultak rá. Természetesen a próbákat azonnal felfüggesztették és amíg ki nem derült, mi okozta a problémát, nem folytathattuk a vizsgálatokat. Aztán persze kiderült, hogy csak annyi történt, hogy a próbák során túl óvatosak voltunk és nagyon beszűkítettük a szabályozási tartományt, hibás értékeket adtunk meg. Ha nem nyúltunk volna a korlátokhoz, nem lett volna semmi baj.
Az elmúlt 20 évben a paksi atomerőmű szinte minden rendszere korszerűsítésen esett át, ennek köszönhető, hogy az eredetileg tervezett 30 éves élettartamon túl további 20 évre megkapta az üzemelési engedélyt, így blokkjai várhatóan 2033 és '37 között állnak le véglegesen. Örülök, hogy részt vehetünk ebben a korszerűsítési folyamatban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése