Ballada a vitéz Csoda-Háromról

A nagy ellenzéki megegyezés után nekem egy réges-régi gyermekkori olvasmányom, Hugh Lofting Doktor Dolittle utazásai című könyve, annak is egy részlete jutott eszembe, a Ballada a vitéz Csoda-Háromról:

Emléked idézzük a lanton elő,

Három buzogánykarú harckeverő!

Onnan, hol bércorom égbe enyész,

Tört ránk le a völgybe a zord csatavész.

Mint sáskahadak fene förgetege,

Zúdult le  a dzsagderagok serege...

Már bénul a kar, de imát rebeg ajkunk,

S ím, megkönyörül az Egek kegye rajtunk:

Egyszerre előtűn a messze határon

A harckeverő, a vitéz Csoda-Három.

Mint éjszaka, egyikük oly fekete,

Rézbőrű a másik: e hon gyereke!

S haj, főnökük! Ővele nincs ki fölér:

Hadak ostora; holdkerek arca fehér.

És harcra hevül a vitéz Csoda-Három,

nem bír vele senkise messze határon:

Vállvetve a vérviadalra vonul,

Ádáz dühe rombol, üvöltve vadul.

Hová öklük acélkalapácsa lecsap:

 Egy ütésre is öt-hat a fűbe harap.

A koromfekete: csodabősz dalia,

Küzdőterek éke a préri fia,

És ó, a fehér! Ki szegül neki ellen?

Rémülten iramlik előle az ellen,

S ordítja: "Vigyázz! E fehérfejű itt

Egy puszta kezével az égbe röpít!"

Te Fehér, te Vörös, te Koromfekete,

A ti tetteitek csupa hős rege.

Szigorú anya, hogyha beesteledett,

Nevetekkel ijeszti a rossz gyereket...

Így hangzik örök híre messze határon

Harcodnak, acélkarú hős Csoda-Három!