Ebben a szezonban is kétszer voltam síelni, akárcsak tavaly: egyszer a családdal, egyszer pedig volt gimnazista osztálytársaimmal.
Március 15.-ét labancéknál töltve Mönnichkirchenben ismerkedtünk a tavaszi hó szépségeivel. Az 1000-1500 m közötti pályarendszeren már nagyon nehezen tudták megtartani a havat, délutánonként már inkább csak vízisíztünk. Be is mentünk minden nap 3 óra felé wellnessezni. Ráadásul valami ragályos nyavalya is végigvonult a családon, Petrával kezdődött, aki már a kiutazást megelőző napon belázasodott, így első nap nem is síelt, de aztán végigvonult a betegség az egész családon, Kati és én még mindig köhögünk. Az utolsó napon aztán az osztrák sógorok úgy döntöttek, hogy nem kínlódnak tovább a pályával, és leállították a lifteket. Így síbérletünk utolsó napja odalett (mert rossz időre - ilyen a melegrekord is - nem jár kártérítés). Azért mindent összefoglalva jól éreztük magunkat, ki tudja, meddig síel együtt az egész öttagú család.
Izgultunk az egy hétre rá sorra kerülő osztálysízéstől is. Egyrészt a meleg miatt, bár Nassfeld 500 m-rel magasabban van, mint Mönichkirchen, másrészt a sítúrára jelentkezők egészségi állapota miatt. Egyik volt osztálytársam egy nappal az indulás előtt mondta vissza az utat, egy másik, bár hozott felszerelést, de végül is nem sízett. Hatan voltunk ebből négy volt a tavalyi kemény mag. A pályarendszer délutánonként itt is eléggé nehezen síelhetővé vált, de azért délelőttönként - főleg az utolsó napon - jókat csúszkáltunk.
Szeretek az osztálytársaimmal együtt lenni, így a gyengébb pályaviszonyok sem zavartak különösebben. Ráadásul szezonzáró kubai buli volt az egyik hüttében, kubai zenével és kubai csajokkal. Nagy élmény volt. Az olasz oldalon pedig jókat ebédeltünk.
Először kezdtem azon gondolkodni, vajon meddig síelek még. A családban Pista bácsi még 75 éves korában is elment az unokáival egy-egy sítúrára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése