Szubjektív emlékek az 1987-es nagy havazásról

Pontosan 30 évvel ezelőtt, 1987 január 11-éről 12-re (vasárnapról hétfőre) virradó éjszaka sarkvidéki hideg (-20 fok körül) és fél méteres hó tört az országra.
Január harmadik hetének hétfője amúgy is a legdepressziósabb napok egyike, az újévi lelkesedés már pásszé, rájöttünk, hogy a fogadalmakat már nem tudjuk betartani. Ezen a hétfő reggelen indultam hét körül munkába a Lovas úti lakásomból, melyben még vidám legényéletemet töltöttem. Rögtön gyanús volt, hogy nem tudom kinyitni a hótól a kaput. Csak hosszas erőlködéssel sikerült kijutnom az utcára, ahol szó szerint térdig gázoltam a friss, el nem takarított hóban.
Szokás szerint a Bécsi-kapu felé indultam, a 60-as busz megállójába. Meglepő módon a Várfok utcában már járt hókotró, ezért bátrabb autósok próbáltak közlekedni, de össze-vissza csúszkáltak, egy-kettőnek még próbáltam segíteni, de a helyzet egyre kaotikusabb lett. Úgy emlékszem, a hegyre már nem jött fel a busz, ezért a Moszkva térről próbáltam az akkor még a Gresham palotában lévő VEIKI-be eljutni. Érdekes módon a buszok még csak-csak jártak, de a kötött pályás közlekedés, a villamos és a metró (!) állt. Ez az állapot egyébként egész héten fennmaradt.

Már nem emlékszem, hogyan sikerült eljutnom a munkahelyemre, de az irodákban nem nagyon ment a hőmérő 15 fok fölé, majd' megfagytunk. Délelőtt expedíciót indítottunk, hogy forraltbor-alapanyagot szerezzünk be, amit aztán a villanyrezsón el is készítettünk. Kabátban dideregve próbáltunk dolgozni, sok munkatársunk be sem jött. Egy dunabogdányi kollégám délután 2 körül ért be, mert a Dunakanyarban sem jártak a buszok, de gyakorlatilag már rögtön indulhatott is haza.
Délutánra az üzleteket már kifosztották, kenyér már nem volt, ősi reflexe volt ez a magyarnak: politikai és természeti katasztrófák idején élelmiszert kell felhalmozni. Ugyanez ismétlődött meg három és fél óra év múlva a taxisblokád idején. Hazaérve azt tapasztaltam, hogy a Lovas utat végigkotorta ugyan egy hókotró, de másfél-két méteres hótorlaszt hozott létre a garázskihajtók előtt. Egy nálamnál élelmesebb lakótársam végül is külön pénzért elérte az egyik hókotrósnál, hogy valahogyan kotorja el a garázskihajtók előtti részt. Én meg azon gondolkodtam, hogy elolvad-e valaha ez a hatalmas hókupac. Valóban még márciusra is maradt belőle.
1987 elején még a hétfő televíziós adásszüneti nap volt. Ó, boldog idők. Aznap estére viszont a televízió rendkívüli adásnapot iktatott be, a Hello, Dolly című filmet vetítették Barbra Streisand-dal. Akkor már egy éve volt színes tévém, a mexikói focivébét is azon néztem már (de minek). A hétfői adásszünetet egyébként még az év során végleg eltörölték.
A közlekedés Budapesten egész héten nagyon nyugalmas volt: a villamosok, a metró és a hegyvidéki buszok nem jártak, autók is alig. Akkoriban német nyelvtanfolyamra jártam a Ráday utcába, és az egyik lány a tanfolyamról szabályos sífutó felszereléssel járt órára. Ami viszont még jóval kisebb probléma volt Budapesten, mint manapság, az a hajléktalankérdés, ugyanis ha valakit az utcán találtak, azt egyszerűen bevitték a rendőrök.
A szokatlanul nagy hideg sokaknál okozott fagysérülést, az én fülem is kisebesedett, egyszerűen nem gondoltam rá, hogy meleg helyiségbe lépve a hideg fület nem szabad dörgölgetni. Gondoljunk bele, a mostani hideg is öt fokkal melegebb, mint harminc éve. Azóta talán egyszer-kétszer voltam ilyen hidegben, síelések alkalmával.
Bár a nagy hó áprilisra elolvadt, és magyar belpolitikát egyéb események forgatták fel, ősszel sátrat vert az ellenzék Lakiteleken, a nagy havazás emlékezetes maradt mind a mai napig.