Hagytuk...

Nem hagyjuk! Nem hagyjuk! - ezt kiabálta 2016 október 8-án a Kossuth téren összegyűlt pár ezer fős tömeg - köztük Kati meg én - a Népszabadság megszüntetésének hírére. 2016-ban háromszor voltam tüntetni, mind a háromszor hirtelen felindulásból. Az előre megszervezett tüntetések nem nagyon érdekelnek. Először február 23-án gyűltünk össze a Nemzeti Választási Iroda előtt. Aznap történt a rendszerváltozás utáni egyik legsúlyosabb választási csalás: a Fidesz alelnöke, Kubatov Gábor verőemberei megakadályozták egy népszavazási kezdeményezés benyújtását. A súlyos visszaélésnek azóta sincsenek büntetőjogi következményei. Akkor is azt kiabáltuk, hogy nem hagyjuk, aztán... mégis hagytuk.
Másodszor szeptember 23-án a Kossuth téren tüntettem A forradalom lángjáért, miután kiderült, hogy a gyűjtőfogház mellé helyezik vissza. Akkor csak pár tucat ember kiabálta, hogy nem hagyjuk. Végül ezt is hagytuk.
Harmadszor a Népszabadság megszüntetése napján tüntettünk. Aztán hazamentünk, megvacsoráztunk, oszt jónapot.

Bontják a feliratot

Az ünnepek alatt a Lapzárta - a Népszabadság-sztori című kötetet olvastam, hogy kicsit többet tudjak meg a lap megszüntetésének hátteréről. A kormányzati narratíva egyszerű, hasonló mint annak idején a Klubrádió elhallgattatási kísérleténél. Akkor a nagy nemzetközi felzúdulásra a miniszterelnök azt nyilatkozta: Volt egy frekvenciapályázat, amin a Klubrádió alulmaradt a versenytársával szemben, a gazdasági életben előfordul az ilyesmi. Most is hasonlóan cinikus nyilatkozatokat hallhattunk arról, hogy egyetlen médiavállalkozó sem kényszeríthető arra, hogy fenntartson egy veszteséges napilapot.
A tulajdonviszonyokról, a veszteségességről/nyereségességről szerettem volna egy kicsit többet megtudni, azért olvastam el a könyvet. A Népszabadság ugyanis az objektív tények alapján a legnagyobb példányszámú - nem bulvár tartalommal megjelenő - politikai napilap volt, ráadásul szubjektív vélemények alapján a legminőségibb. A hírlappiacot két erősen torzító tényező befolyásolja: az egyik a hírlapban közzétett állami hirdetések száma, a másik pedig az állami intézmények általi előfizetések száma. A mindenkori hatalom mindkettővel - törvényi szabályozás nem lévén - jelentős preferenciát gyakorolhat az általa favorizált lapok irányába. Csak összehasonlításul: 2016-ban a 37 ezres példányszámú Népszabadságban mindössze 5 (öt) oldalnyi állami hirdetés jelent meg, a 3-4 ezer példányban fogyó Magyar Időkben pedig 286 oldalt vásárolt az állam.
Amikor a Népszabadság először került külföldi médiabefektető tulajdonába, kikötötték, hogy mindaddig, míg a lap nyereséges, a szerkesztőség jelöli ki a főszerkesztőt, nem pedig a tulajdonos. Ha a tulajdonos és a főszerkesztő között konfliktus van, a tulajdonosnak csak egy módja van, hogy a főszerkesztőt leválthassa: veszteségbe kell vinnie a lapot. Ha a laptulajdonos több lapot tulajdonol - márpedig a nagy médiabefektetők több tucat napi- és hetilapot birtokolnak - könnyen csoportosíthatják úgy a költségeket, hogy egyes lapokat nyereségesként, másokat veszteségesként tüntethessenek fel. Ezt történt a Népszabadsággal is, mely a saját tulajdonú székháza helyett már évek óta a méregdrága Corvin-negyedben bérelt irodát.
Éppen a visszaköltözés szervezése folyt, számítógépek, iratok, irodai tárgyak bedobozolva, pénteken a régi helyen zártak, úgy volt, hogy vasárnap már az új helyen kezdenek. Még egy pizzázós-sörözős irodaavató buli is szerveződött már. Mint a Saul fiában, ahol a gázkamrába indulókat azzal biztatták, hogy már fő a kávé. A szerver és a levelezőrendszer üzemszünete sem keltett gyanút, mert mindenki azt gondolta, hogy éppen folyamatban van a számítógépek áttelepítése. Aljas módszer volt, annyi biztos.
A Népszabadságot kiadó MediaWorks-öt azóta már felvásárolta a Mészáros Lőrinchez köthető Opimus Press, gondolom nekik már eszük ágában sincs újraindítani a lapot. De akkor miért nem veszi meg a lapot más? A szerkesztőség? Egy baloldalhoz köthető üzletember? Erre is ördögi tervet eszeltek ki. A MediaWorks a hitelei fejében a Népszabadsághoz tartozó kiadói jogokat zálogosította el. Új kiadó csak úgy jutna a laphoz, ha kifizetné a korábbi kiadó tartozásait. Ügyes.
Amióta repülőtér mellett dolgozom, naponta látom a "cilikoptert", azt a helikoptert, mellyel a Rogán házaspár röpködött a lagziba Kis Grófora mulatni. A helikopterezés körülményeinek leleplezése okozta a Népszabadság közvetlen vesztét, a propagandaminiszter nem tűrte tovább a packázást.

Szelfi a "cilikopterrel"

A könyv legtanulságosabb történetét Hajba Ferenc, a lap egyik újságírója mesélte el. Amikor a vasfüggöny lebontásának évfordulóján Alois Mock egykori osztrák kancellár aláírta a róla és Horn Gyuláról készült legendás fényképet, nála felejtődött az újságíró golyóstolla. Az exkancellár csak hosszas keresgélés után találta meg a tömegben az újságírót, hogy visszaadja neki a tollat, aki szabadkozott, hogy ugyan, nem kellett volna, ez egy olcsó toll, de Alois Mock így válaszolt:
- Újságíróként soha ne engedje meg, hogy egy politikus kivegye a tollat a kezéből!
A Népszabadság megengedte, mi meg hagytuk. A tóba vetett kő hullámai lassan elcsitulnak, én meg nem tehetek egyebet, mint időnként blogolok róla, és blogom főlapján is feltüntetem: