Varázshegy

Nem emlékszem, hogy valaha is előfordult volna, hogy 24 órán belül kétszer is moziba mentünk Katival. Ez inkább az éves gyakoriságnak felel meg. Most mégis így esett.
Történt, hogy péntek délutántól szombat délutánig Petra pizsipartiban volt. Amikor a buli helyszínén kidobtuk lányunkat, gondolkodtunk, hogy mit kéne csinálni. Én egy búcsútujázást javasoltam: a 18-as villamos, gyermekkorom kedvenc villamosjárata aznap járt utoljára. (18-assal jártam a nagymamámhoz, és azzal jártam a gimibe is. 35 fillér volt a gyerekjegy. Aztán, amikor bevezették az 1 Ft-os vonaljegyet, már mindig volt tanulóbérletem. A budai fonódó villamoshálózatnak különben nemcsak a 18-as villamos, hanem a 86-os busz is áldozata lett, ezzel szintén hat évig jártam egyetemre).
Szóval a tujázás is jó szórakozás, de összekapcsoltuk mozizással, így esett a választásunk az Ifjúságra, Paolo Sorrentino filmjére. Az öregedésről, elmúlásról, mindig újrakezdésről, a "soha nem bánj meg semmit" érzésről szóló film egy svájci gyógyszállodában játszódik, akárcsak Thomas Mann Varázshegye, innen is posztom címe. Egy szanatórium zárt közössége mindig is jó helyszín a különleges emberi sorsok bemutatására. Jó volt az amerikai filmdömping közepette olasz rendező filmjét látni. A mozi elhozott három Európai Filmdíjat, és van egy Oscar-jelölése az egy hónap múlva sorra kerülő díjátadásra.
Másnap délelőtt végre sikerült kiolvasnom a karácsonyra kapott Hajnali lázat, Gárdos Péter könyvét. Nosza rajta, nézzük meg a filmet is! Számomra az derült ki, hogy Gárdos - akinek Uramisten (Feleki Kamill feledhetetlen jutalomjátékával) és Szamárköhögés című korábbi filmjeit nagyon szeretem - igazi filmes, így a saját maga által rendezett film sokkal jobban sikerült, mint a könyve. Utoljára az Életrevalóknál éreztem, hogy a filmadaptáció sokkal jobb a könyvnél, igaz, ott az önéletrajzi regényt nem profi író írta. Viszont a Sorstalanságnál pont fordítva volt, Kertész Imre Nobel-díjas regényéből  monstre költségvetésből Koltai Lajos közepes filmet rendezett. Ebből is látszik, hogy sem a témaválasztás, sem az irodalmi alapanyag minősége, sem az alkotók személye, sem pedig a költségvetés nagysága önmagában nem garancia a sikerre.
Visszatérve a Hajnali lázra. Számos jelenet, ami könyvben nem olyan hatásos, a filmben katartikus erővel hat. Azokon a helyeken változtatott Gárdos Péter az eredeti regényhez képest, amelyek kevésbé voltak filmszerűek. Pacsay Attila pedig igazán érzelmes és hatásos filmzenét komponált.
A Hajnali láz hősei, Gárdos Miklós és Reich Lili a szerző szülei, holokauszttúlélők, akik a háború után a Nemzetközi Vöröskereszt jóvoltából svéd kórháztáborokba kerültek rehabilitációra. A Varázshegy-helyzet itt is adott volt. Idézet Milkós és Lindholm doktor beszélgetéséből:
- Ismeri a Varázshegyet, főorvos úr?
Lindholm hátradőlt, ettől arca véglegesen eltűnt a sötétben. Fej nélküli ember lett belőle.
- Olvastam.
- Úgy vagyok vele, mint Hans Castorp. Az a torz nosztalgia... amelyet az egészségesek iránt érzek... szinte fáj...
A történet igazi erejét az adja, hogy megtörtént eseményen alapul, és mint tudjuk, az élet sokkal különösebb helyzeteket produkál, mint a legvadabb írói fantázia. A film szereplői egytől egyig jók és hitelesek, a fekete-fehérben forgatott képek kiemelik a cselekményt. Persze vannak hibái is. A regényben nem kerül említésre és a filmben is teljesen felesleges annak hangsúlyozása, hogy Lili idős korában Izraelben él. Az ő visszaemlékezéseinek színesben forgatott filmkockái szerintem csak ártanak a filmnek.
A regény végén a szerző utószava jól ellenpontozza a látszólagos happyendet, bár e nélkül is pontosan tudjuk, mi várt hőseinkre Magyarországon. A főhős írói-költői ambíciói és az egyenlőségen és szolidaritáson alapuló boldog társadalomba vetett hit az évek során elporladtak:
Meggyőződésem, hogy az idea, az eleinte vallásosságig növelt hit, később a rezignált beletörődés megszüntette, felőrölte benne az írót.
Végül is a maga módján mindkét Varázshegy-film az életigenlést, a halál fölötti győzelmet hirdeti.