Én lyukszalagokkal kezdtem, 1975-ben. Volt a Műegyetem R-épületének első emeletén néhány szalaglyukasztó gép. Itt az ember sorba állt, amikor sorra került, előállította a program lyukszalagját, leadta a szalagot az operátoroknak, akik másnapra lefuttatták. Az első 3-4 kísérlet általában szintaktikai (szöveg) hibát eredményezett, ezek kijavítása után került sor a szemantikai (tartalmi) hibákra. Akár egy hónapig is eltartott egy sikeres program összehozása, ezért egy számítástechnikai házi feladatot nem volt célszerű az utolsó pillanatig halasztgatni. Ilyen eszközkészlettel írtam meg a kétlépéses sakkfeladvány-megoldó programomat.
Lyukkártyákkal is kapcsolatba kerültem: másodévesként dinamikus folyamatszimulációval is foglalkoztam. Ilyen folyamatszimulátor volt a TAPSO, mely FORTRAN-ban volt megírva. A FORTRAN nyelv lyukkártyára lett kitalálva, a TAPSO programja kitett egy cipősdoboznyi lyukkártyát. A kártyakészlet elé beszúrta az ember a job-control parancskártyákat, mögé pedig az alkalmazás adatkártyáit. Az így összeállt csomagot aztán le lehetett adni az operátoroknak futtatásra.
Az Automatizálási Tanszék első mikroprocesszoros fejlesztő rendszere is lyukszalagos volt. A munka elején az ember beolvasta a szövegszerkesztőt tartalmazó lyukszalagot, megírta a programot, melyről lyukszalagot készített. Ezután beolvasta az Assembler-t tartalmazó lyukszalagot, ezzel beolvastatta a programot tartalmazó lyukszalagot. A kész programot máris lehetett futtatni.
A '80-as évek elején már lett floppy-s fejlesztő rendszere a tanszéknek. A legősibb floppy-k 8"-esek voltak (mint egy A4-es papírlap), és - ha jól emlékszem - kb. 200 kbájtnyi adat fért rájuk. Ezeken már volt operációs rendszer, egészen mai környezetben érezte magát az ember.
Az első BASIC-ben programozható személyi számítógépek (Sinclair-gépek vagy Commodore) általában kutya közönséges magnókazettát használtak. Persze a nagygépeknek ekkor már volt mágnesszalag-egységük, mágnesdobjuk vagy mágneslemezük. Kevés tárolókapacitás hatalmas áron.
A mai merevlemezekhez hasonló, csak jóval nagyobb merevlemezt a '80-as évek közepe-vége felé láttam először. A cég első PC-jei 20 Mbájtos merevlemezekkel jöttek. Ez azért nagy előrelépés volt a floppy-khoz képest, igaz, ezeknek a gépeknek már 5"-es hajlékony lemezeik voltak 750 vagy 1500 kbájt tároló kapacitással. Ha belegondolunk, hogy manapság fillérekért jutunk néhány terrabájtos merevlemezhez (6 nagyságrenddel több adat!), elgondolkodhatunk a gyártástechnológia fejlődésén.
A floppy-k a '90-es évek elejére elérték végleges, 3.5"-es méretüket és 1.5 Mbájtos kapacitásukat. Én ekkor azt jósoltam, hogy a mágneses adatrögzítés 10 év múlva, vagyis az új évezred első néhány évére végérvényesen eltűnik. Ehhez képest még mindig virágzik.
A CD-k megjelenésével szinte egyidőben megjelentek az adat-CD-k, amik először csak olvashatók voltak, később megjelentek az írható és újraírható CD-k. Kezdetben ha egy számítógép CD-t írt, a közelébe sem volt szabad menni, mert különben biztosan hibázott. A DVD-korszakban pedig az írható DVD-k jelentették a tartós adattárolást.
Az első memóriakártyák (flash-kártyák) gyors fejlődését a digitális fényképező gépek és média-lejátszók tömeges terjedése segítette elő. Párhuzamosan alakultak ki szabványok, melyek mind a mai napig egymás mellett élnek: a SONY memory-stick-je, a PANASONIC SD-kártyája ill. a merevlemezek IDE felületével kompatibilis CompactFlash (és még néhány más). Talán az SD a legelterjedtebb, ezek mini és micro változata használatos az okostelefonokban és GPS-ekben.
A pendrive az USB kommunikációs szabványon alapul. Első pendrive-om egyben MP3-lejátszó is volt. Informatikai cégek kultikus szóróajándékává vált: ezen adják át a konferencia-anyagot, amit aztán a felhasználó letöröl és szabadon használja a pendrive-ot. Lányaim körében a pendrive abszolut fogyóeszköz: kölcsön adják, kölcsön kapják, a tulajdonviszonyok dinamikusan cserélődnek. A pendrive jobb svájci bicskák beépített tartozéka is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése