Hektikus diplomaosztó némi nosztalgiával

Frissen diplomázott lányommal az ELTE-n

Tegnap volt Bori diplomaosztója, amiről részletes Bori blogjában olvashattok. Szerettük volna kicsit ünnepélyesebbé tenni, de Bori is programot csinált magának délutánra, nekem pedig Petráért, nővéremért és két unokájáért kellett mennem a Vajdaságba.
Ezért aztán viszonylag korlátozott számban képviseltettük magunkat az ünnepségen. Édesanyám csípőprotézis-műtét után lábadozik az Ortopédiai Klinikán, Petra még Szerbiában, így Katival és anyósommal képviseltük a családot, és eljött Bori barátja valamint egy tavaly végzett évfolyamtársa (Bori az amszterdami ösztöndíj miatt évvesztes).
Én a ceremóniát nem tartottam túl ünnepélyesnek, elmaradt az elnökség ünnepélyes bevonulása a máshol szokásos rekvizitumokkal: zászlók, dékáni jelvény stb. A dékán beszéde is elég szárazra sikerült sok-sok statisztikai adattal. Mintha nem is az újonnan végzett társadalmárokhoz szólt volna. Üdítően hatott viszont, hogy az ünnepség végén nem a Szózat, hanem az Unió himnusza, az Örömóda hangzott el.
Étterem helyett gyors ebéd otthon, ami után én már indultam is Szerbiába, és Tompának vettem az irányt, hogy kikerüljem a háromórás várakozási sort Röszkénél.

Petra korongozik a bajsai hagyományőrző táborban

Bori diplomája mindenesetre jó alkalom, hogy visszaemlékezzem saját diplomaosztómra, ami pont 35 évvel ezelőtt volt. Szüleim, és ha jól emlékszem, talán még nagymamám is jelen volt az ünnepségen, mely nekem és a családnak nagy csalódás lett. A kitüntetéses oklevelet az én időmben még vörös diplomának hívták (mert eltérően a "normális" oklevéltől ennek vörös színe volt), és nekem az járt, hiszen valamennyi feltételnek megfeleltem (jeles szigorlati és államvizsga jegyek, nem volt ismételt vizsgám, az átlagom elérte az előírtat stb.). Gyanús volt, hogy az átadási ceremónián nem az első sorban, a többi vörös diplomás között volt a helyem. Nem is kaptam, csak egy normális oklevelet. A dékáni hivatalban aztán reklamáltam és nagy-nagy bocsánatkérések közepette kicserélték az oklevelemet, de addigra már elszállt a varázs, és az is sovány vigaszom, hogy két év múlva a szakmérnöki oklevelem is kitüntetéses lett.
Van különben még egy friss villamosmérnöki MSC-diplomás a családban: Balázs unokaöcsém 37 évesen a Kandón 15 éve megszerzett hagyományos főiskolai oklevele és egy későbbi gazdasági oklevél után most elvégezte a mesterképzést a Kandó jogutódján, az Óbudai Egyetemen, úgyhogy anyámnak idén két diplomázó unokája volt.
Sajnálom, hogy Bori lediplomázását ilyen kutyafuttában ünnepeltük meg, de nagyon büszkék vagyunk rá, és egyben úgy érezzük, életünk újabb korszaka zárult le. Nem tudom, hogy ő hogyan érzi, én mindenesetre 1979-ben, 23 évesen nagyon nehezen fogtam fel, hogy mérnök úr lettem. Apám eleinte gúnyosan, később pedig egyre nagyobb respekttel hívott "mérnök úrnak", én pedig a Sándor Mátyás című tévésorozatból (ez is '79-ben készült) Sándor gróf veje szavaival válaszoltam: "Mérnök vagyok, tudom mit beszélek."