Lavinahatás

Szokták mondani, az élet olyan, mint a lavina: egyszer fent, aztán meg nagyon gyorsan lent.

Megint színházban voltunk, ezúttal a Belvárosiban néztük meg Ruben Östlund-Tim Price Lavina című darabját. Ráadásul négyesben, mindig ünnep, ha Bori is velünk jön egy színházi estén. Östlund filmjét láttuk már tíz évvel ezelőtt, de egy színházi előadás hús-vér szereplői mindig nagyobb hatást képesek a nézőben kiváltani, pedig már a film is sok gondolatot ébresztett bennem.

Egy család síelni vannak a francia Alpokban, épp egy panorámateraszon ebédelnek, a szemközti hegyoldalról éppen robbantásokkal távolítják el - egy nagyobb lavinát megelőzendő - a felgyűlt havat. Az egyik ilyen mesterséges lavina látszólag nem áll meg az étterem előtt, hanem fenyegetően közelít, és ekkor a családfő feleségét és gyermekeit hátrahagyva menekülőre fogja. Persze kiderül, hogy semmi baj nem történt, csak porhó terítette be a teraszt, de a férfi gyáva viselkedése rányomja bélyegét az egész üdülésre. Nemcsak a családjában, de baráti körében és a többi random üdülőtárs körében is drámai konfliktusok robbannak ki.

Megindul a lavinahatás. A lavina valójában csak egy trigger volt mélyen elfojtott konfliktusok felszínre kerülésére.

Igazi Pelsőczy Réka-féle rendezésben drámai erővel tör felszínre a tehetős felső középosztálybeli családok minden konfliktusa: megbomlott egyensúly a család terheinek viselésében, nyitott házasság, nagy korkülönbségű kapcsolatokban feszülő generációs ellentétek, hazugságok, megcsalások, önzések, önbecsapások. Szinte az összes színész játéka - beleértve a két tüneményes gyerekszereplőt is - tökéletes volt, a díszlet pedig egyenesen zseniális.

Én tíz évvel ezelőtt a film láttán és most is azon kezdtem el filózni, hogy én magam sem tudom, hogyan viselkednék egy vészhelyzetben. Vajon gyáva nyúl vagy bátor oroszlán lennék? Furcsa dolgokra képes az ember stresszhelyzetben. Legyen erre példa az elmúlt hét egyik felkavaró híre, Danka, egy szerb négyéves kislány eltűnése.

A kislány még március 26-án tűnt el házuk udvaráról, és szerte Szerbiában, sőt egész Európában keresték, mert gyermekrablásra gyanakodtak. Pár napja derült ki, hogy két, a helyi vízműveknél dolgozó férfi egy autóval elütötték a kislányt, majd holttestét egy szeméttelepre szállították. A két gyanúsítottat letartóztatták és beismerték a tettüket, de a kislány holtteste még azóta sem került elő, viszont a bulvársajtó már igyekszik kiszínezni a történetet. Egyes hírek szerint a kislány a baleset után még élt, a két elkövető ölték meg. Borzalom. De engem meg nem hagy nyugodni az a gondolat, hogy mi más magyarázhat egy ilyen tettet, mint a hirtelen stresszhatás.

Gondoljatok bele, ha egy autó elüt valakit vagy balesetet okoz, azért csakis a sofőr a felelős. Viszont ha elmarad a kötelező segítségnyújtás, és akár cserbenhagyás, akár - mint a szerb kislány esetében - a bűnjelek eltüntetése történik, akkor már az utasok is bűnrészessé válnak. Miért nem mondta az autó utasa a sofőrnek, hogy tanúsítom, hogy a kislány váratlanul lépett az útra, már nem tehettél semmit a baleset megakadályozására. Gyere, gyorsan vigyük kórházba vagy hívjuk a mentőket.
Olyan erős alá-fölé rendelési viszony volt közöttük, hogy nem mert ellentmondani a sofőrnek? Mindketten részegek voltak? Vagy csak a hirtelen stressz hatására jött elő belőlük az állat?
De még az is benne lehet a pakliban, hogy féltek az Olaszliszka-szindrómától. Minden esetre a lehető legrosszabb döntést hozták.

Nem szeretném, ha az én jellememet is próbára tenné egy ilyen extrém helyzet.