Karcsi bácsi a háború előtt a Szürketaxi vállalatnál volt karosszérialakatos. A vállalat Ford motor-alvázra saját kocsiszekrényt épített, ez adta meg a bérkocsik egyedi karakterét. Személyesen ismerte Simándy Józsefet, aki szintén a Szürketaxi karosszéria-műhelyéből elindulva hódította meg Magyarország és a világ operaszínpadait.
Persze egyéb történeteket is mesélt Karcsi bácsi a Szürketaxiról. Például a tulajdonosnak volt egy hatalmas Lincoln Continental-ja, aminek a karosszériáját csak azért vágatta szét, mert valami zörgött benne. Kiderült, hogy hegesztéskor került az üregbe egy vasdarab. Az is rém izgalmas volt, hogy a háború alatti üzemanyag-hiány idején az autók hátuljára fagáz-generátort szereltek. A tökéletlen égés során a belsőégésű motorban eltüzelhető gáz keletkezik, bár hatásfoka lényegesen kisebb, mint a benziné, ezért például ilyen autóval budai hegyi fuvart nem vállaltak.
Karcsi bácsi az ostromot nagyszüleimmel és édesanyámmal Budán vészelte át. Az oroszok őt is elvitték malenykíj robotra, de nagypapámmal együtt még Budapesten megszöktek az éjszakai pihenőre kijelölt pincéből, nem úgy, mint másik sógora, akit Ukrajnába hurcoltak, ott is halt meg.
Karcsi bácsi már a Horthy-érában is a munkásarisztokráciához tartozott, főnökei megbecsülték. Persze nem kellett volna szakszervezeti igazolványát az igazoltató orosz katonáknak megmutatnia, mert ebben magyarul és németül volt a bejegyzés, márpedig a német szó vörös posztó volt az oroszoknak.
A háború után feleségével a III. kerületben jutottak egy másfél szobás komfortos öröklakáshoz, ekkor Karcsi bácsi már az Ikarusban dolgozott, a karosszériaüzembe még nyugdíjas korában is visszajárt dolgozni. Nem tudom, Rózsi néni korábban dolgozott-e, ameddig én vissza tudok emlékezni, már háztartásbeli volt. Karcsi bácsi büszkén hordta haza az Ikarus gyár gyártmányainak makettjeit, mind ott sorakozott a vitrinben (a híres "csőrős" 55-ös, a 220-as "doboz", a 260-as).
Karcsi bácsi és Rózsi néni szerettek utazni, pedig semmilyen idegen nyelven nem beszéltek. Kedvenc úti céljuk Anglia volt, itt kétszer is jártak a '70-es évek második felében, amikor három évenként mindenki kapott nyugati útlevelet és valutát. Áradoztak Angliáról, hogy az milyen különleges világ, milyen büszke nemzet az angol. A második útjuk alkalmával Karcsi bácsinak vettek egy pár cipőt. Büszkén mutatta Karcsi bácsi, hogy ez nem silány európai cipő, ez meg van csinálva rendesen, nincs kispórolva belőle az anyag, van tartása. Mindig, amikor látogatóba mentünk hozzájuk, megmutatták a cipőt, amit isten őrizz, hogy utcára is felvegyen, az ilyen kincset óvni kell.
1990-ben, egy héttel az esküvőnk előtt Rózsi néni combnyaktörést szenvedett otthon a lakásban. Ettől kezdve már csak járókerettel járt, utcára többé nem ment. Karcsi bácsi innentől kezdve már csak Rózsi nénit ápolta, bevásárolt, főzött, mosott, takarított. Két unokahúga, anyám és anyám unokatestvére (az Ukrajnába hurcolt sógor lánya) jártak hozzájuk segíteni. Ekkor Karcsi bácsi már nagyon erősen nagyot hallott és az időskori demencia tünetei is jelentkeztek nála. Telefonjuk nem volt, sőt, a kapucsengőt is kikötötték, hogy őket ne zavarhassa senki, így tényleg csak a kapukulccsal rendelkező rokonok tudták látogatni őket. Amikor Karcsi bácsi szívpanaszokkal kórházba került, télvíz idején köntösben-papucsban szökött meg a kórházból, hogy hazamehessen az ő mókuskájához.
'95-ben egy délután anyám ment hozzájuk, és kérdezte Rózsi nénit, hol van Karcsi bácsi. Még nem kelt fel az én buksikám, biztosan fáradt szegény.
Álmában érte a halál.
A halálhírre persze előkerültek Rózsi néni addig sosem látott rokonai, akik boldogan magukhoz vették az idős nénit, hogy a fiuk az így megüresedett lakásba költözhessen. Rózsi nénit még egyszer meglátogattuk náluk Szentendrén, de másfél-két év múlva ő is meghalt.
Mindketten az óbudai temetőben nyugszanak, az angol cipő sorsa ismeretlen.
Hát ez a történet jutott eszembe a szeptemberi iskolakezdésről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése