A középszer dícsérete

Megnéztük Katival a Belvárosi Színházban Peter Schaffer Amadeus című darabját. Persze láttuk Milos Forman filmjét többször is, sőt, DVD-n is birtoklom, ami persze  a mai letöltős világban nem túl sokat jelent. Leginkább az volt megdöbbentő, hogy nagyon egyszerű eszközökkel nyolc szereplő képes volt ugyanazt az élményt adni, mint a film. Keresztes Tamás jól alakította az idétlen Mozartot, és jól zongorázott, Murányi Márta jól énekelt, Kulka pedig zseniálisan alakította Salierit. A többiek pedig egyáltalán nem középszerűen játszották a középszerűt.
Kicsit bántó is volt, hogy a darab mennyire hűen követte a film jeleneteit, talán egyedül Kulka Salierije volt sokkal súlyosabb a filmbélinél. Kulka nagy színésszé érett, nagy élményt nyújtott ezen az estén is. Nemrégiben két figyelemre méltó magyar filmben is láttuk: A vizsgában és A berni követben.

Jelenet az előadásból

Nekem már a film sem egyszerűen egy zseniális és egy középszerű művész konfliktusát jelentette. Sőt, Salieri egyáltalán nem volt középszerű, korának ünnepelt zeneszerzője volt. Mi, átlag művészetfogyasztók képviseljük a középszert, akik talán meg tudjuk különböztetni a jót a rossztól (gyakran még azt sem), de a nagyon jót a zseniálistól már nem. Csak a nagyon jók képesek arra, hogy észrevegyék kortársaikban a zsenit. Így aztán az ő felelősségük marad, hogy engedik-e érvényesülni, vagy sem. Mi pedig csak évszázadok múlva, az idő szigorú rostája nyomán tudhatjuk meg, kik voltak ügyes mesteremberek, kik pedig halhatatlan zsenik.
Ez Salieri konfliktusa is: nemcsak azt tudja, hogy Mozart zsenije messze fölötte áll, de azt is, hogy ezt sem II. József császár, sem pedig a bécsi közönség nem tudja. Nekik mindegy, hogy Mozartot vagy Salierit hallgatnak.
Ha a mecenatúra teret enged a kurzusművészeknek, akkor óhatatlanul a hatalomnál jól helyezkedőknek kedvez. Különösen veszélyes, ha a hatalom művészeti kérdésekbe bonyolódik, horribile dictu politikusok nyilvánulnak meg esztétikai kérdésekben, ahogy ezt nemrég Orbán Viktor miniszterelnök tette a Szabadság téri emlékmű kérdésében, vagy Tarlós István az 56-os emlékműről. A probléma pont az, hogy mivel a zsenik évtizedekkel járnak kortársaik előtt, ritkán simulnak a közízlés mainstream-jébe. A politikus népszerűsége pedig csak nő, ha megszabadítja a népet a "förmedvénytől", legyen az Bán Ferenc Erzsébet térre tervezett Nemzeti Színháza vagy az 56-osok terén álló "rozsdás vaskefe".
Hát ezek jutottak eszembe a tegnapi előadáson.