Ljudmilla Ulickaja egyik kedvenc íróm, olvastat tőle a Daniel Stein, tolmácsot és az Imágót. Most Örökbecsű limlom címen kiadott interjú- és esszékötetét olvastam el. Nem igazán szerencsés nagy írók íróasztal-fiókjainak kisöprésével született köteteket olvasni, Nádasnál sem igazán volt sikeres választás az Évkönyv.
Persze a kötet szerkesztője igyekezett a rövid írásokat és interjú-részleteket tematikusan összeállítani, és persze 460 oldalon mindig talál az ember érdekes gondolatokat. Ebből hármat emelek most ki:
Megkérdezték az írónőt, mi lenne, ha az Úristen nő volna. Ez jó alkalom volt, hogy Ulickaja kifejtse nézeteit a változó nemi szerepekről, a nők helyzetéről Oroszországban és a világon. Én pedig visszaemlékszem arra, hogy gyerekkoromban egészen sokáig úgy gondoltam, hogy Isten nő, amolyan nagymama-félének képzeltem. Hatalmas traumát okozott nekem, amikor a reneszánsz festményeken Istent Zeusz-szerű szakállal ábrázolták. Isten az anyám, hogy így volt!
Ulickaja a tolerancia, a másság elfogadásának egyik élharcosa Oroszországban, Más, mások, másokról címmel adtak ki egy gyerekkönyv-sorozatot az elfogadásról. A családról szóló kötetben az azonos neműek házasságáról írt fejezet miatt sokat támadták hazájában és külföldön is egyaránt. Viszont ami engem igazán meglepett, hogy a meglehetősen nacionalista Oroszországban milyen nézeteket vall a nemzet és a nemzetiség fogalmáról. "Számomra a nemzetiség nem más, mint ürügy arra, hogy örvendjünk a teremtmény szépségén és sokféleségén" - írja. Elemzi a multikulturalizmus előretörését és megtorpanását, kudarcainak okát, de lényegében azt a nézetet vallja, amit már én is régóta osztok: globalizálódó világunkban a nemzetiség ugyanarra a szintre kerül vissza, mint a vallás: a közösségi, családi hagyományok és kultúra szintjére, de a nemzeti-vallási alapon szerveződött államok korának vége.
Ulickaja börtönlevelezést folytatott azzal a Hodorkovszkijjal, aki Oroszország egyik jelentős befolyású oligarchája, Putyin politikai ellenfele volt, és akit Putyin börtönbe vetett, és nemrég kegyelemben részesített. Oroszország nagyban hasonlít Magyarországra abban az értelemben, hogy valódi választás már csak oligarchák irányította politikai csoportosulások között lehetséges.
Szintén a hazai politikai helyzet jutott eszembe arról a színdarabról, amit húsvét vasárnapján láttunk az Átrium Film-színházban. A címe: Igenis, miniszterelnök úr.
Először a színházról: Az Átrium az egykori Május 1, majd később Átrium mozi helyén nyílt magánszínház. Istenem, de sok filmet láttam a Május 1-ben bezárásáig, talán a Csillagok háborúja harmadik, utoljára forgatott és talán a leggyengébb epizódját láttam itt utoljára. Egyike volt azoknak a megszűnt vagy átalakított moziknak, melyek ifjúságom részei voltak. Örülök, hogy színházként újra megnyílt, remélem fenn fogja tudni magát tartani. A földszint első öt-hat sorát kiszedték, ott van színpad.
A darab egy brit szerzőpáros, Antony Jay és Jonathan Lynn műve, de Faragó Zsuzsa dramaturg biztosan sokat dolgozott rajta, hogy a hazai "áthallások" ütősek legyenek (a kultúra finanszírozásától a mindig az aktuális helyzetre megfogalmazott törvényeken keresztül egészen a Terrorelhárító Központig találhatók a darabban párhuzamok). Csakhogy a darabbéli brit miniszterelnököt a hivatalnoki, köztisztviselő kar mozgatja bábként. Nálunk inkább a gazdasági érdekcsoportok befolyása figyelhető meg.
Az alapszituációnak is megvan a magyarországi párhuzama: jelentős keleti üzlet reményében teljesíteni kell a távoli ország külügyminiszterének pedofil óhaját. Felrúghatók-e a törvények, ha a haza sorsa múlik rajtuk?
A darabban - bár kacskaringós úton - eljutnak a kérés elutasításáig. Mi annak idején nem tudtunk ellenállni az azeri baltás gyilkos kiadatási kérelmének. Csak remélni tudom, hogy megkaptuk a beígért ellenszolgáltatást.
A miniszterelnök kabinetfőnökét Alföldi Róbert játssza, zseniálisan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése