A lakitelki konferenciának volt egy előképe is, az 1943-as szárszói találkozó. Számos közös jellemzője volt a két rendezvénynek, pedig több mint négy évtized választotta el őket egymástól:
- Mindkét esetben hazánk egy-egy bukás szélén álló világbirodalom csatlósa volt,
- mindkét esetben korlátozott volt Magyarország függetlensége,
- mindkét esetben súlyos társadalmi, morális és gazdasági válságban voltunk,
- mindkét esetben világos volt a közgondolkodók számára, hogy elkerülhetetlen fordulat előtt állunk,
- mindkét esetben a hatalom tétlenül tűrte a rendezvényt,
- mindkét esetben zömében a "népi" gondolkodók domináltak az "urbánusokkal" szemben, de a baloldal egy-két képviselője is részt vett mindkét rendezvényen.
Miért volt kegyelmi pillanat Lakitelek? Mert olyan közéleti személyiségek ültek le egymással nemzeti sorskérdéseket megvitatni, akik ma már nemhogy egy asztalnál, de egy helyiségben sem viselnék el egymást. Csak kiragadva néhány nevet: Áder János, Bihari Mihály, Bíró Zoltán, Bogár László, Csurka István, Debreczeni József, Für Lajos, Gombár Csaba, Jeszenszky Géza, Király Zoltán, Konrád György, Lengyel László, Makovecz Imre, Pozsgay Imre, Szabad György, Vekerdi László, Závada Pál.
A konferenciát Lezsák Sándor szervezte. Több mint negyven felszólalás hangzott el, kilencen írásban nyújtották be hozzászólásukat. A résztvevők közül sokan már nem élnek, pl. Cseh Tamás, Csengey Dénes, Csurka István, Fekete Gyula, Furmann Imre, Makovecz Imre, Nagy Gáspár, Sánta Ferenc.
A konferencia végén zárónyilatkozatot adtak ki és megalakult a Magyar Demokrata Fórum, mely az első szabad választások legnagyobb pártjává, a "nyugodt erővé" vált. A zárónyilatkozat megállapításai akár ma is íródhattak volna:
A magyarság történelmének egyik súlyos válságába sodródott. Népmozgalmi erejében megroppant, önhitében és tartásában megrendült, kohéziójának kapcsai tragikusan meglazultak, önismerete megdöbbentően hiányos. Összeomlással fenyegető gazdasági válságnak néz elébe. A magyar etnikumot példátlan széttagoltság sújtja. Nemzetünknek nincs közösen vállalható jövőképe.
Akárcsak '43-ban Szárszón, úgy '87-ben Lakiteleken is képesek voltak megállapodni egy nemzeti minimumban. Ez 1987-ben hazánk nemzeti függetlenségét, a magántulajdonon alapuló gazdasági berendezkedést, a teljes körű emberi jogok és a vélemény-nyilvánítás szabadságát, többpárti parlamenti demokráciát jelentett. Azt is kimondták, hogy Kádárnak távoznia kell, amely fél évvel később az 1988-as tavaszi pártértekezleten be is következett.
A '80-as évek második felének történései fokozatos átütötték az olyan politika iránt kevésbé érdeklődő emberek ingerküszöbét is, mint amilyen én voltam. A '85-ös parlamenti választások többes jelöléseinél hallhattam ellenzéki jelölteket is, egyre több szamizdat irodalom jutott el hozzám, vadul vásároltam a hivatalos nézetektől eltérő véleményeket közlő könyveket, mert arra gondoltam, ennek a növekvő szabadságnak véget vethetnek. Szerencsére nem így történt, de ma már azt is látom, milyen naivak voltunk még akkoriban.
A nemzet sorskérdéseire ma is olyan megoldásokat kéne keresni, melyek nem kirekesztik, hanem bevonják a társadalom összes rétegét. Erre mutatott példát Lakitelek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése