Mégis, kinek az élete?

Az emberek többsége nagyjából 25 éves koráig végigmegy azokon a vitákon, melyek olyan alapvető kérdésekről szólnak, mint a halálbüntetés, abortusz, vallásosság/ateizmus, eutanázia, tényleges életfogytiglan. Egyetemista koromban volt egy ún. Intermáter klub, mely a hagyományos bulikon kívül ilyen jellegű vitaesteket is szervezett. Ma már ezekben a kérdésekben nem nagyon tudnak nekem új érvet felsorakoztatni, ezért ilyen jellegű vitákban csak akkor veszek részt, ha van remény arra, hogy új érv vagy szempont merül fel a vita során. Ez különben érvényes a manapság oly népszerű politikai vitákra is (őszödi beszéd, 2006 október 23-ai rendőrattak stb.).
Mindez arról jutott eszembe, hogy tegnap megnéztük a Centrál Színházban a Mégis, kinek az élete című darabot. Azt gondoltam, na már megint itt van egy két és fél órás rágódás az eutanáziáról. Tulajdonképpen itt sem merült fel új érv, de a hús-vér szereplők emberközelbe hozták a problémát. A nyaktól lefelé béna főszereplőn (Rudolf Péter) kívül volt becsvágyó főorvos (Bálint András), érző osztályos orvos (Nagy-Kálóczy Eszter), rozsdamentes acél szívű főnővér (Borbás Gabi) és naivan lelkes gyakornok ápolónő (Balla Eszter).
Érdekesség, hogy a passzív eutanáziát végül is a "habeas corpus" elv (enyém a testem) tette lehetővé. A régi római jogból ismert jogelv szerint senki sem tartható fogva ártatlanul, akarata ellenére. Tehát egy beszámítható tudattal rendelkező embernek joga van a kórházi kezelést visszautasítani és a kórházat elhagyni.
Természetesen a habeas corpus elv az élet számos területén sérül Magyarországon, de főleg az egészségügyben. Nem tájékoztatják a betegeket arról, hogy milyen kezelést kapnak, az idősek önrendelkezését és méltóságát semmibe veszik (Ejnye, már megint be tetszett pisilni a néninek!). Úgy gondolják, aki kiszolgáltatott, az egyben döntésképességében is korlátozott. Ezért fontos Brian Clark darabja, melyből nagy sikerű film is készült Richard Dreyfuss főszereplésével.