Szerencsére Tel Aviv-ban az élet kezd visszatérni a kerékvágásba, Orsi a gyerekekkel két hét vidéki tartózkodás után visszaköltözött a lakásukba, Sahar is visszatérhetett a civil életbe. Sőt, ha nem jön közbe semmi, augusztusban két hetet Magyarországon fognak tölteni, vagyis fizikai valójában is kiélvezhetjük a nagyszülőséget.
Kapunk is fényképeket rendesen a két unokáról, íme néhány:
Skype-nagyszülőnek lenni azért is jó dolog, mert képesek vagyunk elhinni, hogy unokáink mindig ilyen áldott jó gyerekek, felhőtlenül szeretik egymást. Persze három lány felnevelése után tudjuk jól, hogy a testvérek tudnak egymással gonoszkodni, álnokok lenni, olykor-olykor árulkodni is rájuk. Beteszek ide néhány fényképet a lányainkról, amik demo-üzemmódban készültek, hogy a nagyszülők lássák, milyen jó testvérek ők:
Na de természetesen én sem voltam egyke, mi is megvívtuk nővéremmel a magunk harcait, még ha a fényképek csupa idillt mutatnak:
A Parlament oroszlánjánál
A Hősök terén
A Balaton partján
Ez az utolsó fénykép emlékeztet engem egyik nagy gonoszkodásomra vagy álnokságomra, ami szintén egy balatoni nyaralásunk alkalmával történt.
Zsuzsi 12 éves lehetett, én pedig 9. Zsuzsi bent labdázott a vízben a barátaival, én pedig a parton játszottam. A tóból hangos gyerekzsivaj hallatszott, melyből jól kivehetően kihallatszott nővérem - hát hogy is mondjam csak, igazi kiskamaszos - kiáltása: "Olyan hülye vagy, mint egy segg!" "Jaj de csúnyán beszélnek ezek a gyerekek" - méltatlankodott egy szülő a parton, én pedig azonnal lecsaptam a magas labdát: "Anyu, ez a Zsuzsi volt!"
Anyunak muszáj volt a szigorú szülő szerepét felvenni, ha már így lebuktattam a lányát, ezért rámparancsolt: "Menj be a vízbe és küldd ki a Zsuzsit!" Több se kellett nekem, széles vigyorral gyalogoltam be és odaszóltam a nővéremnek: "Zsuzsi, gyere ki a partra, mert anyu meg akar verni, amiért csúnyán beszélsz!" Persze a nővéremnek esze ágában sem volt kijönni, én meg győztesen jelentettem meg anyukámnak, hogy Zsuzsi inkább a vízben marad. Végül anyám ment be a vízbe, én pedig kárörvendve néztem a partról a kergetőzést, aminek csak a mélyvizet jelző bója szabott határt.
Nem kétséges, hogy később kamatostul visszakaptam ezt az álnokságot. De persze felnőtt korunkra ugyanolyan jó testvérekké váltunk, ahogyan az én lányaim is, és minden bizonnyal a kis Yaara és Alma is.
"A NER hajója a jelek szerint végzetes léket kapott. A következő hónapokban egyre többen akarják majd pánikszerűen elhagyni a lélekvesztőt. Kevés a mentőcsónak és a mentőöv. A tenger jeges. A zenekar még egy darabig húzza. Viktor kapitány bele fog bolondulni, mielőtt megfullad. A süllyedő hajó veszélyes örvényt hagy maga után."
Péterfy posztjait gyakran kommentelem. Így tettem most is, egy gyermekkori emlékemet felidézve:
"Gyerekkoromban láttam egy régi filmhíradó részletet: egy léghajót emberek próbálnak egy kötélnél fogva a földön tartani, de a szél emelni kezdi a léghajót, a kötelet tartó emberekkel együtt. Többen foggal-körömmel kapaszkodnak a kötélbe, mások, érezvén a bajt, egyből elengedik azt. Így azt a néhányat, akik nem engedték el a kötelet, a léghajó magával ragadja. Az okosabbak 4-5 m magasságban - csonttörést kockáztatva - még elengedik a kötelet, de a legutolsót végleg halálos magasságba emeli a léghajó.
Nos, a NER léghajóját már felkapta a forgószél, sokan most döntik el, elengedjék-e a kötelet."
Amint a mellékelt fotó is mutatja, hozzászólásomra több mint 800 lájk érkezett (amiből csak 6 a lesajnáló 😆emoji), soha ennyi emóciót nem váltott ki egyetlen korábbi kommentem sem.
Egy több mint 60 éves emlékemet idéztem fel, ami nagyon megmaradt bennem. Egyrészt, mert kiskoromtól fogva viszolygok a mélybe zuhanó emberek látványától, másrészt, mert úgy éreztem, itt egy ugyanolyan morális döntési probléma van, mint például a hires Trolley-problémánál: Egy váltókezelő egy elszabadult vasúti kocsit egy mellékvágányra irányítva csak egy embert öl meg, különben többen is meghalnának.
A léghajós eset szintén egy egyéni döntési helyzet: Ha elengedem a kötelet, a léghajó még gyorsabban felemelkedik, magával ragadva a társaimat. Ha viszont nem engedem el, azt kockáztatom, hogy engem is a magasba emel. És szerintem ez a döntési dilemma minden erodálódó rendszer vagy párt működtető emberei számára fennáll: Kiszálljak, próbáljam-e egzisztenciámat átmenteni egy következő rendszer számára, vagy tartsak ki hűségesen, látva az elkerülhetetlen véget.
Az az igazság, hogy nem is voltam benne biztos, hogy valóban létezik egy ilyen filmhíradó részlet, de képzeljétek, az internet feneketlen bugyraiban rátaláltam erre az 1932-es eseményre, amit most megosztok veletek.
Az előttünk álló hónapokban sokaknak kell súlyos morális döntéseket meghozniuk: kitartani egy egyre inkább elfehéroroszosodó egypárti rezsim mellett, vagy idejében elengedni a léghajó kötelét. Talán felgyorsítható ez a folyamat, ha egy közelgő új rezsim a régi rendszer szürke eminenciásainak ésszerű ajánlattal szolgál. Meglátjuk, eseménydús őszünk lesz.
