Pillanatfelvétel

Magyarországon tíz év késéssel, valamikor a '80-as évek közepén mutatták be Andrew Lloyd Webber Jézus Krisztus Szupersztár című musicaljéből készült filmet. Szerintem nem a késő kádári vallásellenes kurzus volt az oka a késlekedésnek, épp ellenkezőleg, Kádárék nem akarták azt a vádat is magukra húzni, hogy Jézust nem a megszokott módon ábrázoló filmekkel hergelik az egyházat. A musical Jézusa lobbanékony és hisztérikus, Júdás viszont inkább csalódott és tépelődő. Azért az mégis más, ha az utolsó vacsorán nem az hangzik el: "Ez az én testem, ez az én vérem", hanem Jézus szemrehányóan így szól az apostolokhoz: "Felőletek ez a bor a vérem is lehetne, felőletek ez a kenyér a testem is lehetne!"
De volt a filmben két jelenet, ami különösen megragadott. Az elsőben Mária Magdolna illatos olajokkal kenegeti Jézust, Júdás pedig szemrehányást tesz neki, hogy a drága balzsamok helyett a pénzt a szegényeknek lehetett volna adni. Jézus elmagyarázza neki, hogy attól nem csökkenne a szegénység, ha minden pénzüket nekik adnák. A második jelenetben Jézus magányosan, meditálva sétál a pusztában, amikor leprások csapata gyűlik köré kérvén, hogy gyógyítsa meg őket. Jézus rájön, hogy egyedül túl kevés, hogy ennyi elesett, beteg ember üdvére legyen, és végül már türelmetlenül rájuk kiált: "Hagyjatok békén!"

Ez a jelenet jutott eszembe tegnap, amikor az Átrium Film-Színházban (régi Május 1 mozi, áldassék a neve) Katival megnéztük a Pillanatfelvétel című színdarabot (szerző: Donald Margulies). A darab egy haditudósító párról szól, a férfi újságíró (Bereczki Zoltán), a nő fotóriporter (Pokorny Lia). Mindketten megsérülnek, a férfi lelkileg, a nő fizikailag, ezért több hónapnyi rehabilitációra kényszerülnek. A darab a jól ismert dilemmákat járja körül, szerintem nagyon jól és hatásosan:

• Megváltozik-e bennünk valami, ha nap mint nap látjuk a híradóban távoli országok háborúit, a lakosság szenvedését két mosóporreklám között?
• Hogyan lehet szenvtelenül fotózni a pokol kellős közepén ahelyett, hogy megpróbálnánk tenni valamit?

A színdarab hősei is nehezen tudják eldönteni, hogyan folytassák az életüket, végül elválnak útjaik, a férfi a nyugodt polgári életet választja, a nő pedig visszamegy a frontra fotózni. Mi pedig hazatérve a színházból azon gondolkodtunk, miért csak akkor érik el az ingerküszöbünket a világban zajló szörnyűségek, amikor a menekültek százezrei már Európa határán táboroznak.
Tényleg kevesek vagyunk a baj méretéhez képest, mint Jézus Krisztus a fentebb említett filmjelenetekben? Ifjúkorom két könyvélménye jut eszembe, Albert Camus - A pestis, Sánta Ferenc - Az ötödik pecsét. Egyik regény főhőse sem mérheti magát Krisztushoz, mégis teszi a dolgát. A pestis Rieux doktor tudja, hogy nem sokat tehet az egyre terjedő járvánnyal szemben, de gyógyítani próbál. Mert ha semmit sem tenne, semmi értelme nem volna az életének. Az ötödik pecsét órásmestere, a látszólag cinikus alak a tomboló fasizmus kellős közepén azt teszi, amit egy kisember megtehet: ártatlan gyermekeket bújtat. Hát ezért választotta a tegnapi színdarab fotósa is, hogy visszamegy a háborús övezetbe tudósítani - tenni a dolgát.