A látható valóság

Egy nem túl vastag, tartalmában annál súlyosabb könyv társaságában töltöttem az elmúlt két hónapot: Ungváry Rudolf A láthatatlan valóság című társadalomelemzését olvastam. Ungváry tudományos igényességgel és a társadalomtudomány elemző módszertanával megírt könyvében nem kevesebbet állít, mint amit múlt év decemberében John McCain republikánus szenátor mondott hazánkról: "...itt egy ország, amely éppen feladja a szuverenitását egy neofasiszta diktátornak, aki Putyinnal fekszik össze."
Ungváry valamivel árnyaltabban fogalmaz,  szerinte egy fasisztoid mutáció van kialakulóban Magyarországon.
Szerinte Magyarországon a demokrácia egy elfajult visszacsatolása jött létre, melynek fő oka, hogy a társadalom többsége számára a politikai élet átláthatatlanná vált, a politikai osztályok csődöt mondtak és általános bizalmatlanság alakult ki. Ebben az állapotban a a tömegek fogékonnyá válnak arra a populista ígéretre, hogy létezik egy "egység" a nép és a hatalom között, melynek egy alkalmas vezér vagy vezető csoportosulás a záloga. A fő veszély, hogy a fő visszacsatolási rendszer egyik politikai osztálya (esetünkben a baloldal) alkalmatlanná vált az eredményes politizálásra, a választók szemében méltatlanná vált arra, hogy kormányozzon, ezért a másik oldal túlhatalomra jutott.
Ungváry azért beszél fasisztoid mutációról, mert nincs szó a klasszikus fasizmusról, különösen nem annak németországi változatáról, sokkal inkább az olasz fasizmusra hajaz. Olyan elveket sorol fel a szerző, melyek kivétel nélkül szinte minden fasisztoid társadalomban megvannak, és a magyarországi politikai életben is megjelentek, például a vezérelv, az erőkultusz, a hűség, a szervezett káosz (egy válság felé sodródó világ közepette szervezett rend), a saját emberek kulcspozícióba juttatása, kirekesztendő csoportok néven nevezése, a múlt elfoglalása (a mostani rend a múlt céljainak megvalósítója)
Természetesen a könyv állításaival lehet vitatkozni, az viszont tény, hogy a könyv 2014-es megjelenése óta a a miniszterelnök több beszédében is tetten érhetők a fent felsorolt toposzok (melyek csírái már a 2012-es ópusztaszeri turulavató beszédben is feltűntek).
Vezérelv:

„Nekünk, választott vezetőknek az a dolgunk, hogy ezekre a kérdésekre elkötelezett NATO- és európai uniós tagként megadjuk a saját válaszunkat. Úgy igazítsuk Magyarország lépéseit, hogy biztonságos és biztos hely maradjunk egy bizonytalan világban. Úgy adjuk meg válaszainkat, hogy verejtékkel és gürcölve elért eredményeinket megvédhessük és még több magyar ember számára teremthessük meg közben az érvényesülés lehetőségét.” (Orbán 2015-ös évértékelő beszéde).
Erőkultusz:

„Tudjuk, mert megtanultuk: az összefogás, az igazságba vetett hit és a kitartás vezet győzelemre. Csak az erősek maradnak fent. Mi, magyarok egy nagy korszak küszöbén állunk. A magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez.” (Orbán 2015. március 15-i beszéde).
Hűség:

„Ha polgári Magyarországot akartok, márpedig azt akarunk, akkor ideje ismét megharcolni érte. Harcolni pedig csak együtt lehet és nem egymás ellenében. Mert egységben az erő, mert egy a tábor, egy a zászló.” (évértékelő).
Szervezett káosz:

„Vagy meg kell barátkoznunk azzal, hogy ez már az új világ, amely kemény, barátságtalan, és ha sürgősen nem teszünk valamit, fájdalmasan leértékeli a öreg kontinensünket? S ha így áll a dolog, akkor hiába az európai élet szabad tágassága, hiába a vonzó és irigyelt életforma, hiába a kultúra mesés tárháza, a mi Európánk menthetetlenül hátrább szorul a nagy világversenyfutásban.” (évértékelő).
Saját emberek kulcspozícióba:

„A szükséges szervezeti és személyi változásokat végrehajtottuk, a külgazdaságot állítottuk középpontba, fiatal, tehetséges és ambiciózus embereket dobtunk a mély vízbe. Öregek a tanácsba, fiatalok a csatába.” (évértékelő).
Kirekesztendő csoportok:

„Vagy másképpen fogalmazva: miért is harcolunk? Na persze azon túl, hogy a szocialisták ne térjenek vissza…” (évértékelő).
A múlt elfoglalása:

„Ez az ősi tudás ott él minden magyar ösztönvilágában. A magyarok tudják, hogy külön-külön, egyen-egyenként is csak akkor lehetünk szabadok, ha az egész nemzet szabad. És a nemzet csak akkor lehet szabad, ha elég bátor ahhoz, hogy felvegye a versenyt.” (március 15-i beszéd).

Ungváry szerint ez a rendszer demokratikus választásokkal belátható időn belül nem leváltható, lehet hogy évtizedekig fennmarad, lehet hogy egy egészen lassú szerves fejlődés változtatja meg, de az is lehet, hogy majd egy gazdasági csőd vet neki véget. Ez utóbbit szerintem senki sem szeretné igazán.
A rendszer egyik szimbólumának az érdekelt csoportok tiltakozása ellenére megépített (felavatni nem mert) 1944-es emlékművet tekinti a szerző, mely egyszerre sajátítja ki a múltat és tükrözi a miniszterelnök mindenre elszántságát.