Egy anekdotázó öregúr

Az elmúlt pár hetet a tavaly 89 évesen elhunyt Ungvári Tamás Breviárium című - a szerző halála után megjelent - könyvével töltöttem. A kötet egy irodalomtörténeti anekdota-gyűjtemény. A rövid írásokat olvasva a fülemben Ungvári jól ismert sztentori hangja csengett, ami a dobhártyámba égett a '70-es években futó A rock mesterei című hetente jelentkező rádióműsorból. Igen, a neves irodalomtörténész és műfordító rocktörténettel is foglalkozott, nagy bestseller volt a '70-es években a Beatles biblia, melyet szintén Ungvári Tamás írt.
Emlékszem, tavaly júniusi halálakor sok mocskolódó kommentben olvashattam, hogy Ungvári csak egy volt a magyarellenes zsidó értelmiségiek közül. Én viszont láttam könnyes megrendülését a tévéstúdióban Csoóri Sándor halálakor, és tudtam, hogy számára a magyar irodalom mindennél fontosabb volt. Ennek kulcsát már rögtön a kötet elején megadja Lengyel Menyhért szavait idézve: "Mit szeretek én Magyarországban? Az Imrédyt vagy a Hómant? A népet szeretem, a tájnak az atmoszféráját, mindenekfelett költőit, barátaimat. Azt nem lehet elvenni. Azért nem szabad haragot tartani egy országgal, mely nem tehet arról, hogy politikai alakulatai miképp hatalmasodtak el felette, hogy nem engedték neki kijárni az emberség iskoláját, s nem nevelték igazi nemzetté."
Valahányszor láttam Ungvárit tévében szerepelni, arcáról mindig az az optimista derű sugárzott, amit pl. Esterházy arcán is megfigyelhettem: az igazán szabad, a sorsukat maguk irányító emberek derűje. Egy helyütt ezt írja ezzel kapcsolatban: "Az állásomat elvesztettem, a lakásomat szétlőtték, a barátaim sorra kimenekültek az országból. Első feleségemtől elváltam. Az országot rabigába döntötték - én meg szabad lettem, mint a madár."
Ritkán fogalmaz indulatosan, de a vészkorszakra visszaemlékezve nem fogja vissza érzelmeit: "A szellemi életben a zsidókérdés karsztpatakként szorult a föld alá...mindezt átszínezte az osztályharc. A magyarázat kézenfekvőnek rémlett: a klérus uszította az ártatlan népet. A nép ártatlanságának korántsem ártatlan ideológiája ekkor fejlődött ki."
Más helyütt: "Egyetlen európai szellemi életben sem pusztított ilyen mértékben a háború, s a vészkorszak sehol sem perzselte fel a kulturális közéletet olyan módon, mint a vidéki Magyarországon....A vészkorszak következményeképpen elsorvadt a polgári létforma, a művészetek mecenatúrája. De ami még ennél is fontosabb: a vidéki zsidósággal, a csaknem félmillió ember eltűnésével a másság élményétől is megfosztatott a magyar kisvárosok és falvak sora. A homogén közeget azután a diktatúra változtatta át sivataggá. Íme itt az egyik forrása a mai türelmetlenségnek és kirekesztésnek."
Ungvári anekdotáiban olvashatunk arról, hogy egy esti piálás után, melyhez Ungvári biztosította a hölgytársaságot egy kezdő színésznő személyében, ki a színház jelmeztárából kölcsönvett zöld kalapban érkezett, és ezzel, valamin mély hangjával úgy megbabonázta a jelenlévő írókat és költőket, Karinthy Cinit, Tamási Áront, Zelk Zoltánt, hogy utóbbi még verset is írt a hölgyhöz. De olvashatunk a Krassó fivérek nagy szexuális étvágyáról, Faludy György biszexualitásáról, Ortutay szeretőiről, a Darvas Iván - Házy Erzsébet - Ilosfalvy Róbert szerelmi háromszögről, arról, hogy Rejtő Jenő memóriabűvészként is kereste a kenyerét, hogy a nácik által zsidósága miatt meggyilkolt Szerb Antalt Prohászka Ottokár keresztelte.
Érdekes anekdota, hogy hogyan hallgatták Visegrádon egy Sokol rádiót körülülve a legendás 6:3-as mérkőzést Vészi Endrével, Zelk Zoltánnal, Komlós Aladárral, Fehér Klárával és Karinthy Ferenccel. Zelk persze erről is írt egy verset, de magát a jelenetet - egy kicsit megváltoztatva - Tímár Péter is megörökítette a 6:3, avagy játszd újra Tuti című filmjében. Íme itt a kilenc perces jelenet:

A könyv utolsó fejezeteiben Ungvári a magánéletéről ír: feleségeiről és szerelmeiről kendőzetlen őszinteséggel. Leírja Psota Irénnel való viharos házasságát, felidézve egy Fészek Klub-beli estét, megemlítve, hogy az illusztris társaságból már csak Irén és ő vannak életben (Psota 2016-ban, Ungvári 2019-ben halt meg). Megrendítő vallomást ír volt szerelméről, az azonos nemű kapcsolatba is bele-bele kóstoló Dóráról, aki egy Hollandiában élő lány kedvéért hagyta el, majd öngyilkos lett.
Nem tudja leplezni keserűségét testvérként szeretett unokatestvére, Elbert János rejtélyes halála kapcsán. Az ismert műfordító és színházi szakember 1983 márciusában egy telefonhívás után váratlanul Siófokra utazott, Székesfehérváron nem kapott csatlakozást, ezért taxival folytatta útját, majd másnap reggel holtan találták a siófoki mólón. Ungvárinak kellett azonosítani a holttestet. A rendőrség hamar lezárta az ügyet, balesetnek nyilvánítva a halált, de azonnal politikai gyilkosságról  kezdtek konteók terjedni. Nem sokkal később Elbert János fia és felesége is meg lettek "öngyilkolva". Ungvári szerint szó sincs nemzetközi kémtörténetről,  a hatalom egyszerűen példát akart statuálni az egyre inkább felbátorodó értelmiség körében: "Az Elbert-eset a nyolcvanas évek mentalitását is feltárta. Ha megrágalmazzuk az áldozatot, megszabadulunk a félelemtől. Végtére is, mi nem követtük el azokat a bűnöket, amelyekkel most őt, azt a másikat vádolják. Sokak bűnének ördögűzését vállalta így magára akaratlanul is Elbert János."
Életem során Ungvári Tamás számos műfordítását olvastam vagy láttam színházban, tévében (Artur Miller: Az ügynök halála, Friedrich Dürrenmatt: Fizikusok, Neil Simon: A Nasugár-fiúk, Frederick Loewe - Alan Jay Lerner: My Fair Lady [ez utóbbinak nem talált magyar címet] stb.), de könyvét csak egyetlen egyet olvastam, arról posztoltam is: Csalódások kora.
Ungvári Tamás és Gálvölgyi János egy viccesre sikerült rádióbeszélgetését felvettem és feltöltöttem a YouTube-ra, most ezt teszem ide posztom végére.

---