Trudi néni

Mindhárom lányom nyolcosztályos gimnáziumba járt, mindhármukat végigvitte az osztályfőnökük, de más szaktanáruk is volt, aki nyolc éven keresztül oktatta őket. Én meg azon gondolkodtam, volt-e olyan tanárom, aki ilyen sokáig tanított engem. Hát a zongoratanárnőm, Páll Tiborné Mausi néni vagy tíz évig tanított nekem zongorát, szolfézst, zeneelméletet, de az magánóra volt, nem közoktatás.

Osztályfőnökeim sűrűn váltogatták egymást. Elsős tanító nénim Ilus néni volt, másodiktól negyedikig Mária néni, ötödikben István bácsi magyarszakos, hatodikban Zsuzsa néni énekszakos, hetedikben és nyolcadikban egy másik Zsuzsa néni, aki viszont testnevelés szakos voltak az osztályfőnökeim. A gimnázium első két évében Györgyi néni orosz szakos volt az osztályfőnökünk, harmadikban és negyedikben Kati néni, aki szintén oroszt tanított.

De eszembe jutott Trudi néni, aki hat éven keresztül, harmadiktól nyolcadikig tanított nekünk rajzot és művészettörténetet. És ráadásul Trudi néni édesanyámat is tanította! Az úgy volt, hogy anyám még a klasszikus 4 elemi - 4 polgári - 4 kereskedelmi osztásban járt iskolába, és a 4 polgári osztályt az Óbudai Polgári Leányiskolában járta ki a Lajos utcában, ami ugyanabban az épületben volt, ahová mi is jártunk a nővéremmel általánosba.

A Polgári Leányiskola első osztályában
(legfelső sorban balról a második az anyukám)

Igazából rajzolni sohasem szerettem, szemben nővéremmel, aki 12-13 éves kora körül már nagyon klassz dolgokat rajzolt, és nem kis részben Trudi néninek köszönheti, hogy a József Attila Gimnázium (akkor a Szent Imre Gimnázium épületében működött a Feneketlen tónál) rajz tagozatára jelentkezett, és olyan osztálytársai voltak, mint Wahorn András. Ma meg már okleveles népi iparművész. Én viszont annak nagyon örültem, hogy már talán hetedikben elkezdődött a művészettörténet oktatása is. Klasszikus művészettörténet-oktatást kaptunk a festészetben az altamirai barlangrajzoktól az egyiptomi egysíkú ábrázolásokon keresztül a perspektivikus ábrázolás felfedezéséig (magam is szerettem perspektivikus tárgyakat rajzolni), a reneszánszon keresztül a romantikusokon, az expresszionistákon és az impresszionistákon át egészen a modern festészetig. Azt hiszem Trudi néni Victor Vasarelyt személyesen is ismerte.

Nagyon sok diát vetített, ezért a firenzei Uffizit, a drezdai Zwingert, a madridi Pradot vagy a Vatikáni Múzeumot is már úgy ismertük, mint a tenyerünket. Budapesti iskola lévén sokat jártunk a Nemzeti Galériába (már akkor is, amikor a Kúria épületében volt a Kossuth téren majd később, amikor felkerült a Várba). Nem felejtem el a történelmi festményekhez fűzött magyarázatait, pl. Madarász Viktor Hunyadi László siratása című festményénél a gyertyatartó pont a levágott fejnél szeli keresztbe a képet.

Székely Bertalan Dobozi Imre és felesége című festményénél a a vizuális történetmesélésre hívta fel a figyelmünket: a háttérben a felégetett vár, a közelben közeledő török lovasok, az előtérben pedig a reménytelen helyzetben lévő házaspár, ahol az asszony maga kínálja fel keblét a férjének, hogy szúrja le és így elkerülje a gyalázatot.

Velázquez Breda átadása című festményénél nemcsak a mű kompozíciójára hívta fel a figyelmet, hanem arra a gesztusra, ahogyan a nyolc hónapon át ostromolt város eleste után Ambrogio Spinola hadvezér átveszi a város kulcsát a holland város polgármesterétől. Nem megalázó, ellenkezőleg, tiszteletet megadó mozdulatot tesz (gondoljatok a február 27.-ei Trump-Zelenszkij találkozóra).

Természetesen a szobrászatban is a willendorfi Vénusztól indultunk a klasszikus görög, római szobrokon át, Michelangelo-n keresztül, Rodin-től egészen Henry Moore-ig, végül Amerigo Tot-ig.

Henry Moore egy szobra

Ugyanígy végigmentünk az építészeti stílusokon is, bár nekem édesapám már kicsi gyerekkoromban megtanította a román, a gótikus, a reneszánsz, a klasszicista és egyéb stílusokat, ismertem a görög oszlopfő-fajtákat. Viszont Trudi néni sok kortárs épületről is vetített diát, pl. ezekről:

Le Corbusier: Ronchamp-i templom

Brasilia, Nemzeti Kongresszus épülete

Wright: Vízesésház

Bátran kijelenthetem, hogy engem Trudi néni tett a kortárs építészet szenvedélyes hívévé. Bár nem vagyok műértő, viszonylag gyakran járunk múzeumokba, tárlatokra. Az elmúlt néhány hónapban az alábbi helyeken voltunk:

• December 26.-án Munkácsy-kiállítás a Szépművészeti múzeumban.
• Január 11.-én Chagall-kiállítás megtekintése a bécsi Albertinában.
• Február 9.-én az Art&Antique kortárs galériák kiállítása a Bálnában.

Szent György egy pincekapun

• Február 22.-én A Galimbertik kiállítás (Galimberti Sándor, valamint első feleség, Lanov Mária és második felesége, Dénes Valéria festményei) a Nemzeti Galériában.

Holland kisváros tipikus Galimberti-féle rátekintő perspektívában

 

Mécs Károly halálára

Ritkán szoktam színészekről megemlékező posztot írni. Mécs Károlyt annak ellenére nem a legnagyobbak között tartják számon, hogy szinte minden kitüntetést megkapott (kétszeres Kossuth-díjas, A Nemzet Művésze, A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje). Nekem viszont - nem tehetek róla - valahányszor Mécs Károly nevét hallottam, egy nyalka huszártiszt képe jelent meg a szemem előtt.

Igen, A kőszívű ember fiairól van szó, és amikor két napja Mécs Károly haláláról értesültem, keserűen állapítottam meg, hogy elment a harmadik Baradlay testvér, Richárd is. Jenő (Tordy Géza) tavaly, Ödön (Bitskey Tibor) pedig tíz éve halt meg. Mivel Jókai születésének 200. évfordulója, A kőszívű ember fiai forgatásának 60. (!) évfordulója van, ezért természetesen ennek a filmnek a megtekintésével emlékeztünk meg a középső Baradlay fivér haláláról. (Naná, hogy birtoklom DVD-n, de a Filmio-n 650 Ft-ért megtekinthető.)

Elöljáróba: ez az a film, amit Katival néha kedvünk van csak úgy megnézni, terápiás célból (bár szerintem már jó tíz éve nem láttam). Kevés ilyen film van, a magyar filmek közül A napfény íze, a külföldi filmek közül pedig a Forest Gump vagy a Hegedűs a háztetőn tartoznak terápiás filmjeink közé. De azért tegnap este ütős volt azzal szembesülni, hogy egy 60 éves filmmatuzsálemről van szó, amelyben szinte az egész Farkasréti temető játszik, és a főbb szereplők közül már csak a Plankerhorst Alfonsine-t alakító Béres Ilona van köztünk. (Kisebb szerepekben azért boldogan ismertem fel Huszti Pétert, Koncz Gábort, Kovács Istvánt, akik aztán főszerepeket kaptak későbbi kalandfilmekben, a Fekete gyémántokban, A dunai hajósban és az Egri csillagokban.)

A kőszívű a maga idejében igazi szuperprodukció volt, hatalmas költségvetéssel készült és igazi blogbuster lett a maga 4,6 milliós nézettségével. Ne felejtsük, akkor még nem is álmodhattunk CGI-ról, mindent díszletekkel, óriási statisztériával, pirotechnikával és filmtrükkökkel kellett megoldani. A Kádár-Aczél párosnak nagyjából ugyanaz lehetett a célja ezzel a filmmel, mint húsz évre rá az István, a királlyal: hazafias érzésbe átcsatornázni a magyarok forradalmi indulatát. Nem kétséges, hogy a Most, vagy soha című megaköltségvetéssel készült tavalyi film is ezt a célt szolgálta, mégis micsoda különbség. Utóbbiról süt a tehetségtelenség és az, hogy kurzusfilmnek készült, viszont A kőszívű, és a későbbi Várkonyi-filmek (Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán, Egri csillagok) tökéletesen nézhetők mind a mai napig.

Mi lehet a titok? Jó irodalmi alapanyag, remek színészek, kiváló rendező, bőséges költségvetés, a filmes szakma minden csínjának-bínjának tökéletes ismerete? Az, hogy egyszerűen tudták, mi kell egy jó filmbe: ármány, árulás, szerelem, csalódás, kaland, önfeláldozás, hazafiasság, váratlan fordulatok, jó filmzene, a tartalommal tökéletes összhangban lévő látványvilág? Adott egy csaknem három órás film, melynek egyetlen perce sem üresjárat.

Visszatérve Mécs Károlyra: a mindig elegáns, könnyed megjelenése mellett gyönyörű, és végig fiatalos hangja is lenyűgöző volt. Amikor az Orion űrhajót kb. 35 év után, a 2000-es évek elején újra szinkronizálták, egyedül Cliff Allister McLane parancsnok szinkronhangja maradt ugyanaz, Mécs Károly zengő baritonja. Íme a híres overkill-jelenet.

És persze ne feledkezzünk meg arról, hogy számos film narrátoraként is találkozhattunk a hangjával, mint pl. a Szépség és a szörnyetegben.

Isten veled, Baradlay Richárd, isten veled Cliff McLane.

Három éve dörögnek a fegyverek a szomszédunkban

Aki három éve mondogatja az orosz-ukrán háborúval kapcsolatban, hogy "Tűzszünetet! Tűzszünetet! Tűzszünetet!" az így három év után egy tűzszünet felé közeledve most azt mondhatja: Ugye én megmondtam. Igaz, Orbán Viktor, te nagy békepárti?
Csakhogy az a helyzet, hogy ha egy fegyveres konfliktus állóháborúvá alakul át, akkor előbb-utóbb kifullad és tűzszünet lesz a vége. Nem békekötés, nem végleges megállapodás. A hamu alatt mindig ott fog izzani a parázs. Példa erre a koreai háború, mely szintén három év után zárult le tűzszünettel, de egyik fél sem mondott le arról, hogy egyszer majd az egész ország az ő uralma alatt fog állni. Közben családok szakadnak szét, álmok törnek derékba. Itt láthattok egy nagyon érdekes animációt a koreai háború három éves történetéről, talán majd egyszer az ukrán háborúról is lesz hasonló.

Akik szerint igaz az a narratíva, hogy az oroszok csak a túlnyomóan orosz nemzetiségű megyéket akarták megszerezni (Luhanszk, Donyeck és a Krím után Zaporizzsját és Herszont), azokat nem árt emlékeztetni a háború legelején a Belarusz felől megindított betörésre, mely a bucsai mintegy 400 civil áldozattal járó mészárlásba torkollott. Bucsa szinte Kijev külvárosa, olyasmi, mint nálunk mondjuk Érd. Vagyis Putyin célja teljesen egyértelmű volt: a főváros elfoglalása, az ukrajnai vezetés leváltása, a hadsereg lefegyverzése, egy oroszok által támogatott fegyveres puccs, melyet aztán egy, a beloruszhoz hasonló oroszbarát bábkormány követett volna.
(Sajnos ma a hivatalos magyar kormány oroszbarátságában odáig ment, hogy a hivatalos kormánylapban a bucsai vérengzés valódiságát kétségbe vonva azt "hamis zászlós színjátéknak" állítja be.)

És itt van egy szintén gyakran hangoztatott narratíva, hogy miközben Európa és Ukrajna hatalmas vérveszteséget szenvedett el a háborúban, addig az oroszok megerősödve jöttek ki belőle és a szankciók semmit sem ártottak nekik, érdemes ezért számba venni azokat a stratégiai veszteségeket, amelyeket az oroszok a három év alatt elszenvedtek:

• A Balti-térségben elszenvedett vereség: A hagyományosan semleges Svédország és Finnország a NATO tagjai lettek (bár Orbánék mindent megpróbáltak ennek megakadályozására). Két hetes történet, hogy Észtország, Lettország és Litvánia véglegesen leváltak az orosz villamosenergia-hálózatról és csatlakoztak az UCTE-hez. Ennek igazi kárvallotja Kalinyingrád lett, ez az orosz exklávé egy jelentős orosz hadikikötővel, mely villamosenergiát már nem kap az anyaországból, földdgázt is csak Litvánián keresztül. Putyin ütköző zónát akart a NATO és Oroszország közé, és most kapott egy újabb 1000 km-es NATO határt.
• A Fekete-tenger térségében elszenvedett vereség: Putyint régóta zavarta, hogy a Fekete-tenger nyugati medencéje és déli része szintén NATO-övezet. Az orosz-ukrán háború legelső napjaiban a ruszkik elfoglalták a román partoktól alig 40 km-re lévő, ukrán fennhatóság alatt álló Kígyó-szigetet. Az ukrán helyőrség hősiesen ellenállt (Русский корабль иди на хуй! - ugye megvan?), még bélyeg is jelent meg róluk. Pár hónap múlva aztán az ukránok a HIMARS rakéták segítségével visszatértek a szigetre.

• Bár nem kapcsolódik szorosan az orosz-ukrán háborúhoz, de a gázai konfliktus kapcsán a korábbi szíriai elnök, Bassár el-Aszad hatalmát fenntartó Hezbollah fegyveres milícia megsemmisült, és az egész országban szunnita lázadók győztek. Oroszország így elveszítette két fontos katonai bázisát, a latakiai Hmeimim légitámaszpontot és a Tartusz haditengerészeti támaszpontot, ami fontos volt a Földközi-tenger keleti medencéjének ellenőrzéséhez.

És ekkor jött Donald Trump, és belefingott a nullás lisztbe. Trump amolyan trumposan azzal dicsekedett, hogy 24 óra alatt békét teremt. Aztán érdekes módon első ajánlata Zelenszkijhez szólt, hogy ha az USA megkapja Ukrajna ritkaföldfém-készletét, akkor folytatja a katonai támogatást.
Aztán Pete Hegseth amerikai védelmi miniszter az Ukrajna Védelmi Kapcsolattartó Csoport ülésén többek között ezt mondta:

Akárcsak Önök, mi is egy szuverén és virágzó Ukrajnát akarunk. De el kell ismernünk, hogy Ukrajna 2014 előtti határainak visszaállítása irreális célkitűzés.

Ennek az illuzórikus célnak a hajszolása csak elnyújtja a háborút, és további szenvedést okoz.

Ukrajna tartós békéjének szilárd biztonsági garanciákat kell tartalmaznia annak érdekében, hogy a háború ne törhessen ki újra.

Nem lehet szó egy újabb Minszk 3.0 megállapodásról.

Ezzel együtt az Egyesült Államok nem hiszi, hogy Ukrajna NATO-tagsága egy reális eredménye lehet a tárgyalásoknak.

Ehelyett minden biztonsági garanciát megfelelően felkészült európai és nem európai csapatoknak kell alátámasztaniuk.

Ha ezek a csapatok valaha is békefenntartóként Ukrajnába kerülnek, az egy nem-NATO küldetés keretében kell, hogy történjen. És nem eshetnek az 5. cikkely védelme alá. Emellett erős nemzetközi felügyeletre van szükség az érintkezési vonal felett.

Hogy egyértelmű legyen: bármilyen biztonsági garancia részeként nem fognak amerikai csapatokat telepíteni Ukrajnába.

Vagyis egyértelművé tette, hogy sem Ukrajna NATO-tagságát, sem pedig egy NATO-keretében megvalósuló békefenntartást nem támogatnak, azt Európának megának kell megoldania.

Ezután került sor Rijádban az USA és Oroszország között egy előkészítő tárgyalásra a tűzszünetről, mely után Trump elnök tökéletesen hangot váltott. Szerinte Zelenszkij nem legitim elnök, egy középszerű színész, és Ukrajnának sohasem lett volna szabad elkezdeni (!) a háborút. Orbán persze boldogan tapsikol ehhez, sőt azt mondta, hogy mi már Trump előtt Trumpok voltunk (!). Trump nagyban gondolkodik, számára igazán három erős figura van a sakktáblán: az USA, Kína és Oroszország. Az USA számára a fő ellenség Kína, és mivel az Oroszok katonai hatalma sokkal jelentősebb, mint a gazdasági súlyuk, velük érdemes összefogni a sárga veszedelem ellen. Ebben a partiban Ukrajna nem tényező.
Most Európa - legalább is az Unió vezető államai mellett Nagy-Britannia kapkod fűhöz-fához, hogyan biztosítsanak katonai védelmet annak az Ukrajnának, amelyet Trump kihagyna a béketárgyalásokból és fejük felett döntene sorsukról. Orbán pedig cinikusan már csak úgy beszél keleti szomszédunkról: "Ukrajnának nevezett terület".

Az ukrajnai háborúról két dalom is született. Az elsőt pár héttel a háború kitörése után az "Akar-e háborút Moszkva?" című szovjet békedalra énekeltem, a másodikat pedig a háború 1000. napjára egy amatőr irodalmi portálon talált versre írtam.

---

10 éves a TESCO-dal

Pont 10 éve tettem közzé eddigi legsikeresebb dalomat, a TESCO-dalt. Többször posztoltam már róla, 700 ezres megtekintését azóta megközelíteni sem tudtam. Akkor már 2 éve volt egy YouTube csatornám, de a TESCO-dalig mindössze 6 feltöltésem volt, viszont utána rendszeresen jelentkeztem új dallal, 2015-2019 között évente 7-9 feltöltésem volt, 2020-tól azonban szinte minden hónapban jelentkezem új feltöltéssel. Természetesen nagyon kevés kivétellel mind politikai töltetű, a '60-as évekbeli terminológiával protest song.

A TESCO-dal egy nagyon érzékeny társadalmi problémáról szólt, a Fidesz-KDNP kormány azon javaslatáról, hogy vasárnaponként a kereskedelmi egységek tartsanak zárva. Ez egyébként nagyon sok európai országban (pl. Ausztriában is) így van, de Magyarországon mégis egy, a rendszerváltás után kialakult gyakorlatot akartak megváltoztatni 25 év után egyetlen rendelettel, amit 2015 március 15.-e után be is vezettek.

Több népszavazási kezdeményezés is volt a témában, és a kormányzat ezeket igyekezett megakadályozni. Az volt a szabály, hogy azonos témakörben újabb népszavazási kezdeményezést csak akkor lehetett benyújtani, ha az előzőt már megtárgyalták (párhuzamossági moratórium). Az elsőként benyújtott kezdeményezést az úgynevezett érkeztető bélyegző időpontja határozta meg, ezért az NVI portáján egy bélyegző automatát helyeztek el. A kormány igyekezett kamu kezdeményezésekkel a valódi kezdeményezéseket megelőzni.

A legemlékezetesebb eset 2016. február 23.-án volt, amikor is a Fidesz alelnöke, Kubatov Gábor, aki egyben  Fradi elnöke is volt, köztörvényes verőemberekkel igyekezett megfélemlíteni Nyakó István MSZP-s politikust, hogy lebélyegezhesse a kezdeményezését, helyette kamu kezdeményezést nyújtottak be. Azt hiszem, erre gondolt Majka a Csurran-cseppen klipjében, amikor ezt énekli:

A stábomnak a nagy része köztörvényes, ha meg utcára kell menni, akkor ütőképes!

Naná, hogy az NVI szerint minden rendben volt, utólag sem találtak semmi kivetni valót a demokrácia elleni nyílt támadásban, Kubatov Gábor azóta is a Fidesz alelnöke.

Ráadásul, mintha az NVI-nél komoly szövegértési problémák is jelentkeztek volna, miközben az NVI elnöke számára a "népszavazási kérdés a választópolgár számára egyértelműen eldönthető", addig a kúria ugyanarról a kérdésről így nyilatkozott: "nem felel meg annak a követelménynek, hogy a választópolgárok jól értsék, lássák át a kérdés lényegét, érdemét és jelentőségét". Végül a vasárnapi boltzárat - érezve a társadalmi nyomást - 2016. április 16.-án szüntették meg. Szerintem Orbán megijedt a dalom utolsó versszakától:

Igyad Viktor, nem bánom, úgyis elmész a nyáron.

Azóta is rajtam kérik számon a barátaim, hogy azt ígértem, elmegy Viktor, aztán azóta megint kétszer is kétharmaddal nyertek.

Sok dalomban említem meg Orbán Viktort, de közvetlenül két évvel ezelőtt az Ember! Most jövök a templomból! című dalomban szólítottam meg. A rorate miséről távozó miniszterelnököt a templom előtt próbálták szóra bírni, ezért én is feltettem a saját kérdéseimet, de dalban.

A mostani jeles évfordulóra ezúttal egy prózai művel készültem (ez a 111. feltöltésem). Vlagyimir Majakovszkij Beszélgetés Lenin elvtárssal című versét egy kicsit aktualizáltam, de visszahelyeztem magam egy 100 évvel ezelőtti dolgozószoba miliőjébe, és mint egy 100 évvel ezelőtti megafonos (végül is Majakovszkij is a szovjethatalom egyik propagandistája volt) intézek rajongó szózatot Orbán elvtárshoz. Közben lágyan szól a Keresztapa című film zenéje (Nino Rota). Ez is elég jól megy a neten, ajánlom szeretettel.

---

500 nap

500 napja rontott rá a Hámász az izraeli Nova könnyűzenei fesztiválra, valamint a környékbeli településekre, lemészárolva mintegy 1200 embert, és mintegy 250 túszt ejtve. Ezzel egyidejűleg hatalmas rakétatámadás zúdítottak Izraelre, mintegy 5000 rakétát indítva, mellyel a vaskupola-rendszer nagyon nehezen tudott megbírkózni. Az esemény családilag is érintett, hiszen középső lányom kint él, és a esemény idején vejem még hivatásos katonatiszt volt.

A helyzetről többször is posztoltam:

• Újrakezdés című posztomban beszámoltam az eseményről. Akkor azt írtam: "A Hamasz, mely 18 éven keresztül nem tudott mást ígérni az általa túszul tartott gázai lakosoknak, mint hogy Izraelt el fogja törölni a Föld színéről, most - némi iráni noszogatásra - kénytelen volt lépni, ezzel alá is írva saját halálos ítéletét."
• Az én ateizmusom című posztban ezt írtam: "Elképzelem a mennyboltot, amint fel van osztva különböző vallások istenei között, és a zsidók istene, Jahve, valamint a muszlimok istene, Allah ücsörög a saját rekeszében, de időnként lemeccselik, hogy melyikük a hatalmasabb."
• Dies Irae című posztomban ezt írtam: "Izraelben a veszély még jobban összekovácsolta az embereket, a szolidaritás kis közösségekben és társadalmi szinten is megerősödött a hagyományos széthúzó zsidók között."
• Béke - שָׁלוֹם - سلام című posztomban unokámról, egy háborús baba hétköznapjairól írtam.
• A 137. zsoltár című posztomban azon szomorkodtam, hogy az ószövetség leggyakrabban idézett zsoltárában ilyen mondatok szerepelnek: "Áldott, aki megragadja gyermekeidet és szétzúzza őket a sziklán!"
• A 100 nap - 100 perc című posztomban arról írtam, hogy pont a konfliktus 100 napján néztük meg a Golda című filmet, és ezzel kapcsolatban ezt írtam: "Az 1973-as és 2023-as arab támadásban az a közös, hogy mindkettőt benézte az egyébként nagyhírű izraeli titkosszolgálat, így váratlanul, ráadásul mindkét esetben ünnepnapon érte Izraelt a csapás."
• Szukkot gyömölcse című posztomban nemcsak második unokám, Alma megszületéséről számoltam be, hanem arról is, hogy a konfliktus egy éves évfordulója kapcsán részt vettünk egy megemlékezésre a szentendrei zsidó imaházban, melyen jelen volt az izraeli nagykövet, a MAZSIHISZ elnöke, az Élet Menete alapítvány elnöke, Szentendre polgármestere is.

Az akció kimenetele nagyjából az lett, amire számítani lehetett: Az izraeli offenzíva és Gáza civil lakosságának élő pajzsként való felhasználása, valamint a túszok szabadon engedésének makacs megtagadása miatt Gázában mintegy 45 000 halálos áldozat volt (a gázai egészségügyi minisztérium szerint). Az egész világon megerősödött az Izrael-ellenesség. Az ENSZ főtitkára és a hágai Nemzetközi Bíróság is népirtásnak minősítette az Izrael harcát, melynek nyomán az USA szankciókat léptetett érvénybe a hágai bírósággal szemben.
(A népírtás fogalmát Raphael Lemkin lengyel jogász alkotta meg, és az ENSZ 1948-as "A népirtás bűntettének megelőzéséről és büntetéséről szóló egyezménye" határozta meg jogilag. Az egyezmény szerint genocídiumról akkor beszélünk, ha egy népcsoport teljes vagy részleges elpusztítására irányuló szándék áll fenn, akár emberek megölése, fizikai vagy mentális károsítása, születések megakadályozása vagy életfeltételek ellehetetlenítése által. Vagyis háborús bűntett vagy emberiség elleni bűntett felmerülhet, genocídium semmiképpen sem.)

Közben a térség geopolitikai helyzete gyökeresen megváltozott: a Hámász és a Hezbollah katonai szárnyának szétverése és Irán légvédelmének megvakítása miatt a szíriai Aszad-rezsim katonai támogatás híján megbukott, ezzel Oroszország is jelentősen meggyengült a Földközi-tenger térségében.

Jelenleg törékeny tűzszünet van érvényben a Hámász és Izrael között, mely alatt túszcserékre kerül sor. Az 500 napja fogvatartott túszok szimbóluma a Bibas család. Az izraeli-argentin család négy tagját (apa, anya és két kisgyermek) 2023. október 7-én a Nir Oz kibucban ejtették foglyul. A nagyszülőket meggyilkolták. A férfi a Hámász fogságába került, a nőket és a gyermekeket pedig egy másik katonai szervezet tartotta fogságban. A mostani túszcsere során a férfit kicserélték palesztin foglyokért, de az asszonyról és a gyermekekről azt állítják, hogy már '23 november 29-én meghaltak egy bombázásban. Erről viszont semmilyen érdemi bizonyítékot nem tudnak felmutatni, így a családtagok még reménykednek abban, hogy életben vannak.

A Bibas gyermekek portréja sok helyen feltűnik közterületeken, mint a még fogságban lévő mintegy 70 túsz kiszabadításának jelképei.

Donald Trump még beiktatása előtt úgy nyilatkozott, hogy ha a beiktatásáig nem szabadulnak ki a túszok, Gáza népére a poklok pokla vár. Beiktatása után ez a "terv" aztán úgy módosult, hogy Gáza lakossága költözzön Egyiptomba vagy Jordániába, Gázát adják át az USA-nak, majd ők újjáépítik és nyaralóövezetté alakítják. Hát ennyire lehet komolyan venni az új amerikai elnök ígéreteit és terveit.

Update 2025.02.25.

Az eddigi túszcserék után még 63 embert tart a Hámász fogságban. Hol a Donald Trump által beígért Armageddon? 

Klímautópia, pár évvel elhalasztva

A globális klímaválságról olvastam egy disztópiának induló, végül pozitív utópiával záruló regényt egy jónevű sci-fi szerzőtől, Kim Stanley Robinsontól, a címe: A jövő minisztériuma. A 2020-ban megjelent regény cselekménye 2025-ben kezdődik egy, a globális klímaváltozás eredményeképpen India egyik államára lesújtó hőhullámmal. Azt gondolhatjuk, hogy egy hőhullám kibírható kellő mennyiségű folyadék elfogyasztásával, de nem. A megemelkedő testhőmérséklet miatt egy idő után a keringés összeomlik. Klimatizált helyiségek csak a fejlett országoknak állnak rendelkezésre. De a klímák áramot fogyasztanak, összeomolhat a villamosenergia-ellátás. A dieselaggregátorok füstöt okádnak, tovább növelve a felmelegedést. A regénybeli hőhullámnak több millió (!) áldozata volt és ez már cselekvésre kényszerítette a világszervezeteket. Megalakul a Svájcban székelő új világszervezet, a Jövő Minisztériuma, melynek feladata minden olyan tudományos, pénzügyi, társadalmi és politikai intézkedés kidolgozása, mely megállítja az egyre gyorsuló folyamatot.

Az indiai hőhullámot átélt, Indiában önkéntesként dolgozó Frank, aki az események hatására klímaterrorista lesz, és a Jövő Minisztériumának főigazgatója, Mary párhuzamos története, és sok egyéb tölti ki a mintegy 500 oldalt.

A regény napjainkban egyre inkább aktuális, mert a bolygó évi átlaghőmérséklete egyre gyorsuló ütemben emelkedik (lásd a bal oldali ábrákat), és ha csak a 2024-es évet vesszük, olyan, a szélsőséges időjárások által kiváltott természeti katasztrófák sújtották Földünket, mint pl. a valenciai villámáradás, vagy a Los Angeles-i tűzvész.

De nem kell túl messzire mennünk, hazánkat nyáron ismét aszály szorongatta, míg ősszel olyan özönvíz zúdult Nyugat-Európára, amelynek epicentruma szerencsére az utolsó pillanatban észak felé tolódott, így nálunk csak a valaha volt második legnagyobb dunai árvizet okozta, de pl. Ausztriában napokra megbénult a közlekedés (Bori lányunk itt is ragadt nálunk, mert nem jártak a vonatok).

Novemberben ismét kivirágoztak az orgonabokrok, megbolondult a természet.

A regény áttekinti a klímaváltozás összes következményét és a folyamat megállítására teendő intézkedéseket. A következmények:

• aszályok, erdőtüzek, árvizek;
• tengerszint-emelkedés, partmenti települések érintettsége;
• a vízminőség romlása, édesvízkészletek csökkenése;
• fajok tömeges kihalása, biológiai sokszínűség csökkenése;
• Eróziók, talajminőség romlása, belvizek;

A regény szerint az éghajlati, gazdasági és társadalmi folyamatok szorosan összefüggenek, ezért ezeket csak komplex módon lehet kezelni. Az emberiség egynegyede a nyomorszint alatt él, híján minden alapszükséglet kielégítésének, miközben a világ GDP-jének felét nem szükséges, de környezetszennyező fogyasztási javakra fordítjuk. A világkereskedelem hajóforgalma, a világturizmus repülőgép-forgalma rettenetesen környezetszennyező. A fosszilis vállalatok (olaj- és szénkitermelők, erőművek, olcsó energiát használó gyárak) nem érdekeltek a széndioxid-szint csökkentésében. Túl nagyok a világban a jövedelmi különbségek.

A regényben a klímaterroristák a világ gazdagjai ellen elkövetett merényletekkel, a polgári repülőgépek elleni dróntámadásokkal, a tengerhajók elleni támadásokkal, a fosszilis energiát használó ipari üzemek elleni szabotázsakciókkal próbálkoznak. A jövő minisztériuma viszont a világ nagyhatalmainak bankjait ráveszi a karbonpénz kibocsátására, mely minden bizonyítottan szént megkötő vállalkozásnak jár a megkötött szénmennyiség arányában. A fosszilis cégeket felvásárolják. A multicégek egyre inkább átalakulnak a helyi közösségek által üzemeltetett vállalatokká, szövetkezetekké. Előtérbe kerül az organikus regeneratív mezőgazdasági termelés, visszaszorul az állattenyésztés A pénzforgalom blokklánc-alapúvá válik.

Az energiatermelésből kiszorulnak a fosszilis források, a víziközlekedés napenergia+szélenergia, a légiközlekedés léghajó+napenergia alapú lesz. A tengerszint-emelkedést megakadályozandó a grönlandi és déli-sarki gleccserek alól kiszivattyúzzák a vizet, hogy azok mozgása lelassuljon. A tenger energiavisszaverő képességét környezetbarát festéssel fokozzák. A Föld Fele program keretében az állattenyésztés rovására megnövelik a vadon élő fajok élőhelyének területét.

A klímaváltozásból adódó menekülttömegek kezelése nem a visszatoloncolás, hanem a befogadás és a menekült-útlevél kibocsátása a megoldás, de persze a száraz afrikai és ázsiai övezetek termővé tétele is fontos szerepet játszik a lakosság megélhetésének biztosítására. A 2040-es évek második felében záródó regényben már az emberiség túljutott a nagy változások miatt fellépő gazdasági, társadalmi és menekültválságokon, és a klímakatasztrófát előidéző kedvezőtlen folyamatokat sikerül megállítani.

És akkor most szálljunk le az álmodozásból a földre. Az USA frissen megválasztott elnöke kilépett a Párizsi Egyezményről, és a "Drill, Baby, Drill" jegyében fokozni kívánja az amerikai olaj- és földgáz-kitermelést, a világ nagy energiaexportőrévé kíván válni. És nemcsak egyszerűen visszahozta a súlyosan környezetszennyező műanyag szívószálat, de egyenesen betiltotta a papír szívószálat. A Trump melletti kiállás egyik szimbóluma lett műanyag szívószálakkal fotózkodni. Ez már nem satufék a klímapolitikában, hanem egyenesen rükverc. A "nekünk ne mondja meg senki" makacssága.

Németország energia-zöldítése sem sikerült jól: az atomerőművek bezárása és az ingadozó megújuló (szél és nap) energia miatt egyre gyakrabban voltak kénytelenek az ún. sötét szélcsendben (Dunkelflaute) olajjal és szénnel villamosenergiát termelni. Mintha még mindig nem látnánk, hogy egy időzített bombán ülünk és közös a bolygónk.

Természetesen vannak magányos klímaharcosok, ilyen az egyik rokonunk is, aki csomagolásmentes boltban vásárol, kerékpárral vagy tömegközlekedéssel közlekedik, környezetkímélő tisztítószereket használ. Mikor megtudta, hogy klímaaktivista könyvet olvasok, rajongva nézett rám. Pedig itt az egyéni cselekedetek már keveset érnek, az összefogás és szolidaritás korszakát pedig most a MAGA jegyében az önzés korszaka váltja fel.

Két székely legény Amerikába tart

Most, hogy 18 (!) évvel Románia Unióhoz való csatlakozása után immár a schengeni övezet tagja lett, vagyis határellenőrzés nélkül lehet mozogni a román-magyar határon, eszembe jutott egy 35 éves történet, a romániai forradalom utáni hónapokból.

Édesapám egy kis erdélyi faluból, Gegesből származik, de nagyapám Trianon után Magyarországra jött és itt ismerte meg nagyanyámat. Gegesben maradt a bátyja, akit édesapám haláláig támogatott anyagilag (kb. a '60-as évek közepéig). Halála után nem maradtak Pálok a faluban, de apámnak fontos volt a kapcsolat a szülői fészekkel, ezért dédanyám családjával vette fel a kapcsolatot. És a '60-as évek második felében kezdtek is hozzánk érkezni távoli rokonok Erdélyből. Először egy asszony a lányával (Ilonka néni és Lenke), később mások is. 1973-as erdélyi utazásunkkor aztán nagyon sokukkal találkoztunk.

Az 1989 decemberi romániai forradalom után egészen a 1990 fekete márciusáig, amikor is véres etnikai összecsapások voltak a románok és a magyarok között Marosvásárhelyen (amire Sütő András író fél szeme is ráment) volt két és fél hónapnyi olyan időszak, amikor nagyon könnyű lett az átjárás a román-magyar határon. Hirtelen laza lett a határellenőrzés, pedig korábban Romániából Magyarországra utazni csak megalázó procedúrákon átesve lehetett.

1990. februárjában megjelent nálunk két fiatalember (Laci és Attila), hogy a szüleimnél lakhatnak-e addig, amig elintézik, hogy Amerikába utazhassanak.

(Még általánosba jártam, amikor olvastam Tamási Áron Ábel-trilógiáját: Ábel a rengetegben, Ábel az Országban és Ábel Amerikában. A harmadik rész nagyon megragadott, mert olyan Tamási-bölcsességek vannak benne, mint pl.: "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne." vagy "Inkább uralkodjék, szenvedés árán is, az igazság, mint akármilyen örömnek a fényében a valótlan dolog." Arra a kérdésre, hogy mi leszek, ha nagy leszek, sokáig azt válaszoltam, hogy porszívóügynök, mert Ábel is porszívóügynökként dolgozott Amerikában.)

Szóval Laci és Attila (Laci egy rokon lány férje, de akkor még nem volt gyermekük), úgy döntöttek, kihasználják a forradalom-adta szabadság lehetőségét és szerencsét próbálnak az Újvilágban. Azt mondták, hogy egy kinti ismerősük küldi a repülőjegyet, ők addig intézik az amerikai vízumot.

Mi akkor már Katival a közeledő esküvőnket tervezgettük, ott laktunk a Lovas úton Németh Miklós miniszterelnökkel egy házban, ezért csak távolról figyeltük a két legény ügyintézését, illetve talán jártak nálunk is és talán egy városnéző kört is mentünk velük a Trabanttal. Nem tudom az USA nagykövetségén mit szóltak hozzájuk, mert menekült státuszhoz nem a legjobb ómen, hogy pont most vívták ki a szabadságot. A repülőjegy sem érkezett, ezért változtattak a koncepción, hogy majd hajóval mennek és a hajón vállalnak szolgálatot. Nem nagyon volt konkrét elképzelésük, ezért három hét után fel is adták, és hazautaztak Erdélybe.

Attilát szem elől veszítettük, de Lacival többször találkoztunk, 2007-es erdélyi utazásunkkor voltunk is náluk. Erdélyben maradt, ott épített házat a családjának, oda született a gyermekük. Az amerikai álom csak álom maradt...