Amit cselekedtünk, tett volt, amit beszéltünk, igaz volt

Tegnap 22:51-kor volt a tavaszi napforduló, ráadásul 228 éve (!) most esik dátum szerint a legkorábbra.
Na de miért nem mindig ugyanakkor van a nyári napforduló?
A nyári napfordulónál a Föld forgástengelye a legjobban hajlik a Nap felé, ez évente egyszer egy jól meghatározható pillanat. De az év nem kerek 365 nap, hanem 5 órával, 49 perccel és 12 másodperccel hosszabb.
Na jó, de akkor pont egyre később kéne lenni a napfordulónak, nem?
De igen, ezért van négyévente egy szökőév, hogy ezt visszakorrigálják. Csakhogy a szökőév kicsit túlkorrigál, hiszen 24 órát módosít, pedig csak durván 23 óra és 20 percet kéne korrigálnia, így a napforduló időpontja minden negyedik évben egyre korábbra kerül.
Na jó, de mi állítja meg ezt a visszacsúszást?
Hát az, hogy a 100-zal osztható években nincs szökőév.
Oké, de akkor hogy lehet, hogy most mégis ennyire korán van nyári napforduló?
Hát úgy, hogy a 400-zal osztható évek mégis szökőévek, így 2000-ben elmaradt a visszakorrigálás, és ez így lesz 2100-ig, amely ismét nem lesz szökőév. Vagyis 2096-ban lesz a leghamarabb nyári napforduló (20-án 8:32-kor).

És ha ez kevés volna, a nyári napfordulóval szinte egybeesik a holdtölte, márpedig ilyenkor jár a Hold legalacsonyabban az égen, ezt a jelenséget hívják Eperholdnak. Hát ebben a különleges csillagászati helyzetben vettünk részt egy nagyszerű előadáson az Akváriumban: Vecsei H. Miklós, Szabó Balázs és Ratkóczi Huba által előadott Cseh Tamás-esten, melynek címe: Füst a szemében.

Hat éve már voltunk egy Cseh Tamás-esten, amiről akkor posztoltam is, és tulajdonképpen tetszett is a műsor, de akkor lényegében csak ismert művészek Cseh Tamás-dalokat adtak elő. Így utólag visszagondolva a legnagyobb pozitívuma az akkori előadásnak az volt, hogy szerepelt benne a nemrég méltatlanul fiatalon elhunyt Tompos Kátya is (Tompos Kátyával a héten, így a pride előtt megnéztünk egy régebbi magyar filmet, a Comingout-ot). A mostani előadás sokkal érzékenyebb, hitelesebb és bensőségesebb volt. A három zenész közül Vecsei és Szabó énekeltek és gitároztak, Ratkóczi pedig bravúrosan, de ízlésesen és mértéktartóan szólógitározott a háttérben.

Az előadás nemcsak Cseh Tamás dalait, de a dalnok életét is felidézi. Három fontos, véletlenszerű pillanat határozta meg az énekes életét:

1. Amikor egy taxi ablakából kinézve az Astoriánál megpillantotta Bereményi Gézát, aki pár nap múlva már dalszövegeket írt Tamásnak, majd olyan intenzív munka vette kezdetét, hogy össze is költöztek;
2. Amikor a legnagyobb lelki mélyponton betért, majd megtért a Krisztina téri Templomba/ban;
3. Amikor a csillaghegyi strandon minden bátorságát összeszedve megszólította későbbi feleségét, Császár Bíró Évát.

Igen, én is Cseh Tamás-dalokat mondok, pedig Bereményi (illetve később egy pár évig Csengey Dénes) írta a dalszöveget, de Tamás olyan önazonosan adta elő azokat, hogy el sem tudtuk képzelni, hogy a dalszövegek nem Tamás életére utalnak, pl. a Horváth Annáról szóló ballada. Tíz évig alkottak megbonthatatlan szerzőpárost, ahová Másik János is belefért legsikeresebb lemezük megalkotására, de aztán egy nőn összekülönbözve széjjelváltak. Aztán '82-ben Bereményi is azt mondta Tamásnak: nem írok több szöveget neked.

Ha olykor összefutottak, Tamás megkérdezte: Géza, fogunk mi még közösen dalt írni? Majd ha újra angyalok leszünk, válaszolta Bereményi. Aztán persze újra összeállt a szerzőpáros, hiszen hiába írt tökéletes dalszövegeket Bereményi Dés Lászlónak és Udvaros Dorottyának (2010 őszén a zsidó nyári fesztiválon meg is hallgattuk őket), abból a legfontosabb dolog hiányzott: a titok. Igen, Cseh Tamást mindig egyfajta titok lengte körül. Fiatalon társaival indiánok voltak a hegyekben, amit cselekedtek, tett volt, amit beszéltek, igaz volt. Tamás indián neve Füst a szemében volt. Aztán halála előtt Bakonybélbe vonult vissza, 15 éve, 66 évesen halt meg.

Vecsei H. Miklós hiteles Cseh Tamás volt, ahogyan a Pál Utcai fiúkban hiteles Nemecsek, a Semmelweisben pedig hiteles címszereplő volt. Sőt, néhány Cseh Tamás-dalt, köztük a Budapestet a Lánchíd fesztiválon is előadták Beck Zolival. Szóval kicsit ismertem Vecseit, de nem túlságosan, amikor is a múlt héten egy barátom rám írt, hogy van itt egy Facebook-poszt, feltétlen olvassam el, de csak ha sok időm van. Ebben Vecsei keserűen ír arról a politikai szakadékról, amely a művészeket elválasztja, a szekértáborokról, a kultúrbuborékokról. Csak egy kiragadott részlet, de ha tehetitek olvassátok el az egész posztot:

Aztán szép lassan láttam, ahogy kiépül a propaganda. A királyi televízió a kereskedelmi tévéknél is durvább agysorvasztássá válik, a plakátok országszerte milliárdokért hergelik a népet és tanítanak gyűlöletre, közpénzen meghízott emberek mászkálnak németrendszámú G-Mercikkel és Lamborghinikkel, hogy százezres pezsgőket durrantgatnak kereszténynek mondott összejöveteleken, a stadionok és külföldi közepes focistákba tett százmilliárdok iskolák és európai oktatás helyett, oldalakon keresztül sorolhatnám a NER általam bűnnek vélt eseményeit. Ugyanakkor ott lebegett a szemem előtt a kettősállampolgársági szavazás, az, hogy szembe mernek szállni szinte egyedüliként a woke-kal, hogy nem szégyellik kimondani, hogy hány magát liberálisnak hazudó ország gazdagszik meg a háborúból. És akkor megint billen az egész lelkem, amikor legyrosozzák az iszlám embereket, mert én nagyon-nagyon tisztelem az iszlám és a zsidó vallás békés oldalát. Ezerszer erősebbnek tartom őket a hittükkel, mint magunkat. Ezért is fájdalmas, ha összemossák a terrorizmussal. Kb. ugyanannak látom, mint a keresztesháborúkat összemosni a kereszténységgel. Akárhova nézek kétszínűség, és szekértábor-logika. (Ismét egy kritikus tett helyre engem azzal, hogy „hazudik az, aki középen áll”, hiába próbáltam védeni magam, hogy én témák szerint próbálok gondolkozni.) Esélyt sem adtam arra, hogy mindez változni fog. Féltettem édesapámat, hogy még mindig a Fidesz minisztériumában dolgozik, örültem, hogy van egy remek polgármesterünk Őrsi Gergely személyében, és próbáltam felvenni a kapcsolatot azokkal a művészekkel és politikusokkal, akikben ösztönösen hittem, vagy fontosnak tartottam, hogy hallja meg az én színészgenerációmnak a hangját...

Szóval tényleg jó volna már a kultúrában (is) végre elkezdeni az árkok betemetését. Ehhez olyan gravitációs pontok kellenének, melyek azzal tudnának művészeket maguk köré gyűjteni, hogy náluk egyedül csak a minőség számít. Cseh Tamást is megpróbálta a Fidesz-kormányzat magának kisajátítani, még egy könnyűzenei támogató programot is elneveztek az énekesről, de talán Cseh Tamás nevetne a legjobban azon, hogy őt nemzeti vagy keresztény skatulyába próbálják betuszkolni. Ezért vettem meg gyorsan ezt a két jegyet a tegnapi előadásra. Ráadásul barátokkal is összefutottunk a darab után, akikkel beültünk egy borra, hisz valószínűleg Cseh Tamás is ezt tette volna.