Ősz a kulturálódás időszaka

Az ősz a színházba és kiállításokra járások időszaka.
A Belvárosi színházban A folyón túl Itália című kétfelvonásos darabot néztük meg, mégpedig nem is akárkivel, mint újdonsült vőm nagyszüleivel, akik alig valamivel idősebbek nálunk. A darab alapszituációja az, hogy amerikai olasz bevándorló nagyszülők Brooklynban élnek, és gyermekeik már szétszóródtak az egész USA-ban, egyedül egyik unokájuk jár hozzájuk minden vasárnap igazi olasz ebédre. A srác bejelenti, hogy a cége előléptette és áthelyezték a nyugati partra. A kétségbeesett nagyszülők mindent megtesznek, hogy a fiút New Yorkban tartsák, még egy lánnyal is megpróbálják összehozni.
Vőm nagyszülei négy éven keresztül voltak Orsinak és Saharnak szüleik helyett szülei. Szerencsére lányomék nem költöztek túl messzire tőlük, kb. 15 km-re van a légibázis Gederától, hetenként egyszer, péntek esténként biztosan találkoznak.
A színdarab egy átlagos vígjáték lett volna, ha a szerző, Joe Dipietro engedett volna happyend csábításának. Helyette a darab nagyon is reálisan fejeződik meg, de többet nem spoilerezek. Jó volt újra látni Benedek Miklóst, Lukács Andort, Lázár Katit. A rendező Znamenák István volt, és az Orlai-produkció révén került színre. Az Orlai-produkció támogatásának egy jelentős része érkezett eddig a kulturális TAO-ból, amelyet most kivezetni szándékozik a kormány. Remélem, a kieső összeget sikerül majd más forrásból pótolniuk, mert eddig sok szenzációs Orlai-színrevitelt láthattunk.
A színdarab után a nagyszülőkkel (nagy-nászok, vagy hogy kell hívni őket?) beültünk a Spinozába egy vacsorára. A Spinoza színháztermében Frida Kahlo-ról, a mexikói festőművészről is megy darab, láttuk a plakátjait. Frida Kahlo-nak életmű-kiállítást szentelt a Nemzeti Galéria, viszont a Magyar Idők internetes portál a NER nemrég meghirdetett Kulturkampf-ja jegyében támadta be a kiállítást. Mivel a negatív reklám is reklám, október 23-án kihasználtuk a lehetőséget, hogy ingyen megtekinthessük a legendás kiállítást.

Sorbanállás a Nemzeti Galéria előtt

A kiállítás mintapéldája annak, milyen egy korszerű, 21. századi életmű-kiállítás. Valójában itt értettem meg, miért lett Frida Kahlo ekkora pop-ikon. Egyszerre baloldali és feminista példakép, egyben a művészi szabadság mintaképe is. És ez az, ami a NER-t a legjobban bőszíti.

Frida Kahlo-graffiti Párizsban

Október utolsó napján az Örkény Színházban néztük meg egy belorusz írónő, Szvetlana Alekszijevics írásaiból készült darabot, a Secondhand-et. A szerző 2015-ben kapott irodalmi Nobel-díjat. Az ukrán-belorusz-orosz hármas identitású író orosz nyelven alkot, nevét is oroszos módon írja. 2000-től emigrációban élt, mert nemcsak az egykor szovjet rendszert bírálta dokumentarista írásaival, hanem Lukasenko rendszerét is. 2011-ben azonban visszatért Minszkbe. A színdarab az egykori szovjet birodalom összeomlásával, az összeomlás utáni mindennapokkal foglalkozik, hogyan viselik az emberek az elmúlt évtizedek traumáit, az afganisztáni háborút, a csernobili balesetet, a csecsen háborút, az azeri-örmény konfliktust, és persze a Putyin-rendszert.

Azon gondolkodtunk, hogy vajon mit ért ebből a darabból az, aki nem élt a '70-es, '80-as években. Pedig nemcsak színészként, de rendezőként is részt vettek a színművészeti egyetem hallgatói a darab létrehozásában, viszont a nagy "öregek", Epres Attila, Pogány Judit, Csuja Imre, Csákányi Eszter és az ezerarcú Znamenák István elképesztő monológokkal tették hatásossá az előadást. Az egykori Szovjetunió romjait a színpadon felhalmozott nagy ruhakupac szimbolizálta.

Ja, moziban is voltunk a héten, a Nyitva című magyar filmet néztük meg hármasban Katival és Borival. A film vicces volt és poénos, de igazából nem érintett meg bennünket az öt év együttélés után a szexuális elhidegülést átélő pár problematikája. Ja igen, néhány nap múlva lesz Katival a megismerkedésünk 30. évfordulója.