Parlament

Parlament

2019. június 7., péntek

Elment egy holokauszt-túlélő

Azt hiszem Röhrig Géza, a Saul fia főszereplője mondta, hogy az utolsó holokauszt-túlélő halálával az egész téma lekerül majd a napirendről, beveszik a kirakatból a divatjamúlt árut. Most megint elment egy holokauszt-túlélő, professzor Dr. Vágó István, a Villamosmérnöki Kar egykori dékánja, a Kandó Kálmán főiskola egykori főigazgatója, Kati nagybátyja.
Amikor a Műegyetemre jártam, ő volt a Villamosság Tanszék tanszékvezetője, s bár a jegyzeteiből tanultam, engem személyesen sohasem tanított. Azt is mondhatnám, hogy igazán közelébe csak doktorrá avatásomkor kerültem, amikor már dékánként doktorrá fogadott. Öt évvel később ismertem meg unokahúgát, aki történetesen a feleségem. Kati és Pista bácsi kapcsolata nagyon szoros volt, kölcsönösen megünnepelték egymás születésnapját, amikor tagja lettem a családnak, akkor természetesen az enyémet is. Később gyermekeink születésnapjára és egyéb családi rendezvényekre is mindig eljött.
Sokat segítettem neki a számítógépének rendbentartásában. Ő is 80 év fölött kezdett ismerkedni a személyi számítógéppel: Skype-on tartotta a kapcsolatot a világ három égtáján élő unokáival, és szövegszerkesztővel írta könyveit és az önéletrajzát.
Igen, önéletrajza a neten is olvasható, olvassa el bátran mindenki, aki kíváncsi egy kalandos élettörténetre. És utolsó könyvét öt éve, 90 évesen írta: Villamos hálózatok számítása a gráfelmélet alkalmazásával. Negyven évvel korábban már írt egy hasonló tárgyú könyvet, de úgy érezte, hogy még van mit hozzátennie. Büszke vagyok rá, hogy technikai segítséget nyújthattam neki irodalomgyűjtésben, szerkesztésben.
Másfél évvel ezelőtt döntött úgy, hogy inkább bevonul egy idősek otthonába. Egyre gyakrabban fogta el rosszullét, pedig korábban szellemi frissessége fizikai erőnléttel is párosult, nyolcvanegynéhány évesen még simán körbesétálta velünk az esztergomi Szamárhegyet, öt-hat évvel ezelőtt még BKV-val vitte haza a számítógépéhez vásárolt printert, 2017 őszén is elbuszozott hozzánk születésnapot ünnepelni.

94. születésnapját már az otthonban ünnepelte, ahol többször is meglátogattuk. Idén tavasszal elesett és eltörte a lábát, megműtötték, lábadozni kezdett, de újból elesett és újabb törés következett. A második műtétje után már nem állt talpra.
Amiért posztom címében elsősorban holokauszt-túlélőként említem, annak az az oka, hogy élete utolsó tíz évében Pista Bácsi legfontosabb témája a vészkorszak volt. Lényegében Pista bácsin keresztül kezdtem kapisgálni, hogy milyen alapvető élménye volt ez a túlélőknek. Ha elkezdtünk beszélgetni, tíz perc után már a témára kanyarodott, általában azzal a bevezetővel: "Nem tudom, meséltem-e már neked arról, hogy...".
Nagyon sokszor hallom-olvasom, hogy a zsidók csak azért beszélnek folyton a deportálásokról, mert sajnáltatni akarják magukat. Hogy még több kárpótlást akarnak kicsikarni. Pedig nem erről van szó. Ahogy Kertész Imre Nobel-díjas regényéből, a Sorstalanságból megtudjuk, hogy a főszereplő Köves Gyuriban hogyan kezd el fokról-fokra tudatosulni, hogy lényegében az életére törnek, úgy vésődött be ez az élmény Pista bácsiba is, hogy élete vége felé egyre intenzívebben törjön a felszínre.
2011-ben Bori készített vele egy interjút ezekről az időkről, most beszúrom ide Pista bácsi összegzését a koncentrációs táborban, Dachauban szerzett tapasztalatairól és annak utóhatásairól:
Pista bácsi még megérte első dédunokájának megszületését, de már nem tarthatta karjaiban: egy nappal korábban hunyta le örökre szemét, mint ahogy unokája és dédunokája megérkeztek Kanadából, akik már csak a temetésére mehettek el.
Legyen neki könnyű a föld.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése