Most, hogy 18 (!) évvel Románia Unióhoz való csatlakozása után immár a schengeni övezet tagja lett, vagyis határellenőrzés nélkül lehet mozogni a román-magyar határon, eszembe jutott egy 35 éves történet, a romániai forradalom utáni hónapokból.
Édesapám egy kis erdélyi faluból, Gegesből származik, de nagyapám Trianon után Magyarországra jött és itt ismerte meg nagyanyámat. Gegesben maradt a bátyja, akit édesapám haláláig támogatott anyagilag (kb. a '60-as évek közepéig). Halála után nem maradtak Pálok a faluban, de apámnak fontos volt a kapcsolat a szülői fészekkel, ezért dédanyám családjával vette fel a kapcsolatot. És a '60-as évek második felében kezdtek is hozzánk érkezni távoli rokonok Erdélyből. Először egy asszony a lányával (Ilonka néni és Lenke), később mások is. 1973-as erdélyi utazásunkkor aztán nagyon sokukkal találkoztunk.
Az 1989 decemberi romániai forradalom után egészen a 1990 fekete márciusáig, amikor is véres etnikai összecsapások voltak a románok és a magyarok között Marosvásárhelyen (amire Sütő András író fél szeme is ráment) volt két és fél hónapnyi olyan időszak, amikor nagyon könnyű lett az átjárás a román-magyar határon. Hirtelen laza lett a határellenőrzés, pedig korábban Romániából Magyarországra utazni csak megalázó procedúrákon átesve lehetett.
1990. februárjában megjelent nálunk két fiatalember (Laci és Attila), hogy a szüleimnél lakhatnak-e addig, amig elintézik, hogy Amerikába utazhassanak.
(Még általánosba jártam, amikor olvastam Tamási Áron Ábel-trilógiáját: Ábel a rengetegben, Ábel az Országban és Ábel Amerikában. A harmadik rész nagyon megragadott, mert olyan Tamási-bölcsességek vannak benne, mint pl.: "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne." vagy "Inkább uralkodjék, szenvedés árán is, az igazság, mint akármilyen örömnek a fényében a valótlan dolog." Arra a kérdésre, hogy mi leszek, ha nagy leszek, sokáig azt válaszoltam, hogy porszívóügynök, mert Ábel is porszívóügynökként dolgozott Amerikában.)
Szóval Laci és Attila (Laci egy rokon lány férje, de akkor még nem volt gyermekük), úgy döntöttek, kihasználják a forradalom-adta szabadság lehetőségét és szerencsét próbálnak az Újvilágban. Azt mondták, hogy egy kinti ismerősük küldi a repülőjegyet, ők addig intézik az amerikai vízumot.
Mi akkor már Katival a közeledő esküvőnket tervezgettük, ott laktunk a Lovas úton Németh Miklós miniszterelnökkel egy házban, ezért csak távolról figyeltük a két legény ügyintézését, illetve talán jártak nálunk is és talán egy városnéző kört is mentünk velük a Trabanttal. Nem tudom az USA nagykövetségén mit szóltak hozzájuk, mert menekült státuszhoz nem a legjobb ómen, hogy pont most vívták ki a szabadságot. A repülőjegy sem érkezett, ezért változtattak a koncepción, hogy majd hajóval mennek és a hajón vállalnak szolgálatot. Nem nagyon volt konkrét elképzelésük, ezért három hét után fel is adták, és hazautaztak Erdélybe.
Attilát szem elől veszítettük, de Lacival többször találkoztunk, 2007-es erdélyi utazásunkkor voltunk is náluk. Erdélyben maradt, ott épített házat a családjának, oda született a gyermekük. Az amerikai álom csak álom maradt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése