Csak én, meg a Klári, meg még egy pár lány

Ezt a festményt Gádor Emil festőművész készítette a budapesti Zsigmond téren a '60-as években, a lakóházunk előtti park (melynek közepén egy Szentháromság szobor áll) széléről, és a tér nyugati oldalát ábrázolja. A festmény készítésének gyerekként szemtanúja voltam, úgyhogy amikor édesanyám felfedezte valamelyik galériában, megvásárolta. A Bimbó úti lakás falán lógott, a hagyatékból én kaptam meg és azóta az otthonunkat díszíti.

A festmény a Bimbó úton

(A híres TESCO-dalban is feltűnik a kép jobb alsó sarka a háttérben)

Azért nőtt a szívemhez ez a kép, mert ablakunkból kinézve is majdnem ugyanezt láttuk: jobbra a gombgyár és a MÉH-átvevő földszintes épülete, aztán a villamosmegálló, a 11-es, 17-es, 18-as és 66-os villamosok álltak meg itt, szemben Bieber Károly műkovács háza (Ürömi utca 2.) és műhelye egy szép kovácsoltvas kapuval és balra egy földszintes udvaros ház furcsa padlásablakokkal, a Zsigmond tér 10.
Ezen a sarkon vártuk a villamost, és hetente kétszer itt sétáltam felfelé az Ürömi utcán a Daru utca felé zongoraórára. 

Ugyanez egy korabeli fotón:

Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU_BFL_XV_19_c_11
Jobbra a kovácsműhely, balra a Zsigmond tér 10.

Ma már a Zsigmond tér 10-es számú ház helyére egy modern épületet húztak fel, ebben működik a Szent Magdolna Magánkórház. Ezen a StreetView felvételen látszik, hogy megvan még a kovácsoltvas kapu, de mellette már a kórház épülete áll.

Ezt a hosszas bevezetőt azért írtam, mert ebben a régi házban, a Zsigmond tér 10-ben lakott nővérem gyerekkori barátnője, a Stummer Klári. Akkoriban, amikor nővérem lehetett 12 éves, én meg 9, sokat lógtunk egymásnál, Klári is minálunk, meg én is Kláriék földszinti, udvarra néző lakásában. Nővérem még tiszta lányosztályba járt, csak az utánuk induló évfolyammal indult a koedukáció, így én már vegyes osztályba jártam. Gondoljátok el, 30 lány egy osztályban (ez még Ratkó-nemzedék volt, nagy létszámú osztályokkal), micsoda klikkesedés lehetett ott. Így aztán nem csoda, hogy egyszer, vacsora közben nővérem így fakadt ki:

Olyan hülyék a lányok az osztályban! Alig van normális lány! Csak én, meg a Klári, meg még egy pár lány.

Heves röhögőgörcs fogott el tüstént, egyrészt, mert nekem, 8-9 évesnek minden lány egyformán hülye volt, másrészt már akkor megéreztem a mondatban rejlő iróniát: csak mi vagyunk okosak, rajtunk kívül mindenki hülye.

Utána még negyedszázadig éltünk a szocializmusban, ahol napról napra hallhattuk az iskolában, a rádióban vagy a televízióban, hogy a történelmi igazság a mi oldalunkon áll, hamarosan az egész világ követni fog minket. Amikor már Vietnamot is felvettük a KGST-be (újszülötteknek: Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa, ahol transzferábilis rubelben történt az elszámolás, és Románia szakosodott a luxusautók gyártására, Bulgária pedig a nagy teljesítményű számítógépekre), de az ENSZ-ben vagy az 1984-es olimpia bojkottjánál folyton csak egy maroknyi kisebbségben maradtunk, mindig újra meg újra eszembe jutottok nővérem szavai: Csak én, meg a Klári, meg még egy pár lány.

És hogy miért jut ez eszembe mostanában mind gyakrabban? Mert egyre gyakrabban halljuk Magyarországon, hogy csak mi meg a szlovákok képviselik a normalitást az Unióban, már a Lengyelek is átálltak a sötét oldalra, de előbb-utóbb egyre többen belátják Európában, hogy mindig is nekünk volt igazunk. Ennek hallatán mindig felcsendül fülemben nővérem mondása és felsejlik szemem előtt Stummer Klári vörös haja és szeplős arca.