Lóhús

Egyetlen lóhús-evős történetet őrzött meg a családi legendárium. Apám az ostromot Budapesten élte át, a Győrffy-kollégium Királyi Pál utcai épületében. Kétszeresen is megúszta a kalandot: nem esett a fejükre egy bomba, és nem vitték el őket a nyilasok, mint katonaszökevényeket.
Na de a lóhús. Szóval az ostromlott Budapest lótetemekkel volt tele. Részint mind a magyar, mind a szovjet hadseregben szolgáltak lovak, de a fővárosi fuvarosok egy része is lovasfogattal járt. A fagyos idő a tetemeket jól konzerválta, a főváros lakossága pedig innen pótolta megcsappant húskészletét. A Győrffy-kollégisták is így jutottak lóhúshoz, és elhatározták, hogy fasírozottat készítenek belőle. A hús megdarálása során azonban történt egy kis baleset: a húsdaráló bedarálta ez egyik fiatal középső ujjának felső ujjpercét. Hol lehetne most hirtelen az ostromlott fővárosban egy doktort találni, aki ellátja a sérülést. Ismertek egyet az Üllői úton. Csakhogy pont a Kálvin téren volt a front. Három fiatal, a sérült meg két kísérő halált megvető bátorsággal laposkúszásban araszolt át a téren. Apám volt az egyik kísérő. Azt mondja, egy szovjet gyújtóbombától az egyik lakóépület vaskorlátja úgy égett, mintha fából lett volna.
A kalandot megúszták, a sebet ellátták. A fasírozottat is jóízűen elfogyasztották, amibe óhatatlanul beledarálódott az ujjperc, így a lóhús-evéshez egy kis kannibalizmus is társult.
Gyerekkoromban még lehetett kapni lókolbászt (talán még most is), akkor nem éreztem benne semmi különlegeset. Ma már viszolyognék a lóhús fogyasztásától egyszerűen azért, mert a lovakra manapság már nem haszonállatként tekintünk. Tudom, hogy Jakutföldön, a világ leghidegebb lakott területén a húsáért tenyésztik a hosszú szőrű törpelovakat, a jakut pónikat. És persze honfoglaló eleink is lótejből erjesztett kumiszt ittak.
Ez az egész történet onnan jutott eszembe, hogy az internet népét tegnap felháborította a Nemzeti Vágta egyik előfutamán, a Sarkadi Vágtán történt eset. Egy ló és lovasa súlyos balesetet szenvedett. A lovas csak a kórházban tért magához. Amikor a lova után érdeklődött, közölték, hogy a lovat el kellett altatni. Hű paripája tetemére egy gyepmesteri telepen talált rá: a lovat fejbe lőtték, a testét megcsonkították. Az internet népe háborgott, állatkínzást emlegetett. Kedvenc digitális újságíróm viszont egy tényfeltáró cikkben világított rá, mi történt valójában.
A szomorú valóság, hogy a lovat elaltatás helyett nemcsak azért lőtték le, mert ez jóval olcsóbb, hanem így emberi fogyasztásra még alkalmas marad a húsa. A gyepmesteri telepen elhelyezett tetemhez szabadon hozzáférhetnek a szociálisan rászorulók. Ez nyugodtan tekinthető egyfajta titkolt szociális támogatási formának.
Még a '80-as években szegényebb vidékeken divat volt, hogy a nem fertőző betegségben, hanem sérülés vagy szívroham következtében elhullott állatokat a gazda kizsigerelte, és nem a dögkútba dobta és meszet szórt rá, hanem a dögkút mellett helyezte el. Tudta, hogy lesz, aki hasznosítani tudja. Mint mi, amikor a használt ruhát, cipőt a kuka mellé tesszük, jó lesz az még valakinek.
Nem gondoltam volna, hogy ez a szokás a 21. századra is megmarad. Hogy van egy másik Magyarország, ahol a rajkók csak akkor ehetnek húst, ha friss, egészséges állattetem kerül a gyepmesteri telepre. Néha egy-egy ilyen eset hívja fel a figyelmünket erre a párhuzamos Magyarországra. Ezek az emberek ugyanolyan választópolgárok, mint mi itt a fővárosban, akik meglepődve olvassuk az ehhez hasonló történeteket.
Sokak számára ez a történet arról szól, hogy vajon szenvedett-e a derék négylábú, megkapta-e az egy versenyparipának kijáró végtisztességet. Számomra viszont a még mindig masszívan létező mélyszegénységet.