Anyám csípőprotézise

Tavaly nyáron anyám elkezdte fájlalni a jobb csípőjét. Hol jobban fájt neki, hol kevésbé, de augusztus felé elment a reumatológiára egy vizsgálatra, ahol megállapították, hogy erős porckopása van. Elküldték a budakeszi Orvosi Rehabilitációs Intézetbe, mert állítólag itt a legrövidebb a várakozás a csípőprotézis-műtétekre. Itt is megvizsgálták, és a doktornő kiírta édesanyámat 2015 első negyedévére műtétre.
Telt-múlt az ősz, anyám gyakorlatilag állandó fájdalomcsillapító-fogyasztó lett. Apám temetésén, december elején még egész jól tudott járni, de januárra állapota már radikálisan romlott.
A körzeti orvos szerint valószínűleg már olyan előrehaladott lehetett a porckopás, hogy már a combcsontfej is letört, ezért újabb röntgent javasolt. A budakeszi intézményben csak tavasszal akartak újabb vizsgálatot végezni, ezért anyám eléggé kétségbe esett. Ekkor jött a képbe az anyukámék házában lakó orvos, aki annak idején apámnak is sokat segített, és most is felajánlotta egy kapcsolatát. Jó ismerőse az Ortopédiai Klinikán dolgozó egyik sebész, és hozzá küldte anyámat. Mivel egy volt osztálytársamnak tavaly volt csípőprotézis-műtétje (neki fizetős műtétje volt, mert nem volt ereje a várakozási sort kiállni), volt egy listája a jelenlegi legmenőbb csípőprotézis-specialistákról. Szerepelt rajta az ajánlott orvos is, így elvittem anyámat hozzá. Akkor már csak bottal tudott járni. Az orvos megröntgenezte, és igazolta a körzeti orvos feltevését, hogy a porckopás már csonttöréssel párosult. Az orvos azonnal kiállította az igazolást, hogy anyámnak soron kívüli műtétre szorul, de erre is leghamarabb fél év múlva kerülhet sor. Anyám végül is a műtét mellett döntött (85 évesen azért ez már elég nagy döntés). Április végén tűzték ki a műtét végső időpontját augusztus 2.-ra.
Anyukám ekkor már csak járókerettel tudott menni, az utcára már egyáltalán nem ment le. Egy csomó előzetes orvosi vizsgálatot írtak elő neki: kardiológia, érsebészet, mellkasröntgen, fogorvosi vizsgálat (góckeresés), laborvizsgálat. Végül is sikerült mindenhova úgy időpontokat kérnünk, hogy a leletek a műtét időpontjában ne legyenek egy hónapnál régebbiek. A nyaralásunkat is igyekeztünk úgy időzíteni, hogy addigra itthon legyünk, mire kórházba kell mennie. Egyszer csak csörög a telefon, a sebész titkárnője jelentkezik, hogy előre hozzák a műtétet június 16-ára! Puff neki, borult minden terv, egy csomó vizsgálat még meg sincs.
Ekkor segített másodszor a házban lakó orvos, aki felajánlotta, hogy minden vizsgálatot (EKG, mellkasröntgen, labor) egy délelőtt megcsinál náluk, a Szent Lászlóban. Meg is szereztünk minden papírt, megvolt a beszélgetés az aneszteziológussal is (minden műtétre ő mondja ki a végső áment), amikor megint csörgött a telefon, hogy a műtétet nyolc nappal eltolják. Innentől kezdve felesleges volt minden előzetes tervezgetés.
Sor került még az irányított véradásra is. Mivel a csípőprotézis-műtét nem életmentő műtét, a Vérellátó Központ csak akkor biztosít hozzá vért, ha a hozzátartozók lehetőleg azonos vércsoportú vért adnak le. El is mentünk hárman a vérellátó központba, én, a nővérem és Bori lányom. Bori lányom már a vércsoport-meghatározásnál rosszul lett, így tőle nem vettek le vért. Zsuzsi nővérem szívbeteg, ezért ő sem adhatott. Maradtam én egyedüli véradó a családból. Bár az én vércsoportom nem egyezett anyáméval, azt mondták olyan ez, mint egy bank: beteszek eurót, kiveszek forintot. (Hogy ezt mennyire komolyan veszik, azt igazolja anyám egyik betegtársának esete, akit azért nem műtöttek meg, mert senki nem adott le vért a nevére).
Végül június 25-én került sor a műtétre, és minden rendben ment, mindössze annyi komplikáció adódott, hogy a törés miatt még egy csontpótlás beültetésére is szükség volt, mely tulajdonképpen a gyógyulási folyamatot lassítja. A műtét utáni első éjszakát az őrzőben kellett tölteni igazán rátermett nővér felügyelete alatt. Anyámhoz már másnap jött a gyógytornász, és akár hiszitek, akár nem, már combból meg tudta emelni a műtött lábát, és harmadnapra már lábra is állították és a fájdalmai is hamar megszűntek. Persze sok előírást be kell tartani: a műtött izület három hónapig nem terhelhető teljes testsúllyal és nem hajlítható be 90 foknál jobban. Így mélyre nem szabad ülni, nem szabad hajolni, nem szabad zoknit felhúzni. Már jóelőre beszereztünk néhány hasznos segédeszközt: kézhosszabbító, vécémagasító, beülő a fürdőkádba.

A vécémagasító és a befordítható beülő fürdőkádhoz

A kórházon egyébként jól látható volt, hogy a hosszú várakozási soroknak pénzügyi okai vannak: a nyolcágyas szobákban 4-4 beteg volt, és a szobák fele így is üresen állt. Július 16-án az Ortopédiai Klinikáról anyám átkerült az ORFI-ba rehabilitációra. Kapóra jött, hogy a gázai konfliktus miatt egy héttel elhalasztottuk izraeli utazásunkat, mert így tudtam anyámnak segíteni az átköltözésnél.
Az ORFI a Lukács Fürdő udvaráról nyílik és a folyosóról rálátni az uszoda napozójára. Ez anyámban nosztalgiát ébresztett, mert szinte egész fiatalságát a Lukácsban töltötte. Egy kétágyas szobába került, de naponta csak 20 perc gyógytorna volt. Viszont megtanították anyámat mankóval lépcsőn járni, így amikor végül augusztus 15-én - mintegy hat héttel a műtét után - hazaengedték, a lakáson belül már jól tud közlekedni, és a lépcsőn is le tud menni a postáért.
A hosszú várólista és a műtéti időpontok ide-oda tologatása ellenére leginkább pozitív tapasztalataink voltak, mind az orvosok és nővérek szaktudását, mind hivatástudatát illetően. További hat hét után, vagyis szeptember végén anyám remélhetőleg már szabadon, mankó vagy bot nélkül járhat, lejárhat az utcára, BKV-val közlekedhet. Műtét nélkül minden valószínűség szerint tolószékbe és állandó felügyeletre kényszerült volna.
A Lukács Fürdő fala telis-tele van hálálkodó márványtáblákkal, ezért én most itt elhelyezem a mi virtuális emléktáblánkat: