Mindig örülünk azoknak, akik hosszú ideig nem jártak osztálytalálkozókra, de most újra sikerült őket elhívni, és sajnálkozunk azokon, akik különböző okok miatt kezdenek lemorzsolódni. Sajnos idén sem jött el a Puskás stadiont építő osztálytársunk. Nagyon sok a dolga, pont mához két hónapra lesz a stadionavató Magyarország-Uruguay labdarúgó mérkőzés, és addigra mindennek tökéletesnek kell lennie. Ráadásul a KÖZTI tervezőiroda tervezheti a 18.000 férőhelyes új kézilabdacsarnokot, melynek bekerülési költsége közelíti a 100 milliárd forintot (a tervezési költség 1 milliárd körül lesz). Sajnáljuk, hogy a kerek évfordulóra sem tudott elszakadni a munkától, mert szeretjük és büszkék vagyunk rá. Ezen a találkozón különben kb. az osztály kétharmada volt velünk. A 45 év alatt egyvalaki halt meg közülünk fiatalon, alkoholizmus miatt.
Péntek délután hat körül értünk le Balatonboglárra, én három volt osztálytársnőmet fuvaroztam.
Gyülekezünk a panzió teraszán |
Csodálatos idő volt, hajnali fél háromig (nem viccelek) beszélgettünk a teraszon.
Éjszakai beszélgetés |
Visszafelé menet a Rózsakert étteremben ebédeltünk. Közben egyre többen érkeztek meg az esti bankettre, köztük az Amerikában élő osztálytársnőm, és a Bécsben élő osztálytársam, aki fél éve "ifjú" apuka.
Osztályunk legfiatalabb gyereke |
Annyira meleg volt az idő, hogy még egy fürdés is belefért. Szeptemberben még sohasem úsztam a Balatonban.
Az esti bankett a panzió konferencia-termében a legendás matematika-tanárunkról készült film levetítésével kezdődött. Ezután egy jópofa interaktív kvízre került sor. A kahoot.com-on bárki szervezhet kvízt saját kérdésekkel, a versenyzők saját okostelefonjukon adhatják be a választ, a kivetítőn keresztül pedig folyamatosan követhető az állás. Én szokás szerint a "Szaracén" nick-nevet vettem fel, viszont egy osztálytársam viccből a "Jozsó" nevet, ez az én becenevem osztálytársaim körében. A verseny ezután nagyon viccesen alakult: "Jozsó" először elhúzott, de "Szaracén" kezdett folyamatosan feltörni és végül nagy hajrával megnyerte a versenyt. Mindenki azon gondolkodott, hogy ki lehet az a titokzatos "Szaracén". Aztán bevallottuk, hogy mi trollkodtuk meg a neveket.
A bankettvacsora a szokásos vegyestál volt, legalább kétszeres mennyiség a szükségesnél, még palacsinta is volt a végén.
A kötetlen beszélgetések ezután újra moderálttá váltak: névsorban válaszolt mindenki két kötelező kérdésre: mi történt vele az elmúlt években és hogyan képzeli el nyugdíjas éveit. A névsorban előtte állótól pedig kapott egy személyre szóló kérdést. Persze ez a moderált beszélgetést is gyakran kilépett a medréből, így nem csoda, hogy ez is éjjel kettőig tartott.
Az érettségi találkozók sorában én 1994-ben éreztem úgy, hogy összehasonlítva a többiekkel az élet császára vagyok: egy fontos paksi projekt témavezetője voltam, volt egy tüneményes lányom és a másik már úton volt. Emlékszem, alig vártam a 25 éves találkozót. Aztán ahogy haladtak az évek, a többiek egyre haladtak előre, én meg egyre inkább lúzernek éreztem magam. A 40. érettségitalálkozó után már komoly bizonytalanságot éreztem a jövőmmel kapcsolatban, míg a többieknek biztosnak látszott az egzisztenciájuk. Aztán kiderült, mennyire forgandó a sors, mennyi osztálytársam életében jelentkeztek családi, egészségügyi és munkahelyi problémák. Senki sem sebezhetetlen, a sors nem válogat. 45 éves mérleget húzva egyik irányban sem lógok ki, sőt, ha hívő lennék, bizony el kéne ismernem, hogy tenyerén hordoz engem az Úr.
Jó volt együtt lenni, és jó az a tudat, hogy nem kell öt évet várnunk a következő találkozóig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése