A katonakönyvembe 1975. augusztus 2.-án ütötték be a leszerelési bélyegzőt, ami egy szombati nap, a valóságban már augusztus 1.-én este felszálltunk egy Budapestre tartó éjjeli vonatra, és a szélnek eresztésünkre az angyalföldi József Attila Művelődési Központban került sor. (Talán pont azért szerepelt a 2.-ai dátum, hogy még aznap ingyen utazhassak a BKV járatain).
Persze a leszerelésre már hetek óta készültünk: szintén a katonakönyv tanúsága szerint már július 1-én visszakerültünk a csapattól (én Molnaszecsődről) a debreceni kiképző laktanyánkba, a Bocskaiba, ahol emlékezetem szerint már semmiféle érdemi dolog nem történt velünk, legfeljebb annyi, hogy a tisztesekből (őrvezetőkből és tizedesekből) álló századot már alig lehetett féken tartani.
 |
| A molnaszecsődi egykori laktanya kapujánál, 2023 |
 |
| Az egykori Bocskai laktanya épületegyüttese ma |
A leszerelésre kellő mennyiségű alkohollal készültünk fel, a július 31.-ről augusztus 1.-re virradó éjszaka be is rúgott a fél század. Akkorra már valamennyien megkaptuk a tiszthelyettesi rendfokozatunkat, de ez nem tartotta vissza Kalmár őrnagyot, a századparancsnokot, hogy vagy egy tucat embert, a századügyeletest és a két napost, valamint a legrészegebbeket tíz napra lecsukasson. Nekik egy kicsit későbbre tolódott a leszerelés, köztük volt egy volt osztálytársam, aki ma már a Táltos utcai Szent Kereszt Templom templomigazgatója.
Sokan azt mondják, hogy számukra a sorkatonaság elvesztegetett hónapokat jelentett. Nos, én soha ennyit nem olvastam, mint abban a 11 hónapban, és sikerült szinten tartani matematikai és fizikai tudásomat is, így az egyetemkezdés számomra zökkenőmentes volt. Olvasmányaim között szerepelt Jorge Semprún
A nagy utazás című regénye is. Ebben van egy fejtegetés arról, hogy mit érzett a szerző a koncentrációs tábor felszabadulásakor, és hogy vajon megélhető-e a tökéletes pillanat. Valahogy ugyanígy vártuk a kilépést a laktanya kapuján, de igazából semmi különöset nem éreztem. Természetesen mit sem tudtam arról, hogy pont a leszerelésem napján 35 európai ország vezetője aláírta a helsinki záróokmányt, pedig ez fél évtizedre, a Szovjetunió afganisztáni intervenciójáig
optimizmussal töltött el bennünket. Ezek az optimista évek pont egyetemi éveimmel estek egybe.
A kötelező sorkatonaság intézménye hazánkban még három évtizedig fennmaradt. Egyes volt szocialista országokban, például Romániában a nőket is besorozták, akárcsak manapság Izraelben. A kötelező sorozás 2004-es kivezetésével 135 éves hagyománynak vetettek véget. Igen, én úgy gondolom, ez valóban beépült a hagyományaink közé, egy férfi életében fontos mozzanat volt a katonai eskü letétele, és számos közösségben azok a fiúk számítottak partiképesnek, potenciális vőlegényjelöltnek a lányok körében, akik leszolgálták katonaidejüket. Ez egyfajta beavatási szertartás volt, amelynek helyébe nem igen lépett semmi. Mostanában újra fokozódik a hadsereg toborzó-tevékenysége, egyenlőre a tényleges állomány mellett önkéntes tartalékosokat toboroznak, és persze szépen visszajött az iskolákban a honvédelmi ismeretek oktatása, természetesen most már fiúknak és lányoknak egyaránt.
Persze a tartalékos állomány nem ér semmit, ha nincs évente néhány nap továbbképzés, ahogyan ez olyan országokban történik, ahol háború esetén komolyan számítanak a tartalék állományra.
Én 1975-ben a baloldalt látható P-15 típusú rádiólokátor karbantartására lettem kiképezve (2015-ben Zsámbékon, a volt légvédelmi bázison fotóztam). Ezt a típust - bár zseniális szerkezet volt - egy évtizeden belül kivonták a hadrendből, de én soha többet semmiféle tartalékos továbbképzésen nem vettem részt. Nyilvánvaló, hogy ennek így ebben a formában semmi értelme sincsen, egy tartalékos állomány háború esetén csak akkor használható hatékonyan, ha évi rendszeres képzésben részesül. Ezt megteszik olyan állandó fenyegetettségben élő országok, mint Izrael, vagy Európában a katonai szövetséghez nem tartozó Ausztria és Svájc.
Jelenleg 10 NATO-tagállamban van kötelező sorkatonaság. A frissen felvett Finnországban és Svédországban már
az általunk aktívan akadályozott felvételük előtt is kötelező sorkatonaság volt. A balti államok az orosz fenyegetettséget érezve vagy meg sem szűntették, vagy újra bevezették a kötelező katonai szolgálatot. Azokban az országokban, ahol rendszeres a tartalékosok gyakorlatoztatása, ott ez egyben erős közösségformáló erő is, bajtársi szövetségek informális hálózata szövi át a társadalmat. Nem azt kérdezik tőled: hol végeztél?, hanem azt: hol szolgáltál? Ha el akarsz intézni valamit, az adott intézményben (kórházban, iskolában, hivatalban) biztosan akad egy bajtárs, aki segít.
Hogy mi lesz Magyarországon, nehéz megmondani. Ha valóban közeledik az Orbán által beharangozott harmadik világháború, akkor előbb-utóbb nálunk is újra visszajön a kötelező sorozás intézménye. De a fegyverkezésünk érezhetően fokozódik, pl. a turistáknak már le kell mondaniuk a tokaji Kopasz-hegy látogatásáról, mert azon a háborús Ukrajna közelsége okán
katonai (feltehetően légvédelmi) objektum létesül.
PS 2025.08.03.
A fokozódó fegyverkezés igazolására Gulyás Gergely FB-oldalán egy zavarba ejtő videót osztott meg. Különösen ez a mondat meghökkentő: "Nagyon menő lenne ezzel behajtani a Karmelitába, képzeld el!" (talán egy esetleges puccs?)
---
