A párhuzamosok Isten videó-szobájában találkoznak

Befejeztem Nádas Péter óriásregényének, a háromkötetes, több mint 1500 oldalas Párhuzamos történeteknek az első kötetét. A regényt több mint 20 évig írta a hazai prózairodalom egyik legnagyobb alkotójának tartott író. Miután 2012-ben megjelent a német fordítás, és a fordítást végző Christina Viragh megkapta a lipcsei könyvvásár fordítói díját, a Kossuth-díjas szerzőt évekig az irodalmi Nobel-díj lehetséges várományosaként emlegették.
Az első kötet után mindenképpen pihenőt kell tartanom a folytatás előtt, ebben a posztban közbenső benyomásaimról számolok be. Hozzá kell tennem, hogy a Párhuzamos történetek kritikai irodalmával is tele van a net. A Wikipedián extrém hosszú elemzés olvasható a műről. Szóval megtudtam, hogy a regény olvasása nemcsak engem hozott zavarba, műfajteremtő műről van szó.
És akkor most leírom legerősebb érzésemet, ami a könyv olvasása közben folyamatosan motoszkált bennem: Olyan a regény, mintha Isten videó-szobájában ülnék egy hatalmas monitor előtt. Nem HD, nem is 4k vagy 8k, hanem végtelen felbontású, a kozmosztól az elemi részecskékig minden látható rajta.
Szóval ott ül Isten ebben a hatalmas képernyőkkel borított szobában, és azzal tölti az idejét, hogy a halandók történeteit nézi. Azt írtam, az idejét, de hát nincs is neki ideje, hiszen a teljes időtlenségben leledzik, ezért egyszerre látja a múltat és a jövőt, mindennek az okát és mindennek a célját. Ő az egyedüli, aki ebben a káoszban látja a rendet.
Úgy lehet talán a legjobban szemléltetni ezt az időtlenséget, mint amikor mi egy többször olvasott könyvet újraolvasunk, egy többször látott filmet újranézünk. Megkérdezheted, hogy halott-e Nemecsek Ernő. Nincs rá jó felelet, hiszen a könyv utolsó előtti fejezetéig nagyon is élő. Gonosz-e Anakin Skywalker? Hát ez is, az is, attól függően, hogy hol tartunk a történetben. Isten vetítőtermében nemcsak a múlt és a jövő, de az összes emberi sors egyetlen képpé áll össze.
Képzeljük el továbbá, hogy minden történetet egyszerre láthatunk külső és belső nézetben. Mintha egy videó-játékban nézőpontot váltanánk. (Lassan elmúlik a DVD-korszak, de a régi DVD-lejátszók távirányítóján van három érdekes gomb: AUDIO, SUBTITLE, ANGLE. Az első kettőről még tudjuk, hogy a film hangjának illetve feliratának a nyelvét választhatjuk ki vele, de mi a csuda lehet az az ANGLE. Nos, a DVD-korszak hajnalán úgy gondolták, hogy sportesemények vagy koncertek filmjeinél a néző választhatja majd ki a kameraállást. Tegye fel a kezét, akinek már volt a birtokában ilyen DVD.) Vagy amikor a kamera lassan felbukkan a víz alól, egy pillanatig együtt látszik a víz alatti és víz feletti világ.

Egyszerre belül és kívül (forrás: cosmopolitan.hu)

Isten elindít egy cselekményszálat, tűéles pontossággal benne van a történetben, nemcsak a cselekményt, de a szereplők gondolatait is pontosan követi, sőt ezek tökéletes egységben vannak, akárcsak a dolgok előzményei vagy következményei. Ha megtetszik neki egy szereplő, ráakaszkodik és egy darabig követi, majd megunja, visszatér az eredeti szereplőkhöz, vagy leejti a cselekményszálat, és egy újat vesz fel más térben és más időben.
Vannak fanyalgó kritikák is, Radics Viktória többek között ezt írja: „Az első olvasás után csúnyán frusztrálódtam: még ha élvezkedve is, hiába olvastam el ezerötszáz oldalt, nem derült ki semmi. Az író egyszerűen cserben hagyott, nem is egyszer, s rendszerint akkor, amikor a legszebb vagy legizgalmasabb. Felcsigáz, aztán egyszer csak otthagy, hoppon maradok, mehetek a szereplők után a transzcendenciába” De hát mire való a képzelet? - kérdezem én.
Mindenesetre most Dragomán-novellákat olvasok pihenésképpen (talán majd róluk is posztolok), hogy aztán újult erővel gyürkőzhessek neki a második kötetnek.