Posztjaim

2018. június 19., kedd

Két kislány - két történet

Van úgy, hogy egyetlen nap két nagyon hasonló történet jut el az emberhez. Ma délelőtt mesteremberekkel kapcsolatban haza kellett ugranom, és amíg a májsztróra vártam, kézbe vettem azt a könyvet, amit már vagy két hete olvasok és ha kiolvastam, bizonyára posztolni is fogok róla. Egy 1972-ben megjelent szociográfiai könyvről van szó, ami a gyerekvállalással kapcsolatos korabeli olvasói leveleket tartalmaz. Az egyik levél szíven ütött:

"... A terembe lépve mind a 30 intézeti gyerek hozzám szaladt, és kórusban kiabálták: „Honnan jöttél?" Mind a 30 puszit kért, kérték, hogy maradjak mindig velük stb. (3 évesek voltak.) Egy szőke, kék szemű kislány hozzám furakodik, megfogja a kezem, s azt kérdezi: „Néni, nem tudod, hol van apukám? Nem jön értem ..." - Szó nélkül kisompolyogtam a teremből. A kislány képe a mai napig is kísért. Nem jártam azóta az otthonban, nincs erőm ezek után odamenni..."

Visszaindulva a munkahelyemre az autórádiót hallgattam. Mácsai Pál Örkény Egyperces novelláiból olvasott fel. Mácsai Örkény-specialistának számít, pár éve zseniális Örkény-esteket tartott - Na hol? Naná, hogy az Örkény Színházban. Az egyik novella címe az volt: Havas tájban két hagymakupola. Ezt is bekopipésztelem ide:

"Voltaképpen egész Davidovkának ki kellett volna vonulnia, tehát nemcsak a mi zászlóaljunknak, hanem a helybeli lakosoknak is. Ebből azonban nem lett semmi. A mieink közül csak néhány pipogya stréber jött elő, meg a gyengélkedők, az írnokok és a raktárosok, egyszóval, akiknek volt valami féltenivalójuk; negyvenen vagy ötvenen mindössze. Az oroszok közül még ennyien sem. Akit a szolgálatvezető őrmesternek sikerült kikergetnie a házából, az ott lézengett egy darabig a téren, de mihelyt tehette, visszaszökött. Még feltűnőbb, hogy Holló őrnagy, a zászlóaljparancsnok is távol maradt, pedig mostanáig minden kivégzésen megjelent, és nagyon ügyelt a formaságokra. Egy percre kijött a parancsnokság elé, körülnézett a templomtéren, azt mondta, hogy hideg van, és visszament, és többé nem mutatkozott. Így aztán hivatalos részről az orvoson és a szolgálatvezető őrmesteren kívül csak egy német teherautósofőr és egy altiszt volt jelen, Leicával a nyakában. Ők hozták az elítéltet Davidovkára, mert itt kellett rajta végrehajtani a német hadbíróság ítéletét. No és persze hogy itt volt még az az Ecetes nevű hajtó is, aki három liter rumért vállalta, hogy fölakasztja az asszonyt. Ecetes az első liternek már nyakára hágott, és elég bizonytalanul állt a lábán.
Az asszony ott várt a fa alatt, mozdulatlanul, mintha a földhöz fagyott volna a lába. Egy könnye sem volt. Eddig úgy vettük észre, hogy az öregek halnak meg a legkönnyebben. Rémüldöznek ugyan, mintha nem értenék, hogy mi történik velük, de se nem könyörögnek, se nem sírnak, se nem sikoltoznak. Ez az asszony még elég fiatal volt, elég jó külsejű és elég jól öltözött, mégsem szólt egy panaszló szót sem. Csak állt, és égő szemmel nézte azt a kislányt, aki bemászott a teherautó alá, és onnan kukucskált kifelé. Négy- vagy ötéves lehetett. Piszkos és sovány volt, de ő is elég jó ruhákat viselt, egy kis bundamellényt, vattanadrágot, vastag pamutharisnyát és gumikalocsnit. Amikor a fiatalasszony nyakára ráhurkolták a kötelet, üde hangon, mint akit megcsiklandoztak, fölnevetett a teherautó alatt.
Három perccel később az orvos zászlós megállapította, hogy beállott a halál. Hideg szél támadt, mely lassan hintáztatni kezdte a fiatalasszony testét. A lányka kimászott a teherautó alól. Egy ideig szemmel kísérte ezt a lengő mozgást, aztán, mint aki jól elmulatott valamin, de már kezdi sokallani a tréfát, fölkiabált a fára:
– Mama!
Akkor már egyetlen orosz sem volt a templom előtt, s a mieink közül is csak Ecetes Márton hajtó, Bíró Elek szolgálatvezető őrmester, doktor Friedrich Tibor orvos zászlós s egy Koszta István nevű tizedes, civilben az Arany Bika Szálló söntésének csaposa, aki a furunkulusai miatt már többször kérte, hogy utalják be egy hátországi kórházba. Most is úgy állt, hogy észrevétesse az orvossal a nyakán pirosló duzzanatokat. Friedrich doktor azonban elfordult tőle, és belenézett a Leica lencséjébe. A német altiszt intett a kislánynak, hogy menjen ki a képből, de az nem mozdult álló helyéből, hanem tágra nyílt, tündöklő szemmel bámult a Leicába. Talán még sohasem látott fényképezőgépet."

A piros kabátos kislány a Schindler listája című filmből

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése