Amerikából jöttem

A '80-as évek első felében nagyon sok ismerősöm disszidált: unokatestvérem, osztálytársaim, egyetemi oktatóim, kollégáim. A '70-es évek második felének optimista európai hangulatát egy csapásra oszlatta szét Afganisztán szovjet megszállása és erre válaszul Reagen elnök csillagháborús terve. Ismét kilátástalanná vált, hogy hazánk valaha is felszabadul a szovjet iga alól.
Unokatestvérem '82-ben a szerelme után ment ki az NSZK-ba (Németországot tulajdonképpen ma is NSZK-nak hívják, de akkor ez a négybetűs rövidítés különböztette meg az NDK-tól), de két év után szakítottak, így maga mögött hagyva az öreg kontinenst az Újvilágban, Los Angelesben keresett boldogulást. A dolog pikantériája az volt, hogy édesapja a Belkereskedelmi minisztériumban volt tisztviselő, anyám pedig ugyanott dolgozott a személyzeti osztályon, ezért fiuk kivándorlását két évig még előlünk is titkolták. Anyám persze nem beszélt a minisztériumban sógora fiának disszidálásáról.
Unokatestvérem egy limuzin-cégnél helyezkedett el, ott is dolgozik mind a mai napig, de családot nem alapított, nem igazán sikerült gyökeret eresztenie. Októberben hazalátogatott, mert édesanyja, apám húga nagyon beteg. Fontolgatja, hogy nyugdíjas korára hazatelepül. Most, hogy itthon volt, nálunk összejött az az öt unokatestvér, aki 50 évvel ezelőtt minden karácsonyt, szilvesztert és újévet együtt töltött, együtt nyaralt a nagyszülőknél Balkányban.

Az öt unokatestvér és Kati

A gimnazista osztályomból két házasság lett. Az egyik pár '83-ban döntött a kivándorlás mellett, ekkor már két gyerekük volt. Sajnos a legnehezebb évek után szétmentek, de mind ők, mind a gyerekeik igazi amerikaiakká váltak. Akkoriban a legelterjedtebb disszidálási forma az volt, hogy az ember befizetett egy IBUSZ-útra Bécsbe, ott aztán menekült-státuszért folyamodott. Persze a magyar hatóságok óvatosak voltak, komplett családoknak ritkán adtak nyugati útlevelet, esetükben azonban a férj édesanyja lakcímén volt bejelentkezve, a feleség Kecskeméten, ő pedig Budapesten adta be útlevél-kérelmét. Mindketten fiatal mérnökök voltak gyerekekkel, az USA boldogan megadta nekik a bevándorló státuszt és a zöldkártyát.
Mindig öröm, ha amerikai osztálytársnőm, Ica hazalátogat, annyira sugárzik belőle a pozitív energia. Nem tudom megállapítani, hogy ez Amerika hatása-e, gondolom, hogy itthon is ilyen nyitott és optimista személyiség vált volna belőle. 2013-ban közös síelésen is voltunk, rá egy évvel pedig a 40. érettségi találkozónkra jött el.

Ica 2014-ben a búcsúzásnál

Most ismét hazalátogatott, és boldogan mentem el a sebtiben megrendezett találkozóra annak ellenére, hogy egy 20 km-es bakonyi gyalogtúráról egyenesen érkeztem. Ica a virginiai közlekedési hatóságnál nagyon magas tisztséget ért el, posztgraduális képzésen is részt vett és megszerezte a Phd. fokozatot, most mégis arra a legbüszkébb, hogy öt unoka büszke nagymamája és boldogan veti bele magát a bébiszittelésbe. Így talán az unokákba is kerül valami magyarságtudat. Jó lehet úgy amerikainak lenni, hogy az ember mindig tudja, hogy mik a gyökerei, ez még talán a harmadik generációnak is adhat valami plusz erőt.
A harmadik amerikásunk a saját legközépsőbb lányunk, ki Las Vegas-i gyakornokoskodása mellett nem tétlenkedett, hogy felfedezze magának az Újvilágot. Bár kisebb rémületet okozott, hogy Amerika történelmének legtöbb halálos áldozattal járó lövöldözése idején ő is a városban volt, örömmel értesültünk országjárásáról.
A lassan véget érő két és fél hónap alatt Las Vegas-on kívül járt San Franciscóban, Los Angelesben, San Diegoban, Long Beach-en, Washingtonban és New Yorkban, a Red Rock Canyonban, a Zion nemzeti parkban, a Grand Canyonban, az Antelope Canyonban. Egy hosszított hétvégét együtt tölthetett szerelmével és családjával. Így az izraeli álomból egy kis falat amerikai álom is jutott. Íme néhány fénykép:

Orsi, mint gyakornok

Antelope Canyon

Grand Canyon

Washington

New York